Az örökség – – 2. helyezett

Dr. Paul Large nyugalmazott bíró, remegő kézzel tette az íróasztalfiókjába a Közjegyző által hitelesített végrendeletet.
– Bevégeztetett! – motyogta magában – és leült az öblös, mélybarna színű bőrfotelbe.
Homályos tekintete a falon függő sötétkeretbe foglalt elsárgult diplomájára tévedt.
– Éppen ötvenöt éve – gondolta. Emlékeiben még mindig olyan frissen élt a diplomaosztó, mintha tegnap történt volna, pedig már nyolcvan éves is elmúlt.
Egyetlen szó zakatolt csak a fejében szakadatlanul: tisztesség, tisztesség, tisztesség. Napok óta csak ezt ketyegte az agya, még álmában is.
Fura dolgok kavarogtak benne. Olyan zűrzavaros lett hirtelen megint minden, pedig már szépen kitervelte a lépéseket. Hideg borzongás járta át. A nagy faliórára pillantott, majd a kopott szarvasbőr utazótáskára. Huszonkét óra.
– Le kell feküdnöm – futott át az agyán, hisz holnap hajnalban indulok. Muszáj, kipihennem magam, nagyon hosszú lesz az út…

A hétórás repülőút iszonyatosan megviselte. Megint bedagadtak a lábai, a levegőt is fura szaporán vette.
– Biztosan az izgalom- gondolta, miközben leintette a taxit.
Nehezen viselte ezt a magas hőmérsékletet, torka teljesen kiszáradt. A hegyi ösvényt, mely a falucska templomához vezetett, már gyalog kellett megtennie, sajnos oda, maximum öszvérháton juthat fel az ember. Sehol egy lélek, mintha kihalt volna az egész környék. A taxis csak az ösvényt mutatta meg, amin el kell indulnia, meg a hegy derekán lévő templomot, aztán ment a dolgára.
Dr. Large leült egy útszéli sziklára, maga mellé téve az utazótáskát. A kis ásványvizes flakonból húzott egy nagyot, de már az is olyan langyos volt, hogy alig oltotta a szomját. Zsebkendőjére öntött egy keveset, és letörölte arcáról, nyakáról, a verejtéket. Nehezen tápászkodott fel, meg is szédült egy kicsit. Vállára vette a táskát. Az úton meglátott egy méretes botot, felvette és azzal próbált segíteni a kapaszkodásban. A nap egyre erősebben tűzött. Megint le kellett ülnie.
– Tovább kell indulnom – gondolta – muszáj, nem maradhatok itt. Amikor újra fel akart állni, hirtelen megtántorodott, és egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Úgy érezte, mintha valami tiszta erőből hátba vágta volna, majd hirtelen elsötétült előtte a világ…

***

Hilda nővér, Hilda nővér! – vetett keresztet örömmel telt arccal Maria, a fiatal apáca. Jöjjön gyorsan! Felébredt, magához tért! Végre magához tért!
Dr. Large, csak elmosódott arcokat látott maga fölött, majd szépen lassan tisztult a kép. Két fehérfityulás, sötétruhás nő aggódó arcát látta.
– Apácák! – jutott el a tudatáig. – Vagy álmodnék?
– Uram! Lát engem? – hajolt fölé az idősebbik. – Hilda nővér vagyok! Ön is megtisztelne azzal, hogy elárulja a nevét? Nagyon boldoggá tenne.
Large megköszörülte a torkát.
– Large vagyok, dr. Paul Large – préselte ki nagy nehezen a mondatot. – Mi történt, hogy kerültem ide?
– Most az a legfontosabb, hogy pihenjen kedves Large úr. Az a lényeg, hogy mielőbb erőre kapjon, aztán majd szépen elmesélünk Önnek mindent. Nyugodjon meg, jó helyen van, a legjobb helyen.
Large becsukta a szemét. Erősen forogni kezdett vele a világ. Mellkasában iszonyatos szorítást érzett. Szólni nem tudott, egyetlen szó sem jött ki a torkán. Olyan volt, mint egy iszonyatos álom, amiből nem tud felébredni.

