Hurrá nyaralunk – HETEDIK TÖRTÉNET –

Összes megtekintés: 854 

Akkor kezdődtek a problémák, amikor a szépen megtervezett nyaralásunk előtti napon anyósom vakbélgyulladás gyanúval kórházba került. Így tehát nem tud vigyázni a gyerekre, amíg mi az újonnan szerzett kis hobby telkünket és a rajta álló házikót kicsit rendbe hozzuk. Számomra a „hobby telek” kifejezés pár rekesz sört, néhány napos gyerek, anyós, főnök és szomszédok nélküli felhőtlen boldogság lehetőségét jelentette. Ráadásul a világ végén van, így az hogy drága feleségem még drágább anyósának eszébe jusson, hogy utánunk jöjjön, kizárt. Busz és a komp is naponta csak kétszer jön-megy errefelé. Pontosan ezért vettük meg, és persze azért mert nagyon olcsó volt. Anyósom szörnyülködött is, azt mondta szerinte normális ember nem vesz ilyen elhagyatott helyen nyaralót, de nekem ez tetszett benne a legjobban. Egy aprócska szigeten volt, szomszéd is csak kilométerekre. Elvonulok a világ elől, semmi és senki nem zavarhat meg a semmittevésben. Bár a nyaraló kifejezés kicsit erős, hiszen alig húsz-harminc négyzetméteres kis faházról van szó. A nappali és a konyha-étkező egyben van, két apró hálófülkéje pedig éppen arra elég, hogy az ember bezuhanjon az ágyba. De én eldöntöttem, nyaralásra fogom használni. A kertet ott egye meg a fene, kit érdekel, ha ellepi a gaz. Nőjön csak jó magasra úgy legalább nem lát be senki. A haverom alaposan kioktatott a napallergia tüneteiről, ha esetleg az asszony nem elég megértő. Hivatkozzak erre a nyavalyára és akkor csak az árnyékban kell ülnöm és arra vigyázni nehogy már kiszáradjak.

A vakbélgyulladás gyanú így hát alapjaiban rengette meg a terveimet. Mivel lányom barátnőjének szülei külföldre utaztak, rá is a nagyi vigyázott volna. Az a gyerek maga volt a borzalom. A teste egy nyolc évesé, de belülről egy negyvenéves hisztis díva sikoltozott. Festette a szemét, a haját, affektálva beszélt, alig evett, persze válogatós volt, és ami a legrosszabb, a főnököm lánya. Mindent el kellett viselnem tőle. Ha nem, ugrott az előléptetés. Az előléptetés, a megélhetésem…

A kocsimat szervizbe adtam, gondoltam nem árt egy alapos átvizsgálás, így nejem bogárhátújával kellett útnak indulni. Amikor megláttam Mercedeske csomagjait, mert hogy így hívták a kislányt, leesett az állam Három bőrönd, egy pipere és egy utazótáska, ja és a kutyája, annak lakosztálynyi fekhelye, mert máshol nem tud aludni. A nejemmel összenéztünk és visszamentünk kicsit átrendezni a bőröndünket. Amúgy sem állt szándékomban sok holmit vinni, de a fele is elég. Kifelé menet felkaptuk anyósom kórházba szánt csomagját és betuszkoltuk azt is a kocsiba. Kezdtem elfogadni a helyzetet. Van ennél rosszabb is. Speciel most nem jut az eszembe, de biztosan van. Mondjuk, ha szalmonellát kapok Marokkóban, mint a főnök tavaly. Elképzeltem, ahogy a két hetes luxusutazást a szálloda fürdőszobájában tudja le, miközben felesége a hitelkártyájával táskájában naponta kétszer lohol végig a város összes butikján, komolyan jobb kedvre derített. Ja és a megvásárolt holmikat csomagként feladta azonnal, nehogy a férje izguljon a költekezés miatt. Amit nem lát, az nem is fáj alapon. Majd otthon. Ehhez képest a miénk egy álomnyaralás lesz, bebizonyítom. Azt mondják a vidéki levegő csodát művel. Ez a lány sem lehet olyan borzalmas. Ő mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, rám nézett, szemében huncut, gyerekes csillogás helyett jó adag lesajnálást és utálatot véltem felfedezni.
– Csak rosszabb ne legyen! – gondolkodtam hangosan.
Fél órás vita után el is indultunk, Mercedes ugyanis nem tud hátul ülni, ott hányingere van, így feleségem csukta össze magát egy méteresre és ékelődött valahogy be a hátsó ülésen lévő táskák és lánykám közé aki mintha szánakozva nézett volna rám. Ennyit az apai méltóságról. A főnökék tavaly hajózni vitték el egyetlen gyermekemet, én meg… Na mindegy. Elindultam. Ezer éve vezettem ilyen kis autót, úgy éreztem magam, mint a dodzsemben. Az ülést nem lehetett lejjebb engedni, úgyhogy kicsit ráhajolva a kormányra próbáltam kilátni az autóból, nem éppen férfias testtartással de kellően görcsösen. Szuper, még a hátam is beáll, mire odaérünk. Egy okkal több hogy ne kelljen gazolni. Ez jó! Minden megoldódik magától, minek izgulni?

