Küzdj!

A balesetem után az orvosok azt mondták, hogy kevés az esélye annak, hogy valaha újra lábra tudok állni. Akkor ez teljesen lesújtott, úgy éreztem, hogy az életemnek vége szakadt, hogy többé egy senki vagyok. Mit kezdjek az életemmel egy kerekes székhez kötve? Soha többé nem fogok tudni táncolni, nem válthatom valóra az álmaimat. Álmok nélkül pedig mit sem ért az emberi élet. Álmok nélkül az ember csak céltalanul sodródott és úgy halt meg, hogy nem élt, csak létezett. Én pedig ezt nem akartam. De akkor képtelen voltam tenni azért, hogy a helyzetem jobb legyen. Eluralkodott rajtam a bénító félelem, altatón éltem, hogy éjjel aludni tudjak, mert éjszaka folyamatosan kísértettek a balesetem pillanatai. Amikor egy buliban, nekem löktek valakit és én átestem az üvegajtón. Újra meg újra ez a kép játszódott le előttem, éjjel nappal. Ha akartam volna se tudtam volna elfelejteni a történteket, hisz a következménnyel minden egyes nap szembesültem. Béna voltam, deréktól lefelé semmit se éreztem.
– Kicsim. Ébren vagy? – kopogott be anyu a szobámba, majd kinyitotta az ajtót és az odakintről beszűrődő nappali fény azonnal megvilágította a szobámat.
A fejemre húztam a párnámat, legszívesebben a hasamra fordultam volna, de bármennyire is akartam nem tudtam megmozdulni, ettől pedig a sírás kerülgetett.
– Látogatód van – szólalt meg és hallottam, hogy felhúzta a redőnyt.
– Nincs szükségem gyógytornászokra! Semmire nincs szükségem! Csak hagyjatok békén!
– Ez lenne az a Szabó Hanna, aki pár éve még a legaktívabb tanítványom volt? Nem. Nem hinném. Az a Hanna nem lenne a sötét szobájába zárkózva, hanem küzdene azért, hogy újra járni tudjon!
A szívem a torkom környékére költözött abban a pillanatban, amikor meghallottam az ismerős hangot. A hangot, amire azóta vágytam, hogy felébredtem az altatásból, egy hónappal ezelőtt a kórházban. Azóta a testem minden egyes porcikája ez után a hang után vágyott, még akkor is, ha tudtam, úgysem fog eljönni. De most mégis itt volt, a szobámban és én nem mertem elvenni az arcom elől a párnát, mert féltem, ha kinyitom a szemem, egyedül leszek.
– És eltelt lassan 5 perc, Hanna pedig még mindig nem bonyolódott velem heves szócsatába – csettintett. – Van egy piros tollad? Fel írom a naptárba, hogy életembe először Szabó Hanna nem állt le velem vitatkozni – kuncogott.
Mosolyra rándult az ajkam és lassan elvettem az arcomtól a párnát, pár pillanatig hunyorogtam az ablakon besütő napfénytől, de aztán a szemem hozzá szokott a fény viszonyokhoz és már tisztán láttam őt. Nem képzelődtem! Makranczi Levente tényleg itt volt a szobámban, lazán támaszkodott az íróasztalomnak és engem fürkészett. Nem akartam elhinni, hogy valóban itt van. Hogy került ide? Miért jött el hozzám? És én miért fogadtam őt ilyen lomposan egy hetes pizsamában, zsepi halommal magam körül? Meg lesz rólam a véleménye az egyszer biztos.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem bizonytalanul, miután percekig agyaltam azon, hogy tegezzem-e vagy magázzam.
– Valóra váltom a legnagyobb rémálmodat – lökte el magát az asztaltól és odalépett az emlékfalamhoz, ami tele volt táncos fényképekkel és középen ott volt az a fénykép, amin Levi is szerepelt.
