Őszi levelek: Első történet: A forradalom napja / Október 23/

Borús őszi nap reggelére ébredt a Kovács család. Hűvös szél lengedezett. Az apa cipészként dolgozott a régi bérház alagsorában. Felesége háztartást vezette és nevelte két gyermeküket. Évi már tizenhat éves volt, míg öccse Janika csak a nyolcat töltötte.
Minden hétköznap úgy indult, hogy a gyerekek elmentek iskolába, János lement a cipészműhelyébe és felesége elindult bevásárolni. A szomszédjukban élt egy idősebb házaspár. Bekopogott hozzájuk, hogy esetleg hozzon – e nekik is valamit. Nagyon jó viszonyt ápoltak egymással. Dezső bácsi szinte el sem mozdult kedvenc foteljéből egész nap a Szabad Európa rádiót hallgatta. Felesége Manyika, türelemmel viselte férje morgolódását.
A politikai helyzet ugyanis igencsak gyászos volt. Akkoriban, ha az úgynevezett fekete kocsi megállt valamelyik ház előtt, mindenkinek összerándult a gyomra. Vajon, most kiért jöttek? Kit visznek el, és viszont látják – e majd újra. Nem volt szabad véleménynyilvánítás. Mindenhol besúgók figyeltek. Munkahelyen, baráti körben és még családi körben is. Sokakat beszerveztek és fenyegetéssel, zsarolással kényszerítették rá őket. Tiltották a nagyobb létszámú összejöveteleket és minden alkalommal komoly megtorlásra számíthattak az engedetlenek, vagy a rendszerről nem tetsző véleményt nyilvánítók. Sokan életükkel fizettek mindezért.
Voltak, akiket úgy megvertek, hogy többé már nem lehetett épp ember belőle.
Mindezért egy különálló testület volt a felelős, akiket szintén fentről irányítottak az országházból. Abban az időben az oroszok megszállták Magyarországot és természetesen a kormánynak is be kellett hódolniuk. Mindenki titkon arra várt, hogy az ország felszabadulhasson e rettentő nyomás alól.
Dezső bácsi, már idős emberként sokat nem tehetett, így hát figyelemmel kísérte a híradásokat. Persze sokszor zavarták az adást és tiltották is a hallgatását. Egyéb frekvenciákon, pedig csak hazugságot lehetett hallani, amit a kormány cenzúrázás után megengedett. Nem volt érdekfeszítő, inkább bosszantó. A nép nagy többsége szegénysorban élt.
Manyi néni jövedelemkiegészítésként csipkét vert és horgolt, csodálatos terítőket készített. A gyermekek anyja, Éva harisnyaszem felszedéssel foglalkozott és varrogatott a háztartás mellett. A szokásos módon telt el a napjuk.
Késő este lefekvéshez készülődött a házaspár. Janika és Évi már aludtak. Hirtelen erőteljes kopogást hallottak az ajtójukon. Éva és János egymásra néztek, majd félelmük szemeik villanásában jelent meg. Újra, még erőteljesebben rázták az ajtót kintről. János, amikor kinyitotta két öltönyös tagbaszakadt férfit látott, akik rögtön benyomultak a lakásba.
– Azonnal velünk kell jönnie és a feleségének is – szólalt meg a magasabbik parancsoló hangon.
Nem értették, hiszen nem politizáltak, csak szép csendesen éltek gyermekeikkel.
– Miért? – kérdezte a feleség.
– Valaki feljelentette önöket – válaszolta az alacsonyabbik.
– Na, mozogjanak, nincs időnk diskurzusra, majd bent mindent megtudnak – szólalt meg ismét a magasabbik.
– Jó csak a gyermekeinknek had szóljak, hogy meg ne ijedjenek – kérte Éva.
– Na menjen, de gyorsan – fejével intett az alacsonyabbiknak, hogy kísérje el.
Éva leült a lánya ágyára és óvatosan megfogta a karját, úgy ébresztgette. Halkan suttogta a fülébe;
– Kislányom, mi most el kell, hogy menjünk édesapáddal. Nem tudom mikor jövünk vissza. Reggel menjetek át Manyinéniékhez. Mond meg neki, hogy ma este elvittek minket a „fekete kocsival”, ő fogja érteni. Megjegyezted?
