A zsúfolt metropolisztól tisztes távolságban rejtőző települést és az azt körülölelő sűrű erdőséget buja, csiklandós cserjés választotta el. A pompás tavasz zöld ünnepélyessége már a régmúltba olvadt, mezei virágok virultak a vörösesbarna avar között, a kövek közé mélyen befurakodó, lomha patak völgyébe beszoruló illat idézte még a nyárelőt. A nagyobb puzzle-darabokra szabdalt, kiszáradt föld és az erőt sugárzó, mohával benőtt sziklák megőrizték a nyár forróságát. A néma melankólia itt is háborítatlan harmóniát teremtett ember, állat és természet között. A madarak többsége már a hosszú útra készült, a hervadozó fák irigyen lesték a szomszédos fenyők lázas tettvágyát a havas téli napokra, kik tobozaikkal hintették be a talajt.
A helység postása már meleg ebédre vágyott, ez siettette a lépéseit, az utolsó címre gyalogolt: a magányos özvegyasszonynak az erdő széli rozoga ház volt az otthona, közel s távol semmi más épület. A férfi csupa megszokásból forgatta a mindig felettébb kedves asszonynak hozott őszi lapot, kíváncsisága csupán a bélyeg tanulmányozásáig ért. Az idős hölgy hetente kapott egyet, a borítékon a feladónak szánt rész többnyire kitöltetlen maradt, a pecsét viszont elárulta: a helyi postahivatalon adhatták fel. Most viszont érdekes megállapítás ébresztette unalmából. Eddig fel sem tűnt fel neki: egy duzzadt szemű szőlőfürtöt ábrázoló képeslapot tartott a kezében. A szeme megakadt a kézíráson, el sem olvasta a cirkalmas szöveget, a betűk egyedi kanyarintásáról felismerni vélte a szerzőt, hisz ez az írás eddig csak az ide hozott borítékok címzésén öltött testet. A képeslapot és a heti borítékokat vélhetően egy és ugyanazon személy írta, a memóriája tüstént azonosította, hisz számára a kézírások felismerése úgymond foglalkozási ártalom volt. Kissé furcsán érezte magát, bebizonyosodott: a néni mióta megözvegyült, saját magának írt és küldött leveleket.
Közeli avarropogás riasztotta, ismerős nő bandukolt ki a fenyők közül, karján fonott kosár, benne friss szedésű csíkos őzláb és fehér csiperke pihent.
– Jó napot, Erzsike! – üdvözölte.
– Jó napot, Pistukám! Volna nekem valami?
– Magának nincs, de Marikának jött – mutatta kezében a küldeményt.
A nő hirtelen megtorpant, szemei a férfira szegeződtek, amaz homályos, matt tekintettel szembesült. Meg is rémült tőle egy pillanatra.
– Ja persze, még nem hallhatta – kezdte komoran. – Marika elment a héten, sokat betegeskedett, nem volt aki ápolja, a doktor talált rá…
Hátuk mögött mintha az időjárás is megváltozott volna, zizegett a harmatos levegő, a feltámadt szél megkopasztotta a gyanútlan tölgyest. A férfi remegő kezéből kihullt a fürt szőlő:
– Feltartóztatnám az elmúlást, azonban kicsúszik az ujjaim közül, mint ez a békebeli képeslap itt – nyögte, majd szédelegve ugyan, de visszatért a hivatalba.
Másnap délelőtt egy kedves erdei mókus ugrált éhesen a városból kiszoruló vézna fák ágain. Nem látott túl az egyhangú, álmos erdőszélen: mosdatlan szenny ereszkedett alá, őszi ködlepelbe burkolva a tájat. A hegyek felől örvénylő sűrű porfelhő vonta be a közeli, gyanútlan házak tetőcserepeit, az omladozó tornyokat, lassan szétfolyt az utcákon; a mézeskalács házak zsalugáterein fekete homokréteg csikorgott, könyörtelenül rárakódott az autóra, a babakocsira, a nyiladozó virágra, a száradó ruhára. A faleveleket, a csivitelő madarak szárnyait vékony lepel borította, a napfénykezdemény sejtelmes párába veszett. Orrfacsaró szag terjengett, a kellemetlen szellő a szúrós, szitáló szutykot a korán kelőkre szórta, a gallérokon nyirkos porpamacs szürkéllett: az állatok nehezen viselték, diszkréten krákogtak, szédelegve vonyítottak. A szemcsék behatoltak a legkisebb pórusokba, befészkelték magukat a legapróbb zugokba, eltömték még az eszmék szabad folyását is.
A még mindig megrendült postás komótosan csoszogott ki innen, lábai mélyen belesüppedtek az elhanyagolt park őszvégi avarszőnyegébe, hiába kínozta a reuma, mégis a teliholdra áhítozott, az előző nap óta ott motoszkált benne a félelem: élete több ezer napja már visszavonhatatlanul elmúlt, sorjában elenyésztek a rohanó évek…
Lassan a vörös és a gesztenyeszín közt hullámzó őszi világ kiterítette kincseit, maholnap újra betoppan lomha párájával a tél. Az itt ragadt köd átlátszó paplant terített a csinos rétre, a sudár fára, a földre hajló fűre, a napfény sejtelmesen tört utat magának. A férfi végül az omladozó erdőszéli ház ajtajánál „találta” magát, gyerekes turkálás után bányászta elő hatalmas táskájának legaljáról a napi utolsó megcímzett levelét, amit már ő maga írt a néhai asszonynak; pusztán, mert nem akarta elfogadni a halált, elhatározta: minden héten egyszer levelet ír, és kézbesít ide. Nehezen szabadult a felkavaró érzésektől, minél többet szerette volna látni a roskatag házat. Csak meg akarta érinteni a düledező falakat, a hiányos faborítást, a piszoktól átláthatatlan ablaküveget, csak elbúcsúzni, mielőtt eltűnik ez a mementó is az idő szorításában, és hálát mormolni a sorsnak, hogy a számára szinte ismeretlen asszonnyal, kivel csupán néhány szemvillanással, pár fesztelen, mégis sokat mondó mondattal érintkezett, összekötötte őt.
– Talán jobb ember lettem általa – dünnyögte magának, majd megnyugvással fordult hátat, útjára indult, immáron a kipostázott őszi levelek nélkül oda, ahol előbb-utóbb ő is örökre por lesz és üres árny.