Őszi levelek: Ötödik történet: Ahogy az őszi levelek

Fodor Gyöngyi – Ahogy az őszi levelek

A gyerekkórházban voltam, ahol hetente egy nap önkéntesként tevékenykedem. Tegnap el kellett kísérnem egy kerekesszékes kislányt ultrahangra, a másik épületbe. Amig várakoztunk, beszélgettünk. Megtudtam, hogy elmúlt 13 éves, hogy az anyukája neveli, mert az apja lelépett, amikor ő még kicsi volt, hogy nincs autójuk, és hogy örül, ha az anyukája vasárnap el tud jönni hozzá látogatóba, mert hétközben dolgoznia kell. Én a gyerekeimről meséltem neki, meg arról, hogy amikor ők kicsik voltak, hogyan szoktak játszani, mert sem internet, sem mobiltelefon akkoriban még nem volt.
Teljesen váratlanul, egyszer csak megkérdezte tőlem, milyen érzés megöregedni? Nagyon meglepett a kérdés, mivel soha nem gondoltam, hogy öreg vagyok, számomra valahol a nyugdíjbavonulás körül kezdődik az öregség. Persze tudom, hogy nem vagyok fiatal, s azzal is tisztában vagyok, hogy a középkorúságnak is erősen a vége felé járok, úgy is mondhatnám, hogy az öregség előszobájába érkeztem, de fiatalosnak, aktívnak tartom magamat. Gondolom, hogy nagyon fura arcot vághattam, mert amikor a lány látta a reakciómat, azonnal elnézést kért, nem akart megsérteni, de azt mondtam neki, hogy ez egy igazán érdekes kérdés, és jó, hogy feltette, mert azt hiszem ezen el kell gondolkodnom egy kicsit.
Aztán arra gondoltam, hogy megöregedni egy ajándék, hiszen vannak, akiknek ez nem adatik meg, mert fiatalon, középkorúan halnak meg. Amikor belenézek a tükörbe, néha magam is elcsodálkozom azon, amit látok, pedig hát az évek során naponta nyomonkövettem arcom változásait, egy-egy új ránc megjelenését, de már egy idje nem aggódom emiatt. Nem változtatnék semmit magamon, sem a nagy orromat, sem a kissé görbe számat, nem varratnám fel a ráncaimat, és nem szivatnám le a zsírt sem a hasamról. A szememet sem lézereztetném meg azért, hogy ne kelljen szemüveget hordanom. Elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok. És a párom is ilyennek fogad el, hiszen már tizennégy éve együtt vagyunk. Bár jól tartja magát, de ő sem lesz már fiatalabb, rajta is meglátszik az idő, bár a szememben még mindig ugyanaz, ahogy megismertem.
Az is eszembe jutott, hogy ebben a korban már több minden megengedhetek magamnak. Már nem hibáztatom magam, mert nem szeretek folyton-folyvást rendet rakni, vagy mert nem eszek meg néhány dolgot. Már nem sanyargatom magamat az ilyen-olyan divatos fogyókúrákkal, és a tűsarkú cipőkkel sem. S azt gondolom, hogy ebben a korban már jogomban áll időnként rendetlennek, extravagánsnak lenni, s ha úgy van kedvem, órákon át bámulni a tengert, vagy megfigyelni a virágjaim növekedését. Ami az én dolgom, azt elvégzem. Ki a fenét érdekel, ha úgy döntök, hogy hajnali 4-ig olvasok, vagy ihletem van és írok, vagy játszom a számítógépen, s utána ki tudja hány órakor kelek fel? Vagy amikor egyedül táncolok a konyhában a nyolcvanas, kilencvenes évek slágereit hallgatva? Mi van, ha sírni van kedvem egy régi szerelem miatt? Ugyan kit érdekel? És amikor elviszem gömölyded testemet a tengerpartra, belevetem egészfürdőruhás magamat a hullámokba, s elnézem a még mindig picurka bikinit viselőket, az jut eszembe, hogy egy napon majd ő felettük is eljár az idő, nekik is lesz súlytöbbletük, és ők is egészfürdőruhában sütkéreznek, ami eltakarja az „úszógumit” és megöregszenek, persze csak akkor, ha szerencséjük lesz, mert ugye ezt a kort meg is kell érni.
Örülök, hogy sikerült megőriznem fiatalságom mosolyát, szemem csillogását, a humoromat, a jókedvemet annak ellenére is, hogy az egészségemmel már voltak, s vannak kisebb problémák. Korral jár.
Mindezekre gondolva elmondhatom, hogy egy percet sem bántam meg az életemből. Igaz, voltak nehéz éveim, meredek döntéseim, amelyek nem mindig hozták meg a várvavárt boldogságot, de ezek a kudarcok, a csalódások vezettek ahhoz, hogy azzá váljak aki most vagyok. Büszke vagyok rá, hogy eleget éltem ahhoz, hogy őszüljön a hajam, és ráncosodjon a bőrőm, s arra különösképpen büszke vagyok, hogy sok gyönyörű helyre eljutottam, számos más népet, más kultúrát megismerhettem, és hagytam magam után néhány lábnyomot, a gyerekeim által, az írásaim által. Már elmondhatom, hogy nem éltem hiába!
Nos, hogy őszintén válaszoljak a fiatal lány kérdésre, azt mondom, szeretem az életkoromat. Minél idősebb vagyok, annál bölcsebb és annál szabadabb leszek.
Egy napon mindenki elmegy, lehull az életünk, ahogyan az őszi levelek a fáról, melyeknek olyan a színe, akár egy csodálatos naplemente. Sárgák, vörösek.