Bénító magány

Bénító magány

Mintha fejreállt volna az idő, mintha minden logikának ellentmondva, tébolyultan visszafelé forgott volna – mindenből előbb volt az utolsó, majd utána az első. Előbb volt az utolsó karácsony, Újév, születésnapok és egyéb ünnepek, amiket együtt töltöttek, majd azután az első – már nélküle. Az első magányosan töltött házassági évforduló, az első Mindenszentek, amikor egyedül ment ki a temetőbe – a sok együtt töltött évtized után mindez szinte felfoghatatlan volt. De próbálta tenni a dolgát, a gyerekkorától belenevelt kötelességtudat most is működött, végezte mindennapi teendőit, amennyire tőle telt.
A házat körbejárva próbálta a férje szemével nézni a dolgokat – nem volt nehéz, hisz ismerte jól. A hangszereket, kottákat a helyi zeneiskolának adta – hosszú évekig jártak oda a gyerekeik, az az iskola indította útnak őket -, őszinte hálával gondolt vissza rá. A férje immár fölöslegessé vált ruháit, a masszírozókat, vérnyomásmérőt és egyéb műszaki cikkeket jótékonysági szervezeteknek, egyházaknak adományozta. Elajándékozta a festményeket, könyveket, lexikonokat, gyermekjátékokat. Csak a legszemélyesebb tárgyakat tartotta meg, egy-egy régi fényképet, egy kopott kis naptárt, melyekre úgysem tartott volna senki igényt, de neki fájt volna tőlük elbúcsúzni.
Soha nem élt egyedül. Gyermekkorában a régi családja gondoskodott róla, majd a kollégiumi évek után új, saját családja lett, amelyben megtalálta a helyét, és el sem tudta képzelni, hogy ez valaha is megváltozhat.
Azután a gyerekek felnőttek, immár a saját életüket élik – ez így van jól, hisz ez a világ rendje -, és ők ketten maradtak. Hozzászokott az új állapothoz, és megint azt gondolta, hogy ez örökké így lesz.
Aztán meghalt a férje – azelőtt ő intézte a lakással, nyaralóval, kocsival, ilyen-olyan adókkal kapcsolatos teendőket – most mindez rá hárult. Egyedül maradt. Egyedül minden gonddal, úgy érezte, belefullad az ügyintézés számára eddig ismeretlen tengerébe, képtelen mindennek eleget tenni, a temetés szervezésétől kezdve a bankok-biztosítók-szolgáltatók szentháromságán át a mindennapi bajokig.
De egyre gyakrabban jött valahonnan valamilyen sugallat, ami a támogatás, együttérzés, biztatás – nem is tudta, minek nevezze – üzenetét hordozta, valami, ami erőt adott neki; ő pedig csak tette, amit épp kellett, és a dolgok lassan kezdtek rendeződni. Mintha olykor leheletnyi simogatást érzett volna a kezén vagy az arcán, vagy valami gyönyörű távoli zenét hallott volna – a jelek egyre erőteljesebben tudatták vele, hogy nincs egyedül. Valaki – ha nem is látja – vele van, vigyáz rá. Kezdett kicsit megnyugodni, jólesett neki a figyelem, még ha nem is tudta pontosan, honnan ered.
Nem szokott álmodni, de most szinte minden éjszakáját álomképek töltötték meg. Ezek a képek visszavezették a múltba, látta a gyermekkori lakásukat, a régimódi, tágas helyiségeket, a hosszú, keskeny előszobát, a spájzot, ami a mérete alapján akár szobának is beillett volna. És látta magát kicsi gyerekként, amint elviszik otthonról a nagymamához, mert „anya egyelőre nem jöhet haza”. A kórházba se vitték el, igazából nem is értette, mi történik, csak annyit mondtak neki, ez a felnőttek ügye, te még gyerek vagy, edd meg a vacsorát, az a te dolgod.
Ezt a csalódást, szorongást, félelmet és haragot – a hozzá legközelebb álló ember érthetetlen elvesztését – élte át újra. Vacogott a hőségben, a hátán jéghideg verejték folyt. Először tiltakozott, lázadozott, valami oktalan remény töltötte el. Majd fogyni kezdett a hit, a bizalom, eljött a beletörődés ideje.
Sírt egy sort a valaha-volt gyerekért és az újra egyedül maradt önmagáért, majd kinyitotta az ablakot. Érezte a nap langyos sugarait az arcán, szép október volt.