A kórház előtt megálltam anyósom „segélycsomagját” leadni, mert a nagysága ugye nem volt hajlandó a kórházi hálóinget viselni ezért nejem összepakolt pár holmit és most bevitte neki. Akkor csörrent meg a telefonom. Na most hogy magyarázom meg a főnöknek, hogy a lánya „Putrifalván” tölti a hetet. Ő így nevezett ugyanis minden települést a nagyobb városokat kivéve. Igyekeztem a táj szépségét ecsetelve a ház méreteit és komfortfokozatának hiányosságait elhallgatva, a természet lélekgyógyító hatását hangsúlyozni és csak azt hallottam, ahogy főnököm gyors búcsúzással lerázva az asszonyt kezdi vigasztalni. A lánya a világ végén fog nyaralni, nem fővárosunk elit negyedében. Talán kibírja valahogy. Ő igen, és én? Megint magam alatt voltam.
Gyorsan beugrottam az autóba, feleségem éppen visszaért és egy pillanatra összenéztünk, ő is a kétségbeesés határán volt. Elindultam.
– Kukikának pisilni kell! – hallottam vendégünk vékonyka hangját, és mintha pengével hasogatták volna az idegeimet.
– Eddig álltunk, nem lett volna idő elvégezni? – kérdeztem türelmet erőltetve magamra. Ahogy megláttam a lány felháborodott arcát, azt gondoltam, a legokosabb és leggazdaságosabb, ha megállok. Feltéve, ha szükségem van a munkámra. Van. Tekintettel többek között az újonnan megvásárolt nyaraló törlesztő részleteire. Nem kevésbé anyósom vasárnapi látogatásaira, aki kizárólag libamájat volt hajlandó enni, állítólag orvosi javaslatra. De akkor mitől kétszáz kiló? Annyi liba a világon nincs…
Lassan kiértünk a városból, csak kétszer álltunk meg hogy Mercedes és kis kedvence kinyújthassa lábacskáit és örülhessenek a pillangóknak. Feleségem nem mert kiszállni, félt hogy nem tudna újra visszaülni. A lányom félénken rám nézett és én egy bátorító mosolyt intézve felé próbáltam sugallni hogy minden rendben. De csak egy béna vigyorra futotta. Kizárólag a következő napok ígérete tartotta bennem a lelket, bár már most visszavágytam a rendetlen íróasztalomhoz, mosogatok is otthon ha kell, előszedem az ágy alá jól berugdosott zoknijaimat csak legyen már végre vége. Minden mindegy csak innen szabaduljak.

