Ha közmunkás vagy, fejed ne fájjon!

Salánki Anikó: Ha közmunkás vagy, fejed ne fájjon!

A telep kint volt a város határában, a táblán túl. Két utcára még nevet is aggattak, Rózsa meg Ibolya. Járda helyett méterenként és teljesen feleslegesen tégla süppedt a sárba vagy a porba, évszakfüggően. Kerítés már csak néhány ház előtt, valahonnan szerzett drótból eszkábálva, a fából készültre már csak a legöregebbek emlékeztek. Egy keményebb tél elvitte, fűteni kellett valamivel.
Az öregek számát senki se tudta, külsőleg a jó negyvenesek is hatvannak vallhatták volna magukat. Ennyit jelent a fogatlanság, az alig mosdás, a rossz kaja – gondolta Lobó, és leült a küszöbre.
A legszélső vityilló az övé volt, papírt is kapott róla, az öreg Mojszi értett az ilyesmihez, vagy ismerhetett valakit, aki törvényesen lerendezte. Az unokájával élt vagy három évig, sok öröme nem tellett bele, úgyhogy amikor lelépett, meg is könnyebbült. A loncsos kutya a szomszédból átsomfordált, már rég kapart magának egy lyukat, azon kúszott át, ha otthon sejtette. Könyörgő tekintetét rászegezte, hátha kap valami maradékot. – Menj mán! – tolta odébb a lábával. Nekitámasztotta homlokát a repedt ajtónak, valamelyik Kolompár gyerek egyik éjszaka baltát vágott bele. Lehet, hogy Árpi volt, az olyan vadállat. Szegény anyja minden húsvétkor tett a Szűz Mária előtti perselybe ötven forintot, csak úgy csörgött az apró, ahogy kifelé menve az alsószoknya rejtekéből csorgatta bele az aprót. Mindig azért imádkozott, hogy bár javulna meg a legidősebb fia, vagy ha ez nem menne, legalább ne bukjon le. Ha rendőrt látott a városban, ahova valami piszkos munkára hívták, lesunyta a szemét, nehogy feltűnést keltsen. Sose vitték be Árpit, mindig az öccse, a lüke Tóni vitte el a balhét, mert akármit kérdeztek tőle, csak bólogatott, és néha ráköpött a földre. Egyszer a járőr csizmáját találta el, az összerágott bagó csorgott le róla, de Valika, aki áldott jó lélek, gyorsan letörölte a rózsás szoknyájával, pedig épp az ünnepi volt rajta. Nem is vette észre senki, pedig sokan összegyűltek a nagy lármára. Mindig olyan hamar támad csődület, pedig az utcán senki se járt, a repedt ablakszemek mögött csak néha villan az utcára egy kíváncsi tekintet. Lobó fáradt volt, pedig még a harmincat se töltötte be. Az iskolából már alig emlékezett valamire, hatot végzett el nagy keservesen, és neki is domborodni kezdett a köténye eleje, de elment a gyerek, kint a krumpliföldön, épp azt szedtek. Utána meg nem esett teherbe. Valami fertőzést kaphatott akkor kint, a Teremtő csak, aki tudhatja. Dolgozott előbb az anyjára, aki évekig sorvadt, fel se tudott kelni, ő forgatta, kente kenőccsel sebes hátát, tűrte a szidalmait, mert semmi nem volt neki jó. Hej, de rossz beteg volt, ő meg egyre türelmetlenebb. Márió meg sürgette, hogy bútorozzanak össze, ezen jót nevetett, nem volt őneki egy sámlija se. Aztán az anyja meghalt egy karácsony este, ő meg összeköltözött Márióval, ide az öreg Mojszi házikójába, külön volt nekik egy kis szoba. Ő járt dolgozni, ahova hívták, meszelt, tyúkólat takarított, télen belet húrolt disznóvágáskor, azt szerette csinálni. Meg a gyümölcsszedést. Gombát a régi csordajáráson találtak, csiperkét. Tejfölös gombapaprikást csinált olyankor, az volt Mojszi kedvence. Híres hegedűs volt sokáig, állítólag jómódú is, de annak nem sok nyoma maradt, tán a hegedűje ért valamit, meg az ő piros szoknyája, amit az esküvőjére kapott. Vastag bársonyból volt, harang alakúra szabva. A fehér ingvállal de szépen mutatott!
