Lapok nagyapám naplójából

… én leginkább a nagytatám átélt háborús élményeit, fordulatos eseményeit szerettem hallgatni minduntalan, de érdeklődéssel, mély meghatottsággal vettem figyelembe, jegyeztem le másféle élettörténeteket is. Elhatározásom (volt) az élet(vitelek)et megismertetni a mesélés útján, rávilágítani a múlt embereinek sorsának alakulására. Gyerekkorom óta sokat változott a világ egyben-másban, de nagytatám megmaradt a régi nagyapónak, aki elmesélte unokáinak az élet valóságának sokszínű oldalát, megismertette velünk az életet oly módon, hogy az ne keltsen bennünk félelmet, és egyben a valóságot se kelljen megtagadnia. Ez nem volt könnyű próbatétel, de sikerült neki.
Most, felnőtt koromban megértettem nagytatám meséléseinek titkát, mert a történetek tényleges tartalmán kívül, a kiejtett szavak hátterében ott lapult az a szülői szerep, amely a nevelés révén hat a gyerekre, s amely felkelti érdeklődését a világgal szemben, ugyanakkor felkészíti a további váratlan és várható eseményekre. Ez a mesélés során történő ráébresztés, felkészítés az emberarcú természet csodáinak felkutatására, a mesterségesen megalkotott életterek további fejlesztésére ad útmutatást, de ezt túl nehéz lenne, vagy nem is lehet tudomására hozni egy kisgyereknek, mert hiányzik az ehhez szükséges élettapasztalata, és nem bírja el a – számára még – nehéz szavak súlyát. És ebben a káoszban, úgy mondván labirintusban segít megoldást találni a mesélés…”

Ördögjárás

Mint minden forróvérű férfi, nagyapám is szerette a nőket. Fiatalkorában előfordult, hogy egyszerre több lánynak is udvarolt. Határokat nem ismerve, egymás után szédítette, szedte le lábáról a szép lányokat. (Nagyanyám ezt utólag így jellemezte: „minden tehénhez hozzáverte az ostorát”.)
Tizennyolc éves korában már udvarolt (többek közt) nagyanyámnak, akihez rendszeresen eljárt egy kis gyengédségért. Egyszer, késő délután jött el tőle, s elhatározta, hogy meglátogat egy másik fehérnépet is. Még nem tudta, kit válasszon, de amikor meglátta az előtte vánszorgó ráfoskerekű szekeret, már világossá vált, ki lesz a partnere. Ugyanis nagyapám a molnár szekere után ballagott, aki a falu népének árulta a lisztet. A közelben lakott Matild, egy negyvenes éveit taposó vénleány, akit nagyapám akkor estére kiszemelt magának, abban a hitben, hogy talán hiányérzete van. A lisztes szekér egy kanyarban állott félre az útról, ahonnan Matild nem láthatta a házát, így nem vehette észre nagyapámat sem, amikor beosont és bebújt az ágy alá.
Néhány perc elteltével Matild hazatért a liszttel, majd lefekvéshez készülődött. Nagyapám mindvégig hangtalanul lapult az ágy alatt, és végignézte, ahogyan leveti ingét, kifordítja és bolha után kutat rajta. Meztelenül sétált el a házgerendájára felakasztott lámpáig, majd elfújta a lángot. Nagyapám a sötétben azon töprengett, hogyan fog innen kijutni, mert bizony megbánta cselekedetét. (Ám azt nem árulta el nekem, hogy a meztelen test milyenségének látványára tért-e el eredeti szándékától, vagy esetleg félt a bolháktól?) Más ötlet nem jutott eszébe, megpúposította magát, és hátával emelgetni kezdte az ágyat.
– Ej a csudáját… e mi tud lenni? – sikított fel ijedten Matild, de nem merészkedett felkelni, hogy megnézze.
– Matild néni – suttogta nagyapám az ágy alól.
– A, meg ki az ördög ?
– Én vagyok…
– Te vagy-e Kálmán? – ismerte fel a hangját. – Mit keresel ott? …Bújj ki onnét!
Nagyapám szégyenkezve mászott ki az ágy alól, miközben Matild is felkelt lámpát gyújtani. Dorgálni kezdte a „lovagot”, aki lesütött szemekkel, bűnbánóan kotródott ki az ajtón.

