Ott állt a Mágus a világhír kellős közepén, miközben reflektorok pásztázták végig tetőtől- talpig. A tapsvihar úgy tűnt, mint ha véget sem akarna érni, az ováció hangorkánként söpört végig a színházteremben, keresztül- kasul bejárva minden zegzugot.
A Mágus csak állt egy helyben, halvány mosollyal arcán. Testtartásában és megjelenésében egyaránt jelen volt a szakmai alázat és az egyszerű halandók iránt érzett felsőbbrendűség.
Aztán hírnevéhez méltóan, az egyik pillanatban még ott állt a színpadon, majd a következő pillanatban már ott sem volt, eltűnt a kíváncsi tekintetek elől.
Aztán a függöny lement, kialudtak a fények, és a bűvészek immáron hivatalosan is megkoronázott királya lehajtott fejjel, egyedül haladt végig a folyosón öltözője felé.
Beérve az öltöző magányába, fáradtan rogyott le a tükör előtti székre, arcát két kezébe temetve. Így ült hosszú percekig, majd, mint akit áramütést ért, megrázkódott egész testében, és felpattant a székből. Előbb idegesen fel- alá mászkált, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, végül megállt a bárszekrény előtt. Öntött magának egy pohár konyakot, és visszaült a tükör elé.
A folyosóról behallatszott az emberek nyüzsgése, mindenki őt akarta látni. Filmesek, újságírók, fotósok, és rajongók népes hada. Ő viszont senkit sem akart most a közelében tudni, magányra vágyott. Csak ült némán a tükör előtt, és az arcát fürkészte. Kereste az elégedettség akár legkisebb jelét is az arcán, de nem találta. Pedig minden oka meglehetett volna arra, hogy elégedett legyen az életével. Két évtized kemény munkája után, ő volt a bűvészek között a legkiválóbb. Ma este, közvetlenül a fellépése után, átvehette a Mágusok Mestere elnevezésű kitüntetést a szakmai zsűritől. Háta mögött több tucatnyi televíziós fellépéssel, európai és világkörüli turnéval, elmondhatta magáról, hogy pályája csúcsára ért. A ma esti előadással, szakmailag elért mindent, amit csak lehetett.
De ami a magánéletét illeti, ott bizony egy hatalmas, sötét űr tátongott, amit még a mágia segítségével sem lehetett betölteni, vagy akár csak eltüntetni a varázspálca egy mozdulatával. Pillantása ekkor egy, a tükör előtt heverő fényképre tévedt. Kopott, gyűrött fekete- fehér fénykép, rajta a legszebb lány, akit életében csak látott. „Ó, Szilvia, hol lehetsz most?”- tört fel lelkéből a sóhaj. Az egyetlen dolog, amit soha nem kapott meg az élettől, az imádott lány szerelme volt.
Voltak persze nők mindig is körülötte, némelyikkel együtt is élt hosszabb- rövidebb ideig, de az igazi boldogságot hiába űzte, hajtotta, el soha nem érte. Megragadt a testiség felszínes, csalóka fokán, amely soha nem nyújthatott számára igazi, mély érzéseket. Szilvia volt élete nagy szerelme, akit egy ostoba félreértés miatt vesztett el. Hiába is próbált meg bocsánatot kérni, a lány elköltözött a régi környékről, új címét pedig nem hagyta meg. Elvesztette még az esélyét is arra, hogy valaha is újra egy pár legyenek. Enyhítendő a lelki fájdalmakat, előbb a kábítószerhez, majd az italhoz menekült. De segítséget, támogatást ezek a szerek sem nyújtottak számára. Ezért teljes erejével a munkába menekült, csak arra koncentrált, hogy ő lehessen a legjobb.
Most azonban, az öltöző magányában ülve, úgy érezte, mindenét oda adná a lány szerelméért. Pénz, siker, csillogás, mindez csak az ember szemét elvakító talmi ragyogás. Mert hát be kell, hogy valljuk, emberi érzéseket nem lehet pénzért venni. Csak néhány perces testi örömöket, esetleg hamis barátságokat, érdek kapcsolatokat.
A Mágus, aki ott volt a magazinok címlapján, hírességek keresték társaságát, egyedül, magányosan élt, éjszakánként álmatlanul forgolódva hatalmas franciaágyában.
Másnap reggel komoly elhatározással ébredt, vagy, ahogy később visszaemlékezett, megvilágosodott. Lemondta minden aznapi programját, összepakolta ruhái egy részét, és egyenesen hegyvidéki nyaralójába hajtott. Elhatározta, hogy végleg kivonul a természetbe, és többé nem áll szándékában emberek közé menni. Ruháin kívül, egyedül csak komolyzenei lemezgyűjteményét és könyveit vitte magával. Minden tárgyat, ami köthető volt a bűvészethez és valamennyi fellépő ruháját, Péter segítségével eladta.
A házban nem volt sem telefon, sem tévé vagy rádió, még óra sem ketyegett a falon, mivel az idő múlásának mérését nem tartotta fontosnak. Leveleket nem vett át és nem is küldött. A külvilággal való egyetlen kapcsolatot, ezután mindössze hűséges asszisztense, Péter jelentette számára. Ő látogatta meg időnként, élelmiszerrel, és más egyébbel is ellátva őt, amire csak szüksége volt. Kezdetben még újságokat is vitt magával, de ezek mind a tűzhelyben végezték, olvasatlanul. Pedig az első időkben még rengeteget cikkeztek a mágus rejtélyes eltűnésével kapcsolatban. Azonban a mindig friss pletykákra éhes olvasóközönség, szép lassan elfelejtette őt, így egy idő után már új, feltörekvő sztárocskák magánéletén csámcsogtak a pletykalapok. Mondanom sem kell, a dolgok ilyetén alakulása, teljes egészében megfelelt a mágus elvárásainak.