***

– Egészségére! – simította meg a vállát Maria nővér- miközben megigazgatta a tömött tollpárnát a háta mögött.
– Örülök, hogy már az étvágya is megjött. Holnap sétálunk egy kicsit a kertben, biztos vagyok abban, hogy már képes lesz rá, majd meglátja!
Large hirtelen elvörösödött. Kétségbeesve kapkodott levegő után. Olyan köhögő roham jött rá, hogy azt hitte menten megfullad.
Mária segítségért kiabált. Hilda nővér valami szúrós szagú folyadékot tartott Large orra alá, majd a szájába erőltetett egy kiskanálnyit.
Mikor egy kicsit csillapodott a roham, gondosan visszafektették az ágyra a bírót, fejére, mellkasára hideg borogatást tettek.
Napokig feküdt magas lázban, ismétlődő rohamokkal, egy kis javulás sem mutatkozott.
Aztán az egyik reggel dr.Large a nevén szólítva, magához hívta Hilda nővért. A nővér örömmel állt rendelkezésre, bármit kérhetett volna akkor a bíró, biztos, hogy teljesítik.

– Nagy kérésem lenne önhöz nővér – mondta kissé nehezen véve a levegőt.
– Úgy érzem, hogy hamarosan magához szólít az úr, de előtte szeretnék meggyónni. Kérem, tegyen meg ennyit értem, nagyon kérem- mondta elfúló hangon.
– Rendben- fogta rövidre a szót a nővér – rendben. – Üzenek George atyáért, ő a gyóntatópapunk, fönn, szolgálja az urat a hegyi kolostorban, holnap úgyis jött volna, akkor találkozhat vele.
– Köszönöm kedves nővér, nem is tudja milyen hálás vagyok.
– Szívesen, nem tartozik hálával.

***

– George atya vagyok – mutatkozott be a pap, és leült Large ágya mellé, miután csendben becsukta maga mögött az ajtót.
A nővérek elmondtak mindent, hogy mi történt önnel. Maradjon nyugodtan fekve, tudom, hogy fájnak még azok a törött bordák. Időnk van elég, én hallgatom. Szépen sorban mondjon el mindent, ami a szívét nyomja, és szabaduljon meg lelke terheitől. Az Úr mindig megbocsájt.

– Tudja atyám- kezdte dr.Large – bíróként dolgoztam negyvenöt évig. Az igazság szolgája voltam, a munkám volt a mindenem. A feleségem Hana, hűvös, asszony volt, gyermekünk sem született, talán a sors akarta, hogy így legyen. Élete végéig hűségben kitartott mellettem, nem lángolóan, de szerettük egymást. Egy éve hagyta itt ezt a világot.
Egyetlen szenvedélyem volt, egyetlen kikapcsolódás létezett számomra, a vadászat. A társaság, ahova hivatalosan is tartoztam, havonta két-három alkalommal rendezett hajtóvadászatot, a szezontól függően rókára, vaddisznóra, vagy éppen szarvasra vadásztunk. Számomra, ez az iszonyatosan feszítő munkámból, nemcsak egy menedék volt, hanem egy már, már beteges szenvedély, láz, öröm, semmihez sem fogható felemelő érzés, a győzelem, a birtoklás mámora. Bármiről lemondtam volna, de erről az egyről sohasem.
A feleségem mellé szolgálókat szegődtettem, nem tudta volna egyedül rendben tartani a nagy házat, meg a birtokot is gondozni kellett. Igazi úriasszonyként élhetett mellettem, megkíméltem ami rossztól csak lehetett.

Angelika úgy került hozzánk a házvezetőnőnk mellé, hogy egy ismerős beajánlotta. Nem volt se anyja se apja, lelenc gyerek volt, a sorsa csak dobálta ide-oda.
Tizenöt évesen került hozzánk, gyönyörű szép teremtés volt, szelíd, hálás, tisztelettudó és szorgalmas. Én is nagyon megszerettem.

