Mire megvirrad

Lassan, de csendesedett az eső. Most nem bánta, hogy ezt a kopottabb, de kapucnis kabátot vette fel. Nem is gondolkodott mikor kikapta a szekrényből, Inkább a véletlen volt a választás. Ez a kabát volt legfelül a vállfán. Igaz túlzásnak érezte a prémcsíkot a kapucni szélén, de akkor nem is gondolt arra, hogy már április végén jár a naptár, majdnem május. A város másik felén volt az óvoda ahova mennie kellett a gyerekért. Már készült a délutáni alváshoz, mikor csöngött a telefon. Felvette. A lánya volt.
Arra kérte, hozza már haza a kislányt az óvodából, mert túlóráznia kell. A vacsorára nem legyen gondjuk, mert visz a kifőzdéből valamit. Mire oda ér, addigra kitalálja, hogy mit. Tehát csak vigye haza a kislányt vetkőztesse le. A hűtőben van felvágott meg vaj. Abból ehet a kislány, hogy ne legyen farkaséhes mire ő hazaér. Persze ő is egyen. Ezt nem is kell mondani. A konyha rendben van, Ne csináljon ott se semmit. Üljön csak le a televízió elé és pihenjen. Végül is innentől a kislány se gond. A gyerek eljátszik a játékaival. Mindig ezt teszi.
– Esetleg a ruhákat a mosógépből. Azt kiterítheti az erkélyre. – mondta a lánya
De semmi mást. Siet haza. Ennyi volt az ukáz.
Ennyit meg igazán megtehet a lányának. Amúgy se sokat segít. A lánya nem igényli. Nem szereti ha a lakásába ott sertepertél bárki is. Ha csak nem vendég.
Igaz bármikor szívesen látta. Aranyos és nyugodt volt. Kedves mosollyal vette át a pitét, vagy a pogácsát, mikor mit vitt. Áttette másik tányérra. Az anyjáét visszaadta és csinálta tovább a dolgát.
Közben mesélte a napját. Szinte minden nap ugyan úgy telt. De ezt mindig nagyon színesen tudta előadni. Újra átélte ami vele történt aznap. Hamar szállt az idő, ha ott volt.
Észre se vette már este kilenc lett. A kislány egyre többször nézett be a nappaliba. Aztán ott is maradt. Odaült az ölébe. A fejét a mellkasára hajtotta. Csendben beszélgettek.
– Mi lenne ha megfürdetné a gyereket – gondolta.
A kislány örült az ötletnek. Amíg előhozta a szobájából a pizsamát addig ő megengedte a vizet. A gyerek szépen bele mászott. A műanyag állatait is betette a vízbe.
A kacsákat, a delfineket . A békát nem találta, de megmondta hol leli. Bement érte a szobájába. Ott volt ahol a kislány mondta. Kivitte neki. Még egy műanyag poharat kért. Azt is oda vitte. Innentől a kislány pancsikolva fürdött. A sikongatása betöltötte az egész fürdőszobát. Akkor ért haza a lánya. Látszott arcán a fáradság.
– Sok gond volt ma az irodába – mondta.
Míg bement a konyhába kipakolni, amit hozott vacsorára, addig a kislányt kisegítette a vízből. Megtörölgette. A pizsamát a gyerek egyedül vette fel. A leeresztett vizet nézték, ahogy egyre jobban kiemelkednek a műanyag állatkák. Mikor mind alól kifolyt a víz, kiszedte a nedves törölközővel megtörölgette és helyre rakta azokat.
– Mama a béka itt alszik velem – kiáltott rá a kislány.
Elmosolyodott és bevitte a békát a gyereknek. Akkor jött be a lánya.
– Jó estét – köszönt neki.
– Szervusz – mosolygott a lányára.
Az csak állt és nézte. Valami nagyon furcsa volt a szemében. Akkor oda fordult a kislány felé.
– Itt alszol – kérdezte a lánya.
– Anyuci, hol aludjak – kérdezte a kicsi miközben Pini-Pannit, a rongybabát oda tette maga mellé.
– Mért is vannak itt – kérdezett óvatosan.
– Ki mért van itt – nézett az anya a lányára.
Akkor érte a felismerés. A lánya nem ismeri meg, és a kislányt se. Hitetlenkedve nézett a lányára.
– Milyen volt a napod az irodába. Rózsika meggyógyult már – próbálkozott.
De csak értetlenkedés volt a lánya nézésébe. Oda lépett az ablakhoz. Kinézett. Látta az autót a parkolóba. Valamelyest megnyugodott.
„Ha haza is tudta az utat nagy baj nem lehet” – gondolta.
– Menjünk a konyhába. Te meg aludj kincsem – lépett a gyerekhez.
A kislány már bevackolta magát az ágyba, körbe rakva magát a plüssállatokkal. Lehajolt, megpuszilta.. A kislány bekapta a hüvelyk ujját és már aludt is.
Az egyik kezével átölelve a lányát terelgette ki a szobából. A másik kezével meg behúzta az ajtót. Bementek a konyhába. A lánya leült az asztalhoz.
– Szóval, ki is maga? – kérdezte.
– Szerinted ki vagyok? – nézett vissza.
Még mindig elhűlve nézet rá. Akkor felállt a lánya. Tolatva kiment a konyhából. Oda ugrott az ajtóhoz és kirohant a lépcsőházba. Elkezdett dörömbölni a két szomszédnál. Az anya előkapta a telefont és beütötte az orvosi ügyeletet. Épp kicsengett amikorra a lánya visszajött a szomszédokkal. Azok köszöntek.
– Rég láttam anyukádat – mosolygott az anyára az egyik szomszéd.
Addigra az orvos is felvette a telefont. Elmondta mit tapasztalt. A lánya könnyes, rémült arccal nézte őt és a szomszédokat. Látszott rajta, hogy az ereje végéhez ért. A szomszéd bevezette a nappaliba. Leültette a rekamiéra. A lábát gyöngéden felemelve fektette le. Az egyik díszpárnát a feje alá tette. A másik szomszéd vizet hozott be. Megitatta. Az anya meg csak beszélt-beszélt hozzá.
– Mindjárt itt az orvos – hajtogatta.
Az orvos kihívta a mentőt, bevitette a lányt a kórházba. Az egyik szomszéd vállalta a kislányt, így ő is mehetett a mentővel. Az orvos szerint túlhajszolta magát a lánya.
– Nem lesz semmi baj, altatni fogjuk pár napig, meg kap pát erősítő injekciót. – mondta az orvos.
A kórházban, míg lefektették a lányát annak telefonjából kikereste a veje telefon számát. Bepötyögte. Kicsengett. Elég soká vette fel a vő. Elmondta ami a lányával történt. Az dünnyögött valamit a holnapi érkezésről és kinyomta a telefont. Az anya azt gondolta, hogy biztos történt a gyerekek között valami. Ugyan nem vette észre, de biztos van valami a lánya és a veje között. Valami nem jó. Oda ült az ágy mellé a székre.
– Anya – szólt a lánya félálomba. A takaró alól kinyújtotta a kezét.
Megfogta a gyenge, meleg kis kezet és csendesen elkezdett sírni.

Írta: Jártó Róza