Teltek múltak az évek, így telt el öt, tíz, majd végül húsz év. A mágusból időközben egy ősz hajú, hosszú szakállú, apostol külsejű ember lett. Egyedül délceg testtartása, és a mindig szomorú szempár emlékeztetett egykori önmagára. A magány apostola lett, az erdő remetéje, önként vállalva sorsát. Néha, ha az erdőben kirándulók meglátták egy pillanatra, azt hitték egy nyughatatlan lélek bolyong a fák között ide- oda libbenve, akár egy szellem.
Gyakran járta az erdőt, lelki megnyugvást keresve, mert kérdései már nem voltak. Felhagyott az örökös önmarcangolással, hiszen minek is tenne fel kérdéseket, ha egyszer választ úgysem kaphat rá senkitől.
Egy késő őszi estén, mikor a verandán kedvenc hintaszékében ülve éppen a naplementét nézte, ismerős hang ütötte meg a fülét. Egy autó hangja volt, amint éppen felfelé küszködik a szűk hegyi út emelkedőjén, kétségbeesőn köhögő motorral. Ez Péter ütött- kopott autójának hangja, ezer közül is megismerte volna. „De vajon mit kereshet itt ilyen késői órán?”- futott át rögtön a kérdés az agyán. Felállt a székéből és kíváncsiságtól fűtötten elsétált a földútig, éppen akkor érve oda, mikor az autó megállt. Péter kiszállt az autóból, majd odasietett a másik ajtóhoz, és segített kiszállni az anyósülésen helyet foglaló utasának. Egy elegáns, itt- ott már őszülő, aranykeretes szemüveget viselő nő állt Péter mellett. A mágusba, abban a pillanatban, ahogy rá pillantott, egy már nagyon régen várt, ismerős érzés hasított.
– Szilvia! Tényleg te vagy az, hát eljöttél?- kérdezte hitetlenkedve, mégis boldogsággal hangjában.
– Igen, én vagyok az, csak kicsit régebbi kiadásban. – válaszolta Szilvia mosolyogva. – Már hosszú évek óta kereslek téged. Egész életemben téged kerestelek, és most, Péter segítségével, végül is sikerült. – mondta az asszony, miközben az asszisztens felé mutatott, aki csendben figyelte az eseményeket, amiket ő indított el. Lassan, lépésenként közelítettek egymáshoz, mint aki régen elfeledett tánctudását próbálja meg éppen feleleveníteni.
– Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani, mágusom?- kérdezet könnyektől csillogó szemekkel az asszony.
– Inkább nekem kellene tőled megbocsájtásért esedeznem!- kiáltott fel érzelmektől elcsukló hangon a mágus. Majd gyengéden megfogta az asszony kezeit, újra és újra megcsókolva egyenként mindkettőt. Átölelték egymást, és a mágus úgy tartotta karjaiban, olyan szerető gyengédséggel, mint gyermek a rég nem látott édesanyját. Szinte szikrázott körülöttük a levegő, vagy még inkább felragyogott, mikor kettejük lelke összeért.
Észre sem vették, mikor Péter elköszönt tőlük, és elhajtott az autóval. Megállt körülöttük minden mozgás, megszűnt létezni a külvilág. Hűvös szellő kerekedett a hegyek felől, belekapva ruhájukba és hajukba, de ők ebből semmit sem érzékeltek. Közben lement a nap, utolsó sugaraival éles kontúrokat festve, úgy tűnve. mint ha éppen egy festmény közepén állnának ők ketten.
Találkozásuk így lett olyanná, mint amit csak filmvásznon lát az ember. Az érzések pedig, amelyek újra és újra átjárták mindkettőjüket, így váltak emberi kéz által leírhatatlanná.
Írta: Hajgató Attila
Kedves Zsike!
Valóban nem túl különleges a történet, de ahogy a mondás is tartja, "nincs új a nap alatt". Ugyanazokról a témákról írunk évszázadok óta újra és újra, mégis mindig más egy kicsit a végeredmény. A történet vége pedig azért lett kitalálható, mondhatni klisé szerű, mert egy bizonyos személynek szól, ahogy a cím alatt is utaltam rá. Az eredeti változatban egész más volt a befejezés, de az ő kívánságára happy end lett a vége.
Köszönöm a kommentet, és örülök hogy tetszett. Külön köszönet a szavazatért.
Üdv: Attila
Már írtam a versed alá, de különös módon "elszállt" valamiért. Most újra leírom, hogy nagyon tetszett a novellád, -bár a történet nem túl különleges, és talán még ki is található a vége- de, főleg az "emberhangúsága" fogott meg. Tied a szavazatom. Szeretettel:Zsike:P
Köszönöm, hogy itt jártatok és olvastatok. Annak külön örülök, hogy ha még tetszett is amit olvastatok, és ennek még hangot is adtatok a hozzászólásaitokkal.
Üdv mindenkinek: Attila
Kedves Attila!
Nehéz megtalálni az egyetlent, az igazit, mégis nagyon könnyű elveszíteni. Sajnos sok-sok elvesztegetett boldog év áll a két egymáshoz tartozó ember mögött, de talán életük vége felé még valamit meg tudnak menteni belőle. Tetszett írásod, gratulálok!
Sok szeretettel Eszter
Kedves Attila!
Mélyen belefeledkeztem írásodba, nagyon tetszett. Sok hasonló érzéssel, gondolattal, óhajjal találkoztam benne, ami itt, teljesült. Úgy tűnik, igaz történet.
Szeretettel gratulálok: Viola
Ám te mégis remekül leírtad – nem emberi, írói kézzel. 🙂
Nagyon tetszik! Gratulálok novelládhoz!
Szeretettel:
Pilla