Engem sem korlátoztak –

Munka után a buszmegállóhoz siettem, ahol már sok ember várakozott a távolsági járatra.
Valahol középtájon egy nyolcvan év körüli néni, bottal a kezében. Szegény, alig bírt álldogálni és látszott rajta, hogy nagyon fájnak a lábai. Mögötte egy harminc körüli fiatalasszony, aki iszonyatosan türelmetlen volt. Többször az óráját nézte és a mellette lévő kisfiát folyamatosan „okította”. Mellettem egy punkos kinézetű fiatal srác álldogált, aki folyamatosan és nyitott szájjal rágózott. A feje búbján a haj kakastaréjszerűen fel volt zselézve, s a szivárvány minden színében pompázott. Fekete nadrágjából egy hosszú, kutyapóráz szerű lánc lógott ki. Fülében és orrában piercing ékeskedett.
Már indulnia kellett volna a busznak, de a sofőr még sehol nem volt. Sokan elkezdtek idegeskedni. A punkos fiatalemberen látszott, hogy végtelenül türelmes. A késés miatt meg egyáltalán nem izgatta magát. Amikor a sofőr kinyitotta az ajtót a kisfiúval álldogáló nő elkezdte lökdösni a nénit, hogy mihamarabb ülőhelyhez jusson. Az idős hölgy többször dühösen rápillantott, mindhiába, mert nem volt foganatja. Gondoltam majd a szivárványszínű hajú fiú is lökdösni kezd engem, hogy nyomuljak már előbbre, de kellemesen csalódtam benne. Sőt! Még maga elé is engedett.
A négyes ülésen foglaltunk helyet. Szemben velem a kakastaréjos fiatalember, mellette az idős néni. Vele szemben pedig a türelmetlenkedő asszonyka a kisfiúval. A busz elindult velünk. Ki-ki a maga gondjába, bajába roskadva és elmélkedve. Egyszer csak megszólalt a fiúcska:
– Anya! Éhes vagyok!
– Jól van. Keresek valamit neked – azzal előhúzott egy nagy perecet és a gyerek kezébe nyomta.
A fiú majszolgatta a péksüteményt, közben körülötte minden tiszta morzsa lett. Mikor unalmassá vált számára az evés, elkezdte dobálgatni a perecdarabokat. Csak úgy, játékból.
– Anya! Szomjas vagyok! Adjál vizet! – szólt a gyerek.
– Nincs víz. Majd otthon iszol – válaszolt az anya.
A gyerekre rájött a hisztizhetnék és elkezdte rugdosni a szemben ülő néni lábát.
– Kisfiam! Fáj a lábam. Most jöttem a doktor bácsitól. Injekciót is kaptam bele. Légy szíves ne érj a lábamhoz! – kérlelte a néni a gyermeket.
A fiú azonban tovább próbálkozott és szinte örült, hogy kikezdhet az öreg hölgy idegeivel.
– Legyen szíves szóljon rá a fiára! Kezelésre járok, nem tesz jót a lábaimnak a rugdosás – kérte szépen az anyukától.
Az anya erre felháborodottan visszaszólt:
– Nehogy már maga mondja meg, hogy hogyan neveljem a gyerekemet! Nem képzeli talán, hogy korlátozni fogom a testi szabadságában?!
Ezek után a néni nem szólt többet. A punkos fiú nyugodtan, rezzenéstelen arccal nézte és hallgatta a történteket, majd bekapott még egy rágót. Nem látszott rajta semmi különös, de belül forrhatott a vére és szétvethette az idegesség (ahogy engem és a nénit is). Egy laza mozdulattal felállt, odalépett a fiatalasszonyhoz. Kivette szájából a rágógumikat, jó erősen beledolgozta az anyuka hajába, majd megnyomta a „leszállásjelző” gombot, és jó hangosan annyit mondott:
– Na! Ez aztán a nevelés! Ez már nekem is sok volt. Tudja, engem sem korlátoztak kiskoromban, semmiben.
Abban a pillanatban sarkon fordult és leszállt a buszról. A nő, meghökkenve, hajában a rágóval hirtelen elpirult, szégyellte magát. Nem szólt egy kukkot sem.
A következő megállónál én is leszálltam a buszról. Hazáig még párszor újra lepergettem magam előtt az eseményeket. Vajon a türelmetlen fiatalasszony bocsánatot kért-e a nénitől miután elhagytam a buszt? Okult-e a dologból? Ezek után esetleg másként fogja nevelni a gyermekét?
Nem tudom, de én is elkövettem egy kis hibát, hisz a kinézete alapján ítéltem meg a punkos fiút. Pedig ő volt az egyedüli ember, ott, aki igazságot szolgáltatott, és még udvarias is volt velem. Megfogadtam magamban, hogy ezután senkit nem fogok a külseje alapján megítélni. Mosolyogva léptem be a házunk kapuján és közben arra gondoltam, hogy ez a történet olyan volt, mint egy mese, ahol a végén a gonosz elnyeri méltó jutalmát.
Annyi különbséggel persze, hogy ez igaz mese volt.

Írta: Tóth Melinda