Őszi levelek: Harmadik történet

Minden egyes alkalommal, amikor Bence és Anya beléptek az évszázados ősfákkal koszorúzott ligetbe, a kisfiú nagyot szippantott a sokféle illattól telített, édes-fanyar aromájú levegőből. Szerette a parkot, amely most élénk színekben játszó, őszi pompát öltött magára. Az árnyalatok csak úgy vibráltak. A legényke tágra nyílt szemmel csodálta a sétányt két oldalon szegélyező, aranysárga színben tündöklő hársfasort. Amikor elhaladt az aranyló lombok alatt úgy érezte, mintha egy varázslatos, mesebeli birodalomba érkezett volna.
A cserjéken és a fákon piros, narancssárga, kék és fekete bogyók virítottak, amelyeket két trillázás között énekesmadarak csipegettek. Az avarban apró állatok mászkáltak finom neszezést keltve.
–Szervusztok fák és bokrok! Szervusz szobor! – rikkantotta a fiúcska és körbeugrándozta a díszes talapzaton álló, kecses női alakot.
Októberhez képest a nappalok meglepően enyhék voltak. Ilyenkor kora délután a nap sugarait még melegséggel telve szórta a földre. Egy fénynyaláb rávetült a kisfiú csokoládébarna tincseire, táncot lejtett, majd felvillant kökényszínű szemében. Bence különösen örült a szép időnek. Az óvodában éppen szünet volt. Már ötéves nagyfiú volt, de alig várta, hogy eljöjjön Anyával a parkba és együtt játsszanak. A végén mindig bújócskáztak.
A fiú önfeledten trappolt az avarban, zöld gumicsizmája orrához hozzátapadt egy-egy színes falevél.
Keze, mint pihegő madárfióka a puha fészekben, úgy simult bele Anya meleg tenyerébe. Bence ránézett édesanyjára, tekitetében huncutság csillogott.
–Kezdődhet a játék? Légy szíves, Anya, bújócskázzunk – kérlelte édesanyját, aki sugárzó mosollyal bólintott. A legény elengedte édesanyja kezét és megiramodott. Pár lépés után hátrafordult és odakiáltotta neki:
–De ne nézz, Anya! Fordulj el! Azzal elszaladt. Nem futott messzire.
–Szervusz, Tölgy király – suttogta Bence, amikor odaért a faóriáshoz. Ez a tölgyfa volt a kedvence, amely beláthatatlanul terebélyes lombkoronájával úgy magasodott föléje, mint egy fénylő koronájú, daliás király. A kisfiú kimelegedett a futástól. Fürtjei rakoncátlanul kunkorodtak összevissza. Szétnyitotta sötétkék dzsekijét, amelynek az elején egy jókora tigrisfej vicsorgott. Időnként kikukucskált a tölgy mögül, de Anyát sehol sem látta. Visszabújt a rejtekhelyére. Hátát a fa törzsének támasztotta. Csendben várakozott. Testét kellemes bizsergés járta át, jókedve pillanatról pillanatra fokozódott. Imádta ezt a játékot! Nagyszerű móka volt elbújni Anya elől a parkban, aki századszorra, sőt ezredszerre is ugyanolyan lankadatlan kedvvel indult megkeresni őt. Igazán vicces volt, ahogyan benézett a bokrok mögé, megkerült néhány fát és kezét a szemére ernyőzve tekintgetett körbe.
A fiúcska óvatosan megfordult, lába alatt megzizzent az avar. Karjával átölelte az ölnyi vastag fatörzset, és pufók arcát hozzányomta az érdes, szürkésbarna kéreghez. Óvatosa kikémlelt. Anya még nem bukkant elő. Bence visszafordult és leült a talajra, ahol mindenütt pihe-puha őszi levelek hevertek.
Enyhe nyugtalanságot érzett.
Valami surrant a földön, aztán elcsendesedett. Kisvártatva ismét megzördült az avar. Egy kismadár szökdécselt a fiúcska lába előtt. Cseppet sem félt. Nagyot bókolt, leeresztette a szárnyát és felvágta farkincáját. Sötétbarna szemét egyenesen őrá szegezte. Kidüllesztette mellét, begyén fölborzolta rozsdavörös pehelytollait.
–Szervusz, vörösbegy! – üdvözölte Bence a madárkát.
–”Cett-ett-ett-ett” – válaszolta a kis énekes. Csőrét a fűszálak közé dugta, leesett bogyókat keresett. Tipegett még egy-kettőt, aztán felröpült.
–Várj meg, madárka! – szólt a legényke és talpra ugrott. Ahogyan felkelt, különös dolog keltette fel a figyelmét. Egy tenyér nagyságú, narancs-bordó árnyalatú falevél feküdt a földön, rajta egy fehér sakkfigura pihent. A fiú lehajolt érte. A kezébe vette a bábut és felemelte. Ki veszíthette el? Bence nem értette, mint ahogyan azt sem, hogy Anya még mindig nem került elő. Tanácstalan volt. Nagyot sóhajtott. Dobogó szívvel kukucskált ki a fa mögül. Sehol sem látta az édesanyját.