Large-re hirtelen rájött a köhögésroham. Alig tudta abbahagyni.
– Igyon egy kis vizet!- tartotta az atya a poharat a szája elé. – Hívjak segítséget? Szólok a nővérnek – mondta.
– Nem! – köszönöm mindjárt jobban leszek!
Elhelyezkedett a párnán, és folytatta.
– Háromnapos rókavadászatot szervezett a társaság. A hatalmas vadászkastélyban volt minden, amire csak szükség volt. A faluban megfőzték az asszonyok a vadpörköltet, megsütötték a húst, nekünk már csak el kellet fogyasztanunk.
Arra gondoltam, hogy elviszem Angelikát is, felszolgálni, teríteni, mosogatni. Örömmel vállalta.
A vadászat olyan sikeres volt, hogy örömmámorban úszott az egész társaság. Az adrenalin az égbe szökött, esti italozás mellett elevenítettük fel az átélt élményeket. Én is többet ittam a kelleténél, máskor nem szoktam ennyit.
Már késő éjszaka volt. Angelika még mindig a vadászház konyhájában szorgoskodott. Én csak meg akartam köszönni neki, hogy milyen kedves volt mindenkivel, és akkor, akkor valami ördögi erő, hatalmasodott el rajtam, valami állati birtoklási vágy, és a földre tepertem azt a tizenöt éves ártatlan szépséget és megerőszakoltam. Megerőszakoltam, érti!? Én, az igazság bajnoka a tisztesség hirdetője, hírvivője, én, aki más bűnei fölött ítélkeztem egész életemben!
Large iszonyatosan köhögni kezdett. Szabályosan fuldoklott.
– Hilda nővér! Hilda nővér! Jöjjenek! Segítsenek! – kiabálta kétségbe esve George atya.

***

– Rendben van! – mondta Hilda nővér- üzenek George atyáért, most, hogy egy kicsit jobban van, kedves Large úr, de fél óránál többet nem engedélyezek, az is elég megterhelő az ön gyönge szervezetének.

– Tudja atyám majdnem negyven évig éltem ezzel az iszonyatos bűnömmel együtt – folytatta a gyónást Large. Nem volt a napnak szaka, az éjszakának egyetlen pillanata, hogy ez ne kísértett volna.
Amikor a feleségem a mennyekbe költözött, elhatároztam, hogy utána járok ennek az iszonyatnak, megkerestetem Angelikát, ha addig élek is, ugyanis azon a szörnyű éjszakán eltűnt, egyszerűen nyoma veszett. Senki nem tudott semmit erről a rejtélyről, én meg magamba zártam az iszonyatos titkomat.
Több mint egy éves kutatómunkába került az, amit végül is megtudtam erről a szerencsétlen lányról. Rengeteg pénzt emésztett fel a keresés, de ez nem jelentett gondot, mindig volt bőven.

Kiderült, hogy Angelika egy apácazárdában szülte meg a gyermekét. A szülésbe belehalt, a kisfiú árvaházba került, majd egy kolostorba, ahol a barátok támogatásával kitanulta a papi hivatást is. Valahol Dél-Karolinában egy kisvárosban plébános. Annyit tudtam meg, hogy a neve George, George Taylor. Az anyja Angelika Taylor volt…
Arra gondoltam, hogy addig nem halhatok meg, amíg ezt a fiamnak el nem mesélem, és amíg engem fel nem oldoz a bűnöm alól. A szemébe kell néznem legalább egyetlenegyszer, mielőtt…
A köhögés újra elkapta Large-t. Olyan erősen rázta, hogy majd megfulladt. Furán hörögni kezdett, aztán mikor alábbhagyott a roham, az atya, fölé hajolt:
Ahogy Large, George atya szemébe nézett, valami iszonyatos borzongás járta át a testét.
– Igen! Az, az égszínkék szempár! Olyan érzése volt, mintha Angelika jóságos kék szemeibe nézett volna bele.
– De ez lehetetlen, ugye, ez lehetetlen – motyogta értetlenül, miközben görcsösen szorította George kezét.
– Istenem segíts, Istenem bocsáss meg nekem! – suttogta akadozó nyelvvel.

– Az Úr megbocsájt, az Úr mindenkinek megbocsájt – mondta halkan George – miközben forró könnyei úgy mosták az arcát, mint egy örökvizű, soha ki nem apadó dús, hegyi patak.

***

Egy hónap múlva, George Taylor atya izgatottan bontotta fel a Közjegyzői okiratot, aminek a tárgy rovatában ez állt: Végrendelet: örökség.

Írta: H. Gábor Erzsébet