Őszi levelek: Nyolcadik történet

Mottó:
„Az őszi levelek nem hullanak, hanem repülnek. Ráérősen kószálnak, mert nem lesz több lehetőségük a magasban szárnyalni. Visszaverik a napfényt, kavarognak, vitorláznak, és ide-oda libbennek a széllel.”
(Delia Owens amerikai író és zoológus)

Csodálatosan ragyog a nap. Éppen ebédeltem, és azon morfondírozom, hogy ilyen szép időben igazán kár lenne itthon töltenem a délutánt. A napsütés, a meleg fölfrissítette a lelkemet, a finom ebéd megerősítette a testemet, s mindez együtt fölvillanyozta a szellememet.
Előhalászom szekrényem aljáról a szebbik hátizsákomat. Szerre belepakolok: papírt és írószert, ha a természet netán megihletne, akkor legyen mire alkotnom; friss vizet, piros almát, sima kiflit, ha netalán, megéheznék, megszomjaznék séta közben, akkor legyen kéznél az uzsonnám; a vékony lila pulóveremet, ha csak estére érnék haza és közben lehűlne a levegő, akkor legyen, amivel jobban felöltöznöm; WC-papírt, mert a természetben bármi megtörténhet, főleg ha csak órák múltával, estére térek haza.
Leülök a kisszékre, leveszem a papucsomat, zoknit váltok, bakancsot húzok (és nem sportcipőt), hogy tartsa a bokámat miközben dombra mászok föl és le, föl-le és így tovább. De nemcsak tartja a bokámat a téli lábbeli, hanem nagy recéivel a talpán a csúszást is gátolja.
Magamra öltöm a vékony esőkabátomat, bal zsebembe dugom a mobiltelefonom (a zsebkendőm már eleve ott van), jobb zsebembe a digitális fényképezőgépemet. Belső zsebeimben megtalálom a vékony sapkát, nyári sálat, ha netán hűvösre fordulna az időjárás naplemente után, akkor legyen amibe beburkolóznom. Sőt, a fotógépem pótakkumulátorát is magamhoz veszem, ha netalán a gépben lévő aksi lemerülne a sok kattintgatás miatt, akkor legyen, amivel kicserélnem azt.
Aztán ennyi alapos készülődés után hátamra veszem a zsákom, (zsákomban a mákom, jut hirtelen eszembe az iskolában tanult gyermekmondóka,) körbetekintek a szobámban, (elégedetten a magam mögött hagyott renddel,) puszit intek a nagy plüss nyuszimnak, amelyik mosolyogva integet a tapsi fülével. (Vagy csak az ablakon betűző napsugár miatt tűnik így?) A zöld csergőóra szerint déli kettő lesz fertályóra múlva (erre eszembe jut a vicc a székellyel, aki azért adott fiának egy nyaklevest, mert az nem mondta meg neki a pontos időt…). Végül lazán bezárom otthonom bejárati ajtaját, zsebembe süllyesztem a kulcsot, és elindulok.
Az utca napfényes: a meleg tűrhető, a nap magasan jár a szemközti Cinegetető fölött, amint jobbra fordulok a mellékutcába. Így, messziről csodálatos az ősz színeiben pompázó erdő a domb tetején. Rögtön le is fényképezem, majd tovább bandukolok. Balra térek a főútra, és elgyalogolok a házak előtt, a lombjuktól apránként búcsúzó fák alatt. Közben figyelem a környezetemet. Csöndes minden: madárcsicsergés, kutyaugatás sem hallatszik; úgy tűnik, hogy az állatok is pihennek ilyenkor, ebéd után. Csak néha jön velem szembe vagy hátulról egy-egy személygépkocsi vagy motorkerékpár, megtörve a vasárnapi nyugalmat, álmosságot.
A buszmegállóba érve megállok néhány pillanatra, hogy üdvözöljem a nagy diófát, amely jótékony árnyékot vet az arra sétálókra. Lombja csodálatos: ágai félig tele zöld, sárga, piros, barna levelekkel, amelyek szinte aranylanak a rájuk eső napfényben. Egy magányosan károgó varjú szál föl a fa tetejéről, amikor lábammal keresgélni kezdek az avarban. Egy-két diót találok csak, ami frissen hullhatott le; a többit összeszedték az emberek, elhordták a madarak. Búcsúzóul átölelem a diófa törzsét: lehunyom a szemem és lazítok egypár másodpercig, amíg megérzem és magamba szívom az anyaföld energiáit. Hálásan köszönöm!