Könny párázta be a szemét, ráfogta a napra. Újabban egyre -másra elbőgi magát, pedig tartani kell a tekintélyét. Már csak heten vannak egy csoportban, közmunkán. Korán kell elindulni, hogy lejelentkezzenek a központban, megkapják a területi beosztást. Évek óta itt dolgozik, a városgazdálkodásin. Rá lehet számítani, még a tüdőgyulladást is inkább lábon elhordta, de nem hiányzott egy napot se.
Most meg ez a fejfájás! Hirtelen tör rá, orvul, a szeme előtt fekete pöttyök táncot lejtenek, húzhatna valami jó pergőset Mojszi, nevette el kínjában magát. Ki kéne vizsgáltatni magát, tudja ezt ő jól, de ha kórházba kerülne, mire visszajönne, üresen állna a ház, még az ablakkeretnek is lába kelne.
Azt mondta az a kontyos nő a munkaügyin, hogy végezzen el egy tanfolyamot, mert hogy az esze meglenne hozzá. Ő meg lehajtotta a fejét, nézte a szép szőnyeget, rá se állt, sáros volt egy kicsit a cipője. Mindig az volt. Iskolába járjon?
Igaz, a nevét szép lendületesen le tudta írni, Mojszi néha tucatszor is leíratta vele egy nap, azt mondta, ez fontos, mert aki látja, iskolázottnak hiszi.
De hogy ő tanuljon! Nincs az a pénz, pláne olyat, aminek a nevét se tudta megjegyezni. A tájékoztatót haza vitte, amit a kezébe adott a hivatali nő, jó lesz majd begyújtani. Este a lámpa halvány fényénél betűzgette, hát jogi és állampolgári alapismeretek, ez volt a neve. Még ilyet!
A jog rémlett neki, mert ha valaki bekerült a telepről a rendőrségre, pláne a bíróságra, akkor ott volt a jog, az megmondta, ki jöhetett haza, kinek kellett börtönbe menni. Egyszer Duda Roxit úgy megverte az ura, hogy mentőt kellett hozzá hívni, a körzetis intézte, na, akkor elvitték az emberét.
Fél évig nem látták, aztán olyan kikerekedve jött haza, mint a vásári malac. A két karjára meg ábrákat varrtak neki bent, azt mutogatta egy kisfröccsért, feszítette az izmát, hogy bent minden nap húzóckodott valamin a tornateremben. Na, ilyen a jog. Szegény Roxi meg nem mert visszajönni, úgy félt a nagydarab urától, azt beszélik, valahol még a Dunán is túl húzta meg magát.
Csapongtak a gondolatai, a feje egyre jobban fájt.
Reggel bement a patikába, megkérdezte, mennyibe kerül egy csomag fejfájáscsillapító. Amikor meghallotta, hogy majdnem háromezer, szó nélkül kifordult, de még hallotta, ahogy a mögötte tisztes távolban ácsorgó kosztümös asszony félhangosan megjegyezte:
– Aki közmunkán tengődik, annak ne fájjon a feje!
Lobó majdnem visszalépett, de tudta, abból nagy baj lenne.
Neki meg elég az, hogy hetek óta irgalmatlanul fáj a feje.

“Ha közmunkás vagy, fejed ne fájjon!” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Valójában nekik van okuk a fejfájásra.
    Köszönöm, hogy olvashattam: Mária

  2. „Aki közmunkán tengődik, annak ne fájjon a feje!”
    Micsoda aljas megjegyzés, inkább fizette volna ki ennek a szerencsétlen asszonynak a gyógyszerét.

    Szeretettel: Rita🍁

Szólj hozzá!