– Igen anya – válaszolta és kérdően nézett rá.
– Vigyázz az öcsédre kérlek.
– Rendben.
Megpuszilta mindkét gyermekét, szemeibe könnyek szöktek.
Sajnos, sok olyan eset volt, amikor igaztalanul feljelentettek embereket, csakhogy kicsinyes bosszújukat így juttassák kifejezésre, korábbi esetleges sértődés miatt. Jánossal és Évával is ez történt.
Másnap reggel Évi ébresztette Janikát és átmentek a szomszéd házaspárhoz. A lány elmondta édesanyja üzenetét.
Ők pártfogásukba vették és aznap nem engedték iskolába menni a gyermekeket a biztonság kedvéért.
Dezső bácsi egyfolytában motyogott az orra alatt. Manyika néni nem győzte haragját csillapítani. Tudták, hogy ők a légynek sem ártottak és igaztalanul vádolták, legyen az bármi is.
Eközben a Szabad Európa rádióban bemondták, hogy Lengyelországban forradalom van. Pár órán belül a szegedi egyetemen is kitört a forradalom. A pesti egyetem követte példáját. Tüntetést szerveztek és a Parlament elé vonultak a fiatalok, akikhez sokan csatlakoztak menet közben. Hatalmas tömeg gyűlt össze. Követelték, hogy az oroszok hagyják el Magyarország területét és Nagy Imre vegye át a kormányzást, jó néhány pontot megfogalmaztak. Amire ő megjelent az erkélyen és nyugalomra intette a mérhetetlen tömeget és a himnuszt kezdte el énekelni. Az emberek békésen elhagyták a parlament helyszínét és a rádió elé vonultak, ahol megígérték nekik, hogy beolvassák a követelésüket. Ehelyett az akkor még fegyvertelen tömegre ablakokból és a tetőről gépfegyverekkel kezdtek el lőni, majd a vízágyút is bevetették. Az esemény után, sok sérült és halott hevert az utcán.
A fiatalok visszamentek az egyetemre, ahol újraszerveződtek, de időközben a katonák és rendőrök egy része is csatlakozott hozzájuk. Felfegyverkeztek és ellátták a sérülteket.
Az egyetem lett a főhadiszállásuk. Molotov koktélokat készítettek, melyben a lakosság nagy része is segítségükre volt. Az oroszok tankokkal mentek ki az utcákra rendet teremteni. Mindenkire lőttek, akit megláttak.
Dezső bácsiék a rádióból értesültek a történtekről. Majd szakadozott az adás és a hírforrás elnémult. Dübörgő hangra lettek figyelmesek, az utcájukban tankok vonultak végig és lőttek a lakásokra is. hatalmas félelem lett úrrá rajtuk.
– Gyerekek, gyorsan bújjatok az asztal alá, a szekrénybe – kiáltotta Manyi néni.
Ekkor az összes ablakuk betört. Az üvegszilánkok szerte -szét hevertek, de szerencsére nem sérültek meg. Sikoltások hallatszottak az utcáról. A fegyverek ropogása felverte az utca korábbi csendjét. Kissé később, amikor elcsendesedett, Dezső bácsi óvatosan az ablakhoz ment. Elszörnyedt a látványon. Mindenfelé romhalmaz és holttestek hevertek. Hirtelen megszólalt a hangszóró. Kikiáltották, hogy Nagy Imre lett a kormányzó és kivonulnak az oroszok. Mindenki boldogan vonult az utcára, leverték a vörös csillagokat az épületekről és a magyar zászlókon a címert középen kivágták. Győzött a forradalom kiáltozták, és a szabadságharc. Látták, amint egymás után a tankok elvonulnak.
Hirtelen, egyszer csak megfordultak és újra a tömegre támadtak. Mindenki menekült ahogyan tudott, de a tankok ellen nem tudták felvenni a harcot és még nagyobb mészárlás következett be, mint korábban.
A gyermekek sohasem látták újra szüleiket. Manyi néni és Dezső bácsi tisztességgel nevelte fel őket. Sötét, gyásznap volt ez Magyarország történetében. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc akkor elbukott, azonban 1989 – ben kikiáltották a Magyar Köztársaságot, és ez a nap, Magyarországon Nemzeti ünnep lett.

