Változás

Komor volt a hangulata, akárcsak a rideg, üres kórházi folyosónak. Önvád, félelem, és düh marcangolta.
Félt attól, hogy nélküle kell élnie. Félt a holnaptól. Még a következő percektől is rettegett.
Ám ahogy a halkan imát suttogó asszonyra nézett, fellángoló dühe minden más érzést elsöpört. Legszívesebben felrántotta volna a kemény padról, ahol órák óta ücsörögtek, a műtét végét várva. Megrázná, és az arcába ordítaná, amit gondol. Isten!! Nincs! Nem volt, és nem is lesz soha! Milyen Isten az, aki hagyja, hogy az ő gyönyörű, ártatlan kicsi fia szenvedjen? Milyen Isten büntet így?
Csak rótta a köröket az éjszakai csendben, míg gondolatai össze-vissza cikáztak a múlt és jelen között.
Mennyire más volt, mikor megismerkedtek. Felszabadult, bulizós, bevállalós csaj. A szabadságába szeretett bele. Aztán a házasságuk után hiába vártak, reménykedtek. A vágyott kisbaba nem jött évekig. A legjobb professzorokhoz mentek. Megtehették, ő mindig jól élt. Rengeteg pénze volt, megdolgozott érte keményen. De a baba nem jött. Nem lehet. Minden orvos ezt mondta. Sajnálják. Persze. Mindenki sajnál mindent. Attól neki nem lesz gyereke. Aztán az asszony megváltozott. Imádkozni kezdett. Meg olvasni. Bibliát! Na hiszen! Szép. Mintha attól teherbe esne. Mintha attól neki örököse lenne.
Egy fiú! Mennyire vágyott egy kisfiúra. Lassan minden tettét, gondolatát a gyermek utáni sóvárgása töltötte be.
Hat hónap múlva egy kis papírcsíkot talált a párnája alatt. Milyen boldogok volt! Örökké nevetett. Feleségét óvta a széltől is. Leste ki nem mondott vágyait, apró rezdüléseit. Gyönyörű kismama volt. Kivirult a várandósság alatt. Akkoriban már egyre többet bosszankodott a dúdolgatásokon, a csendesen mormolt imákon. Idegesítette, hogy az asszony felolvas a babának, de nem szólt. Nem akarta bántani. Majd ha megszületik a baba. Ha vége lesz a szoptatásnak, akkor majd beszélnek. Később. Csak várt, egyre türelmetlenebbül, egyre kiábrándultabban, miközben napról-napra távolodtak egymástól.
Megérkezett Noel. Büszkén tologatta csodaszép kisfiát, aki mind jobban hasonlított a mamájára. Ez megrémítette. Bár a kicsi betöltötte azt az űrt, ami a kapcsolatukban kialakult az utóbbi időben, a szakadék a végletekig mélyült.
Hogyan juthattak idáig? Mi történt velük? Hova tűntek az öröknek hitt érzések? A szerelem, ami betöltötte az életét, egész lényét? Már alig bírt ránézni, csak akkor szólt hozzá, ha elkerülhetetlen volt. Taszította a másik nyugalma, boldogsága. Mintha tudna valami fontosat, amit ő nem érthet meg.
Apa megfogadta, sosem dől be ennek az ostobaságnak. Ő sosem fog így megváltozni, kivetkőzni magából. Őt sosem irányíthatja senki!
Gondolataiból a hozzájuk lépő orvos ragadta ki. Még meg sem szólalt, már mindent látott az arcán.
Apa elfordult. Nem akarta hallani, amit úgyis tudott.
– Nincs segítség, sajnálom. Csodára lenne szükség, hogy akár csak a mai napot is túlélje. Én már nem tehetek semmit.
Nem nézett rájuk, nem mert. Annyiszor mondta már ezeket a szavakat a hozzátartozóknak. Annyi fájdalmat látott már. De mindeddig csak felnőtteket sirattak előtte. Kisgyereket még soha.
– Felváltva bemehetnek hozzá elbúcsúzni.
Olyan nyugodtan mondta, mintha egy kávéra hívná őket. Neki ez csak egy újabb eset, de neki az élete, a mindene. Darabjaira hullik a családja, és ő nem tehet semmit, nem tudja megmenteni őt.
Apa lépett be először a szobába.