A nap az ég tetején ragadt, negyven fok felett volt és mivel a kocsiban nem volt légkondi, mindenemen fojt a víz. A kompra várni kellett volna két-három órát, de pár ezer forintért a révész tíz perc múlva átvitt minket. Még indulás előtt a hirtelen jött pénzből a parton álló büfében bekapott pár falatot, ahogy ő mondta. Kicsit imbolygott kifelé jövet, amit azzal magyarázott, hogy sokat van vízen. Naponta kb. húsz percet.
Megérkeztünk a házba. A lányok szobáját gyorsan rendbe hoztuk, és mivel lassan esteledett, feleségem gyorsan vacsorát készített. A gyerekek pillanatok alatt aludtak el, a friss levegő és az utazás elfárasztotta őket. Kukika kedvesen megjelölt minden négyzetcentimétert, majd aludni tért, hogy az a…
Az est folytatását illetően reménykedve néztem a nejemre, de amikor megláttam a szobánkat azt hittem elájulok. Háborús övezetre emlékeztetett. Lekapkodtuk a pókhálót, ami szinte teljesen beszőtte a szobát és hajnalra sikerült valami rend félét összehozni, de a csomagjaink még érintetlenek voltak. Csak holnap pakolok ki az tuti. Nejem elment zuhanyozni és megkért, hogy a hálóingét vigyem utána. Boldogan tettem, tudtam, hogy ebből még valami izgalmas is kisülhet. Hirtelen elfelejtettem minden megpróbáltatást, csak „az” járt a fejemben, amikor a táskába benyúlva döbbent arckifejezéssel képemen húztam ki már a harmadik XXXL méretű tundra bugyit. Az én drága jó anyósom alakformáló fehérneműit. Na ez egy kicsit elvette a kedvemet és megint eluralkodott rajtam a fáradtság.
A feleségem lazábban vette a dolgokat, jót nevetett és közölte, hogy úgysincs szomszéd, nem mindegy mi van rajtunk. Akkor döbbentem rá, nekem sincs semmi más ruhám csak az agyon izzadt pólóm és rövidnadrágom, amiben jöttem. Nem baj, nudizunk. Nem lehet a lányok miatt. Ilyen nincs. Feleségem végzett a fürdőszobában, majd egy ugrással az ágyban termett. Sokat sejtetően ránéztem, férfias taglejtést magamra erőltetve én is elmentem zuhanyozni. Mire a finom langyos víz lemosta rólam az út porát, mintha a világ is szebb lett volna. Az ajtófélfának dőlve csábos pillantást vetettem nejemre, kellőképpen kidüllesztve nem létező mellizmomat, aztán csalódottan állapítottam meg hogy az én drágám, arcán elégedett mosollyal édesdeden alszik. Ez van, de még előttünk a hét. Nem is tudom mikor voltunk utoljára ennyire összezárva.
– Jó lesz ez komám. – vigasztaltam magamat és óvatosan bebújtam az ágyba.
A fejemet szinte még alig tettem le a párnára, amikor egy autó dudálását véltem hallani. Megnyugodtam, kizárt, itt nem járnak autók. Amikor már harmadszor és egyre türelmetlenebbül hangzott fel ugyanaz a fülsértő hang, kicsit elbizonytalanodtam majd az ablaküvegen lévő vastag koszba kis rést vakarva kukucskáltam ki. Egy taxi állt a ház előtt, éppen az anyósom kászálódott ki a hátsó ülésről, az én legdrágább pólómban. Nem lehetett kis feladat belepasszíroznia magát, különös tekintettel az ütközőire. Nem hittem a szememnek.
– Ez csak egy rossz álom. – gondolkodtam félig hangosan, visszamentem és lefeküdtem. Újabb dudálás. Most az asszony kelt fel, és amikor már mondtam volna neki, hogy nyugodtan feküdjön vissza csak álmodik, a kétségbeesett kiáltása már végleg kijózanított.
– Jesszus! Itt az anyám!
És már rohant is. Mire a táskából kidobált óriási bugyikon és melltartókon átgázolva nagy nehezen kievickéltem a nappaliba, már kezdtem felfogni. Ez a vég.
Az anyósom boldogan, hatalmas taglejtésekkel mesélte hogy csak vaklárma volt, semmi baja. Laza mozdulattal jelezte, fizessem ki a taxist. Oda-vissza út, majd a sofőr közölte hogy a révészt ő rendezte le, mivel semmi pénz nem volt az öreglánynál. Külföldre kellett volna mennünk, az olcsóbb lett volna. A házba visszaérve éppen arról szólt a beszámoló, hogy milyen nagy baj is lehet egy kis hasfájásból, és hogy pár napig felügyelet alatt kell lennie, mert a veszély nem múlt el, bármikor újra fájdalmai lehetnek. Mire mondandója végére ért, a lányok is kijöttek szobájukból ásítozva, szemüket dörzsölve, csodálkozva néztek anyósomra. Ő rájuk mosolygott és boldogan kiáltotta:
– Nem megmondtam szépségeim, hogy idén végre együtt nyaralunk!

VÉGE

Írta: Szála Gabriella

“Hurrá nyaralunk – HETEDIK TÖRTÉNET –” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!

    Kicsit bonyodalmasra sikeredett valóban ez a nyaralás. Főnök gyereke, anyós, mi jöhet még? Azért a lényeg, hogy együtt nyaralt a család.:))) Tetszett írásod!
    Sok szeretettel Eszter

Szólj hozzá!