Tovább indulok. Még pár száz lépés, és a másik útkereszteződéshez érek. Előbb balra fordulok, és megnézem magamat a közlekedési tükörben: a frizurám jól áll, a ruházatom rendben, a mosolyom a régi (vagy inkább az új, a nemrég fölfrissült). Beállítom a fényképezőgépem, és kattintok néhányszor. Előbb magamat kapom le a tükörben, majd apránként körbe fordulok, és következik a táj: a közeli bokor a pirosban és zöldben pompázó leveleivel, a környező házak, a messzeségbe vesző főút, a jobbra eltérő mellékutca, a domb aljában pihenő, rég kiszáradt kút a tikkadt itatóival. A képek jól sikerültek, így hát továbbállok. Balra nézek, jobbra nézek, átkelek a főúton, és szembe nekivágok a félig zöld, félig sárga legelőnek.
Fölnézek az előttem magasodó dombra, a Cinegetetőre: büszkén hordja búbján a vegyes, tűlevelű és lombhullató fák alkotta erdőt. Bár létezik egy kitaposott, kikoptatott út, amelyet szekerek és terepjáró autók vágtak maguknak a gyepen, én cikk-cakkban mászok följebb, egyre följebb az oldalon. Meg-megállok egy-egy rövid pihenőre, visszanézek a hátra hagyott falura: a házakra, a fákra, az utcákra, a mezőre, a közelben bégető nyájra. A legelő tele van gombákkal, világosokkal és barnásakkal. Úgy nézem, mintha ízletes rizikék lennének, de mivel nem ismerem, nem tudom biztosan, ezért nem nyúlok hozzájuk. Találok egy árválkodó katángkórót, egyetlen gyönyörű, kék virággal; a juhok rám gondolhattak, amikor itt hagyták útjelzőnek. Lassacskán fölérek az erdő aljához, ahol galagonyabokor fogad: levelei félig elsárgultak, félig lehulltak, érett, vörös bogyói csalogatják a madarakat. Én csak megkóstolom, nem szedek belőlük, mert kemény a magjuk, mint a cseresznyének, és vékony a húsuk, mint az éhező csirkének. Fanyar ízük összehúzza a szájamat.
A kikoptatott szekérút bevezet a fák közé. Főleg lombhullatókkal találkozom, tölggyel, bükkel, juharral, mogyoró- és vadrózsabokorral. Meg a már lehullott levelekkel, gyűlő avarral. Alig akad fenyőfa, inkább a dombnak az ellenkező, nyugati oldalán egynéhány. Közben fölérek a domb legmagasabb pontjára, a tengerszinttől mérve a 459 méter magas Cinege-tetőre. Valamikor régebb útjelzőtábla is lehetett itt, egy betonba öntött acélrúdon, amint erről a maradványok árulkodnak. A tömör acélrudat barna bőrű embertársaim fűrészelhették le és adhatták el ócskavasnak, mert jó nagyot nyomott a latban és a mérlegen. Az érte kapott pénz pedig valószínűleg lefolyt a torkukon sör, bor vagy rövid ital formájában…
Zizegnek a lehullt levelek bakancsom talpa alatt, amint pihenésképpen lassan végigsétálok a tetőn. Iszok néhány korty vizet, megeszek egy almát, és megújult erővel indulok az ösvényen a nyereg felé, keletnek. Bebújok a bokroknak az ösvény fölé összehajló ágai alá, és úgy kanyargok tovább. Közben nézem a természetet. Ni-ni, itt egy magyal bokor a már korábban emlegetettek mellett. Azon csodálkozom, hogyan nem vettem észre eddig, hisz már legalább tíz éve itt (is) kirándulok minden tavasszal és ősszel.
Kiérek a növények alkotta alagútból a két domb közti nyeregbe. Itt a terület sivár, a fű elszáradt a nyári kánikulában, a juhok, az emberek, a gépjárművek, a szekerek teljesen letarolták jártukban-keltűkben. Hátam mögött egy fa törzsére, jól látható helyre útjelzéseket festettek: két fehér csík közé egy pirosat; fehér négyzetbe piros keresztet; egy kis piros írott m betűt, középső szárán kereszttel (ami a Mária-útvonalat jelöli a Csíksomlyóra zarándoklók számára). Itt is fényképezek körbe-körbe: az útjelző fát, a sűrűt, amelyből nemrég léptem ki, bal oldalon a közelben és távolban látszó falut, falvakat, jobb oldalon a Cinege-völgyet és az ott legelő nyájat, a messzi templomtornyot, az eget hasító kóbor varjút. A gólyák már rég elrepültek melegebb tájakra, az egerészölyv pedig valószínűleg a fészkén pihen, mert nem látom sehol, és nem hallom vijjogni sem.