Anya eltűnt!
A legény elköszönt a tölgyóriástól. A sakkbábut a markában tartva elindult a sétányon. Nem sokkal később elért egy kis virágágyásokkal díszített térre, amelynek a közepén sakkasztalok álltak. Öregurak vívták csatájukat. Mellettük egy szabadtéri sakktábla csábította játékra az arra sétáló embereket. Az óriás figurák délcegen várakoztak egy izgalmas játszmára.
Bence körbekémlelte a parkot. Nem messze tőle egy játszótér zsibongott. Gyerekek hintáztak és csúszdáztak ott. Néhányan rollereztek. A jókedv feltartóztathatatlanul áradt belőlük.
A kisfiúnak most nem volt kedve hintázni. Egyáltalán semmihez sem volt kedve. Bánatosan elballagott a legközelebbi padig. Ott leült és gondolkozott.
Anyát bizonyára foglyul ejtette egy titkosügynök, egy földönkívüli vagy egy mutáns lény, állapította meg Bence magában. Még sohasem fordult elő, hogy magára hagyja őt. És mi lesz, ha megéhezik? Máris éhesnek érezte magát. A fiú nagyokat nyeldesett. Elszégyellte magát. Ki tud most az evésre gondolni?
Izzadt a tenyere, ahogyan görcsösen szorította a sakkbábut. Szétnyitotta a kezét.
Egy kicsi bástya feküdt benne.
Anya mindig azt mondja, hogy erős vagyok, mint egy bástya. Akkor úgy is kell viselkednem, határozta el a legény Nem szabad kétségbeesnem, rázta meg a fejét. Anya megtanított telefonálni, és a lakáskulcs is itt lóg a nyakamban.
Nem lesz semmi baj!
Ha Anyát bárki elrabolta, én kiszabadítom őt. Megmentem! Voltam már három és fél karate edzésen. A fekete öv megszerzése még messzebb van, de én nem adom fel. Nem adom fel!
A következő pillanatban hátulról két kar fonódott a fiú nyaka köré.
–Megvagy, lurkó! – csendült fel a legszebb hang a világon, és Bence érezte, ahogy Anya puha arca hozzásimul a bőréhez.
–Hát megtaláltál! – kiáltott fel a kis legény örömmel. Megfordult és átölelte édesanyját.
–Nem, Kicsim, te találtál meg engemet! – mosolygott Anya és karjába zárta a fiúcskát.

Kicsivel később Anya felemelte őt. A kisfiú tudta, hogy most következik az, amelyre egészen eddig várt. A játék legjobb része. Vidám kacaj buggyant ki belőle. A fák alatt mindenütt levélszőnyeg tarkállott. Helyenként takaros halmokban álltak az őszi falevelek. Anya elindult az egyik felé. A legényke szorosan hozzásimult. Aprókat sikkantgatott. Amikor odaértek az egyik jókora kupachoz, Anya a karját magasba lendítve megröptette Bencét a levegőben, majd párszor megpördült maga körül. Végül a fiút a zizegő levélhalom közepébe fektette és csiklandozni kezdte. A kacagás hangjai gyönygyökként gurultak ki a fiúcska szájából. Bence, miután kiszabadult, térdre ereszkedett. Megmarkolt néhány élénksárga, mélybordó és rozsdabarna falevelet és feldobta őket a magasba. Az őszi levelek vitorlázva ereszkedtek vissza a földre. Újabb adagot hajított fel, de ezúttal már Anya felé szórta őket. A levelek szanaszét repültek. Némelyik Anya ébenfekete hajára hullott, egy-kettő porcelánfehér arcát simította végig. Nevettek. Felszabadultan nevettek.
Bence azt kívánta, bárcsak sose érne véget ez a pillanat!
–Anya, hova tűntél? És miért hagytad ott nekem ezt a kis sakkfigurát? – kérdezte a legényke csodálkozva.
–Tudtam, hogy rájössz arra, hogy én tettem oda a kis bábut. Végig figyeltelek az út másik oldaláról. Szerettelek volna ide csalni, hogy nagyobb legyen a meglepetés.
–Meglepetés? – hitetlenkedett a fiú.
Az óriás sakkfigurák mögül Apa lépett elő széles vigyorral. A kezében egy fekete szőrgombolyagot tartott. Odasétált a padhoz, és beletette a nyüszkölő kis jószágot Bence ölébe.
A fiúcska arca felragyogott.
–Egy kölyökkutya! Az enyém lehet?
Szülei lelkesen bólogattak. Bence felemelte az arcához a kiskutyát és megölelte. Boldogan rikkantotta:
–Szervusz, Pajti!