“Őszi levelek: Első történet: A forradalom napja / Október 23/” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Nagyon szépen köszönöm az olvasást és a gratulációt! Szeretettel Edit

  2. Drága Kata! Nagyon szépen köszönöm az olvasást és a kedves hozzászólásodat! Szeretettel Edit

  3. Szomorú a történeted Editkém, de sajnos ez volt akkor… Biztos vagyok benne, szinte mindenkinek van hasonló története, és akik akkor szenvedői voltak azoknak az éveknek, tudják értékelni a szabadságot, köztük az én családom is.
    Szeretettel: Kata

  4. Kedves Gyöngyi! Köszönöm szépen az olvasást és a kedves hozzászólásodat. Szomorú időszak és szomorú történet. Köszönöm, hogy megosztottad velem. Szeretettel Edit

  5. Kedves Edit, ’56-ban még nem éltem, csak a szüleim elmondása alapján, és könyvekből ismerem a történetet. A “forradalmárok” köztük apám is, ledöntötték a faluban az orosz katona szobrát, és apám állt fel oda szavalni a Talpra magyart.. Apámat és társait letartóztatták, és nem sok tartotta, hogy le nem lőtték őket. Mesélte, hogy a falhoz voltak álítva háttal, és a katonák fegyverrel álltak mögöttük, várva a tűzparancsot. Anyám akkor volt terhes a nővéremmel, aki sajnos születése után meghalt. Sokáig nem is lehetett beszélni ezekről a dolgokról, akkor is , ha rehabilitálták őket. Később, amikor Gncz Árpád volt a köztársasági elnök (akit életfogytiglani börtönre ítéltek 56-ban, 1963-ban rehabilitálták) , más szemmel néztek már az egykori forradalmárokra, mint a Kádár korszakban.
    Mivel nem ott élek, fiam Ausztriában, lányom is egyre többet van Párizsban, vagy Cincinattiban (USA) , (hol konferencia, hol továbbképzés, hol munka), így csak online felületekről értesülök az otthoni eseményekről. Bizony néha elcsodálkozom, de őszintén megmondom, túlságosan nem mélyülök bele a dolgokba, nincs magyarországi lakcímem, ennek ellenére szavazhattam volna, ha kérem, de nem szavaztam, mivel nem ott élek, nem megy pénzem a közpénzbe, miért is szólnék bele az ottani dolgokba.
    Aztán hát október 23 egyben nemzeti Gyöngyi-nap is.. Bár Olaszországban nincs névnapozás, nem is tartják, de én azért megtartom.
    Fgy

  6. Kedves Rita! Egyetértek veled! Aki ezt a szabadságot nem értékeli és mindenen hisztizik azoktól el kell venni! Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad a történetet és a kedves véleményedet! Szeretettel Edit

  7. Több gondolatot is felvetett bennem ez az írás. Ma divat – különösen a fővárosban – az utcára vonulni és obszcén feliratú transzparensekkel és szavakkal kormány ellenes uszítást végrehajtani. Az 56-os nemzeti ünnepen nyomdafestéket nem tűrő szavakkal hergelni és botránkoztatni a tömeget és ilyenkor elhangzik, hogy diktatúra van. Fogalmuk sincs ezeknek az embereknek – vagy, ha van, annál rosszabb, mert akkor nem csak gyalázkodnak, hanem szándékosan hazudnak is – hogy mindezt egy diktatúrában nem tehetnék meg. Szomorú, hogy mi lett a nemzeti hűseinkről való megemlékezés helyett, de talán a szégyen jobb kifejezés erre.

    Szeretettel: Rita🍁

Szólj hozzá!