A Terebics-erdőben folytatom a kirándulást. Előbb itt is bokrok alkotnak sátrat fölém, majd beérek a ritkás fák közé. Jobbról szekérút vág az erdőbe, ezen szokták elhordani a kivágott fákat. A közeli erdőszélen családok sütkéreznek, főznek, ebédelnek a szép időben: felnőttek és gyermekek, akik autóval, biciklivel vagy gyalog jöttek ide, élvezni a természet jótékony hatásait.
Közben gyönyörködöm egy fakopáncs ritmikus „dalában”. Föl-fölnézek az ágak sűrűjébe, hátha megtekintem valahol a fekete-fehér-piros tollazatot öltött madarat, de szemem sehogyan sem találja: teljesen beolvad a levelek színeibe. Vajon a fakopáncs ugyanolyan kíváncsian tekint rám a magasból, mint ahogyan én fürkészem őt ide lentről? Ezen töprengek, mialatt örömömet lelem a természet szimfóniájában is: a szél enyhén fúj, a lombok susognak, a harkály kopácsol, a juhok bégetnek a legelőn, a kutyák ugatnak, a juhász meg-megereszt egy hosszabb-rövidebb füttyöt. Érzem, amint tetőtől talpig libabőrös leszek ezekre a csodákra. Brbrbrbrbrbrbrbrbr… Varázslatos!
Útjelzőkhöz érek. Az egyik fán két tábla: előre menve a Terebics-tetőre, majd Marosagárdra juthatok, ellenkező irányba pedig, ahonnan éppen érkeztem, a Cinege-tetőre, majd Marosszentgyörgyre. A második tábla szerint pedig jobbra térve a Németkalapnak nevezett csúcsra, végül a Somostetőre és a Marosvásárhelyi Állatkerthez érhetek. Bár medve is szokott erre kószálni, most sem találkozom vele, mert ritka, mint a fehér oroszlán. Farkasról nem is beszélek, mert az még az állatkertben sincsen, annyira kipusztították…
Végül előre haladok tovább, az emelkedő ösvényen, és nemsokára a Terebics legmagasabb pontjára érek. Innen balra térek, hogy eljuthassak úti célomhoz. Jó negyedóra ereszkedés után a lejtőn előbb pagonyba, majd az erdőszélen újabb elágazáshoz érek. Az útjelzők szerint ha előre mennék, előbb-utóbb Marosagárdra érnék (erre vezet tovább a Mária-útvonal is), ha pedig jobbra térnék, akkor lejutnék a völgyben elterülő Jedd faluba, Marosvásárhelytől keletre. Agárdig még három és fél kilométer az út, Jedd felé meg legelésző juhok és pihenő juhászkutyák állják utamat. Elfáradtam, semmi kedvem tovább kutyagolni.
A nap csodálatosan ragyog, a legelő félig elszáradt-elsárgult, a bokrok és fák levelei színesen pompáznak az októberi melegben. Néhány fénykép készítése után megeszem a kiflimet és egy másik almát, vizet iszom, majd visszafelé irányítom lépteimet az erdőn keresztül, ahonnan jöttem. Visszaérve a Terebics-tetőre, most jobbra térek, és arra ereszkedek lefelé az ösvényen. Két évvel ezelőtt jártam legelőször itt, s hazafelé tartva eltévesztettem az irányt, előre mentem: nincsen útjelző tábla, csak egy tölgy derekára vannak fölfestve az útjelzések. Most azonban vígan haladok, mert tudom, hogy jó úton járok. Nemsokára az erdőség másik szélére jutok. Juhok legelnek ott éppen, s őrzőik, a juhászkutyák el-elkóborolnak az erdőbe: az egyik hűsölni az árnyékba, a másik vizet lefetyelni a szekérút keréknyomában összegyűlt tócsából, a harmadik pedig a fák tövét szagolgatni.
Óvatosan megvárom, amíg a juhász füttyent a kutyáknak és tovább tereli a nyájat. Aztán folytatom utamat: ki a fák csoportjából a nyeregbe, majd jobbra térve a Cinegetető erdeje mellett a legelőn. Itt már nem zizegnek őszi levelek a talpam alatt, de a lenyugvó nap varázslatosan megvilágítja a színes lombokat. Fújdogál a szellő, szállingóznak a levelek, mintha hópelyhek lennének, és újra hálát adok a teremtőnek, amiért élek és ilyen csodákat látok. Testben fáradtan, de lélekben fölfrissülve sétálok lefelé a domboldalon, s vidáman eredek haza.

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2022. október 20.

Szólj hozzá!