Őszi nászi bál

Fát levelétől
metsző szél vetkőzteti
hattyúhalálán

Ablakomból néztem, ahogy piros bogyókat érlelt lágy kezével az ősz bágyadt sugara. Majd mélázó tekintetem szobámban a színesedő levélre tévedt. Egy levél búcsúzott.

Így toppant be az ősz otthonomba, hullani készülő Kislevél, tevéled. Napról-napra néztem harmonikus múlásod – búcsúztunk egymástól. Erőd lassan apadt, ereidből osont az élet. Esténként hallgattam halkuló lélegzetedet. Egyik nap még csak éppen halovány lettél. Másnapra a vég ecsetje kevert csöpp sárga színt élénkzöld köpenyedbe, a halálvágy settenkedő tolvajként lopakodott. Később egyre színesedtél. Lassacskán az egész tested fakósárga, szerényebb utazóruhát öltött, és ezzel elhagyott sugárzó pompád – menni, messze készültél.
– De nézd csak, Levélke, a házon túl, kint a nagyvilágban mi zajlik! Az évszak hébe-hóba már harapósabb, és az északi szél meg-megborzolja a fákat. A lombkoronák összebújva susognak, zizzennek még egyet. A levelek összekuporodnak, fázva szunnyadnak egy cseppet, álmodnak a fényárban úszó, tikkasztó nyárról. Talán lehunyt szemhéjuk mögött megelevenednek az ifjúkor bohémkedései.
De látod, már felébredtek, és körbe- körbeszállnak! Hisz ez kész bálterem! Figyelj, mennyi színes levél! Színpompás örvénylő kavalkád, szélszárnyán karnevál. Látod? Itt egyedül táncol az a pöttöm sárga. Ott éppen meghajol, felkérte a tűzvöröst a barna. A sarokban egy szégyellős nyurga, hogy elbújt az ágak között, még a fejét is lehajtotta, időnként azért kikukucskál, és már egyszer-egyszer felmer pislantani – ó, micsoda félszeg, milyen bátortalan! Amott pedig a cinóberrel ropja a vidám, szeplős rozsdája, és az a fityfiritty, a szellő ölében hogy riszálja magát – a kis huncut! Szédítő gyorsasággal kavarognak-keveregnek, hogy el nem szédülnek! Micsoda nagy a nyüzsgés, megelevenedett a lég! A piros, pedig csak kacag, kacag, majd belehal, még a fejdísze is ide-oda ringatódzik, amit a hajnali pára font sejtelmes ujjaival koszorúba. De hiába vágyódik a fénykoszorúra az idő kereke kérlelhetetlenül dübörög tovább. Így pilleéltű párja karján pörög-forog, keringőbe száll.
A pislákoló csillagok nyújtózkodva bújtak elő a végtelenből, és ezzel véget ért a levelek őszi-nászi bálja. Örvénybe hullva haláltáncukat járták – haláluk volt a nászuk.
– De látom, Levélke, már a nézelődésbe is belefáradtál. Pihenj egyet! Hajtsd álomra a fejecskédet! Gyűjts erőt, hosszú lesz az utad, szükséged van rá!
Piciny életed utolsó cseppjei egyenletesen áramlanak vissza az éltető szárba, mely napról napra táplált, most kíméletlen fösvényként utolsó leheletig kamatostul mindent visszakövetel. Látod, egy új levél bontakozott ki, amelybe a te visszaszivárgott nedveid is friss erőként csörgedeznek. Halkan, ellankadva átadod a helyed. Fényed megfakult, meggörnyedtél, mint botjára támaszkodó nénike. Éppen csak pihegsz. Mára tested apró lett, összezsugorodtál, mint a fonnyadt alma. Ám ráncaidban, aszottságodban alvó gyermekként egy új élet csírája, egy újabb lehetőség, a nagy titok már benned szendereg. Aprókat zihál a lelked.
Lassan elült az este, szürke fénye suhanva tompult, sötétség borult a szobára. Egyszer csak csöppnyi nesz ütötte meg a fülemet; elhaló, végső sóhajoddal elváltál a szártól. Az asztalon csupán hátrahagyott, zörgő ruhád pihent, szárnyaló lelked, mint lepke elsuhant – lehet, csak röpke pilleálomra. Talán nemsokára újra öltözködhetsz az új életedhez, s ki tudja, mivé leszel, s mit vittél magadból a következő útra?
Pirkadatkor a szél vállán harangunk távoli hangja csendült. Pompás topánkában a harangnyelv szomorúan lejtette giling-galangját fennkölt otthonában. Hattyúhalálukon a fákat megmaradt leveleiktől szél keze vetkőztette, és azok dideregve landoltak a földön, sárba taposva sírtak.
Gyakran hallottam még elfojtott nyöszörgésüket, fohászukat. Odakint sok levél, a szobámban pedig egy levél búcsúzott.

Rövidesen télre fordult az idő. A fák leveleik nélkül csupán magányos, fekete csontvázak, és míg újra nem élednek, vacogva reszketnek. Metsző hideg éjszakában, mikor csak a csend lélegzik, könnyük földre koppanását és foguk koccanását vélem sejteni.