Szívébe markolt a fájdalom, ahogy kicsi fia ott hevert előtte, gépekre kötve, önálló életre képtelenül. Nem bírt közelebb lépni. Csak állt némán, a gépek monoton zaját hallgatva, az apró, beesett arcocskát nézve. Aztán a hatalmas, öntelt, magabiztos Apa az ágyhoz lépett, és térdre rogyva zokogni kezdett. Először sután, alig hallhatóan, majd egyre erőteljesebben, biztosabban tört fel az ima a makacs ajkakról. Bocsánatért, gyógyulásért, összetartozásért könyörgött.
Anya az ajtóban állt, és boldogan figyelte, ahogy Apa felfogja a megváltoztathatatlant. Megvárta, míg csillapodik a zokogás, majd mellétérdelt, átölelte, és csatlakozott férjéhez.
– Minden rendben lesz, meglátod!- El sem hitte, hogy ez a mondat az ő száját hagyta el. Meglepetésében felnevetett. Döbbenet volt, mennyire jól esett, mennyire megkönnyebbült, felszabadult a terhek alól. Már a boldogságtól kacagott. Anya vele nevetett. Mint réges- rég, amikor még friss házasok voltak.
A belépő nővér azt hitte, eszüket vesztették a bánattól. Értetlen képpel tessékelte ki őket a folyosóra, ahol egymást átölelve meghitt sugdolózásba kezdtek. Apa mesélt arról, amit odabenn átélt, a félelmet felváltó szabadság, elfogadás, megértés érzéséről. Sosem tudott ennyire bensőségesen, nyíltan szólni az érzelmeiről. Már értette anyát. Már ő is részese volt annak a titoknak, amit Anya már rég tudott.
– Köszönöm!
– Mit, drágám?
– Azt, hogy a feleségem vagy! Meg azt is, hogy nem hagytál el, mikor nem mentek olyan jól köztünk a dolgok!
– Szeretlek!- kacagott rá a nő, és ő rádöbbent, mennyire szép még mindig a felesége.
– Szeretlek!- súgta Apa, végigsimítva kedvese arcán.
Megfogta a kezét, és most Anya mesélt. Arról a kalandról, ami még vár rájuk, a titokról, aminek már együtt lesznek a részesei.
Észre sem vették, mennyire elröpült az idő. Belefeledkeztek az újra megtalált összetartozásba.
Közben a hajnali nap fénye beszűrődött az ébredező folyosóra. Ők összebújva suttogtak, néha felnevetve, néha csókolózva. Mint rég. De már új, szebb jövőt álmodva.
Összefüggéstelen kiabálás, szaladgálás rántotta vissza őket a jelenbe.
Valami történt! Noel szobája felbolydult méhkassá vált.
Senki nem tudott semmit, senki nem mondott semmit, csak rohangáltak, és kiabáltak összevissza.
Végtelennek tűnő idő múlva lépett hozzájuk a professzor.
– Nem tudom, mi történt ma éjjel, de ez egy csoda. Noel sokkal-sokkal jobban van! Sőt! Jól van. Még sosem láttam, hogy ennyire súlyos eset felépülne, de ő meggyógyul! Azonnal bemehetnek hozzá! Aztán vizit után visszajövök, és beszélünk a teendőkről. Menjenek, örüljenek!
Összenevettek. Noel jól van! És ők is nagyon jól vannak! Nagyon-nagyon jól! Apa tudta, mi történt. Valami fontos, és megismételhetetlen. Igen, ez egy csoda, és boldogok, hogy együtt élhetik át.

Vége

Írta: Laszczik Andrea

“Változás” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Titanil!
    Köszönöm!Hiszek a csodákban!Bár az én életemben ennél kisebbek történtek, de abból jópár akadt.Azt hiszem, nem árt, ha a mai rohanó világban az ember megáll néha, és elgondolkodik, mi is a feladata,mi az értelme a létezésének.
    Köszönöm!Andrea

  2. Kedves Andrea!

    Nagyon elgondolkodtató írást olvashattam Tőled. Sok házasságban amikor megszületik a gyerek, különösen az Apa eltávolodást érez, amiért az Anya elsősorban gyerekükkel foglalkozik, és ez sok esetben elő is fordul. A kisfiú betegsége végül összehozza a szülőket, és csodával határos módon meggyógyul.
    Gratulálok!
    Sok szeretettel. Titanil

Szólj hozzá!