Mi újság, koma?

Miután átköltöztek Zalánpatakáról Mikóújfaluba, nagyapám munkába kezdett a kőbányában. Persze, ettől még tudott gazdálkodni, továbbra se mondott le állatairól. Vele ellentétben más emberek untig elégelték, amit a bányában dolgoztak, de nagyapám olyan személyiség volt, aki nem tudott tétlenül helyt maradni, a lét minden apró lehetőségét kihasználta, hogy érdemessé és biztonságossá tegye családja jövőjét. Tizenhét évet dolgozott vagonrakóként, esetenként éjjeliőrként, amíg aztán nyugdíjazták.
Adódott olyan munkanap, hogy korábban végeztek, mert nem volt vagon, amit rakjanak, ám a munkaidőt le kellett tölteni. Ilyenkor bevonultak a munkásbódéba lustálkodni, kártyáztak, újságot olvastak, olykor még aludtak is. Az egyik ilyen üres napon történt, hogy az újságban érdekes cikket fedeztek fel, és kézről-kézre adták, hogy mindenki elolvashassa. A munkások között volt egy középkorú férfi, aki nem szerette volna, ha rájönnek kollégái, hogy írástudatlan, ezért ő maga is elragadta az újságot színlelve az olvasást. S éppen ezzel a tettével árulta el magát.
– Mi jót ír az újság, koma? – kérdezte nagyapám csúfondárosan.
– Há’ ebbe elég sok minden van – volt a bölcs felelet.
Hangos kacagásban törtek ki a munkások, miközben az újságot olvasó társukat bámulták, aki nem fogta fel, mit találnak olyan viccesnek rajta.
– Hallod-é koma… há” nem veszed észre, hogy fordítva tartod az újságot? – hívta fel figyelmét nagyapám.
– Tudom, Kálmán…– hazudta elvörösödve, – … de, aki üsmeri a betűket, az így es el tugya olvasni.

A borvízhordó

Reggelente nagyapám a falu szélén szokta várni a fiatal, kezdő, termetileg és elméjében is enyhén visszamaradt fuvarosunkat, Csutikát, akivel el-elbeszélgetett az erdő felé mentükben. Egyik alkalommal, éppen indulásra készen álltak, amikor harangoztak a helyi templomtoronyban. Valamivel később arról is értesültek az egyik korán ébredő járókelőtől, hogy egy tizenéves fiút elgázolt az éjszakai vonat. Az áldozatot természetesen ismerték nagyapámék, sajnálkoztak is eléggé.
– Nem értem én, ezt az életet!… Mé kellett ilyen fiatalon meghaljon, sze még csak ezután kóstolta vóna meg az életet… – sopánkodott Csutika. – Há nem-e, Kálmán bácsi?!
– Beszész valamit, de ez mán nem változtat semmit – válaszolta nagyapám, majd furfangosan hozzáfűzte: – Másképpen nem es olyan nagy baj, hogy meghótt, me’ ezután es hasznossá tudja tenni magát.
– Ne bolondozzon, Kálmán bácsi! Hogy tud egy halott hasznoskodni? – kérdezte csodálkozva Csutika.
– Há’ úgy, hogy az öregeknek majd ő hordja a borvizet – jött a szellemes válasz.
Csutika többet egy szót sem szólt a témával kapcsolatban, de pár nap múlva felvilágosodva fordult nagyapámhoz:
– Lássa, Kálmán bácsi, oda nem es kell a borvíz!

Írta: Ilyés András Zsolt