A fotó az országos bajnokságon készült, a mi csapatunk hozta el az első helyezettet, ezért is vigyorogtunk mindannyian annyira. Középen ott feszített Levi, az egyik oldalán én, karommal a vállára támaszkodtam, ő pedig átkarolta a derekamat másik kezünkkel pedig a kupánkat emeltük a magasba, ami jelenleg a legelőkelőbb helyen volt a szobámban. Levi volt a tanárunk, de én voltam a csapatkapitány, mondhatni olyan szinten voltam, mint Levi, ezért is tartottuk mi a kupát. Ez volt az utolsó versenyünk, akkor még nem tudtuk, hogy pár napon belül Levit leváltják és új tanárt fogunk kapni. Nekem sem volt maradásom, nem akartam úgy táncolni tovább, hogy Levi nem volt ott, ezért kiléptem és azóta a Magyar Táncművészeti egyetemre jártam.
– Arról már lekéstél. A legnagyobb rémálmom már valóra vált. Soha többé nem tudok táncolni – kaptam el a tekintetem a fényképekről és összepréselt szájjal kezdtem el játszadozni a szőrös párnámmal.
– Nem kell, hogy ez a rémálom, örökké tartson Hanna!
– Hát ez remek! Nem kell még egy negyedik személy, aki elmondja nekem ugyanazt! Ne mond nekem azt, hogy ne adjam fel, hogy küzdjek, mert nem tudok! Képtelen vagyok küzdeni, fáradt vagyok hozzá! – kiáltottam rá és a könnyek végig csorogtak az arcomon. – Kérlek, te ne!
– Az a Hanna, akit én megismertem…
– Az a Hanna meghalt! Nincs többé! Ő meghalt, akkor, amikor közölték vele, hogy lebénult!
– Tévedsz! – nézett mélyen a szemembe. – Tudom, hogy ott van benned a küzdeni akarás! Ott van benned a harcos, aki folyamatosan arra buzdít, hogy ne add fel, hanem küzdj, akkor is, ha rohadtul nehéz! Csak elnyomod magadban, mert félsz a kudarctól! De te nem olyan lány vagy, aki fél tőle! Te az a lány vagy, aki bátran beleáll mindenbe és bátran küzdi le az útjába kerülő akadályokat! Egy harcos vagy Hanna és azért vagyok itt, hogy segítsek neked visszatalálni önmagadhoz!
Tágra nyílt szemekkel néztem rá, a kitörni készülő szavak a torkomba fagytak és nem tudtam mást csinálni csak tátogni, mint egy hal. Levi szavai úgy hatoltak el a tudatomig mintha fejbe vertek volna egy téglával. Tényleg mégis mi a fészkes fenét csináltam én itt? Mit nyalogattam a sebeimet, mikor küzdenem kellett volna, azért, hogy változzon a helyzetem? Levi azonnal észrevette rajtam a változást, arcán széles mosoly terült el, és amikor a tekintetünk találkozott, a mosolya csak még szélesebb lett, látva az elszánt arcomat.
– Ez az én Hannám!
Nem tudtam miért pont Levi érte el nálam a változást. Talán azért, mert ő volt az egyetlen személy, akinek a szavára nagyon adtam. Rendszerint szembe szálltam vele, és vissza szóltam, de bármikor bármilyen ötletem volt, először mindig neki mondtam el. Ha magán életi problémám volt, azt vele beszéltem meg, amikor szakított velem a pasim, hozzá mentem, mert ő mindig felrázott engem és megmutatta, a jót a rosszban. Erre anyuék is rájöttek, ezért keresték fel Levit, mert tudták, hogy ő képes lesz engem visszarángatni a mélyből és a szavaival, a jelenlétével megtölt engem energiával.
Hosszú út állt előttünk, de tele voltam lelkesedéssel. Hajtott a vágy, hogy újra táncolhassak, hogy újra önállóan tudjak közlekedni, hogy újra teljes életet tudjak élni. Levi mindennap átjött, eleinte csak tornásztatta a lábamat, aztán elvitt engem uszodába, mert még a hülye is tudta, hogy a vízben a test sokkal könnyebé válik. Nem számítottam azonnali sikerre, lélekben felkészültem arra, hogy az első alkalom semmilyen változást nem fog hozni, ezért teljesen meglepődtem, amikor képes voltam előre lépni egyet, úgy, hogy szorosan kapaszkodtam Levi kezébe. Felbuzogott bennem az öröm, úgy éreztem ez egy hatalmas előre lépés és talán én leszek a következő orvosi csoda. A lány, akinek nem kellett évekig rehabilitációra járnia azért, hogy újra járni tudjon, hanem pár hónap alatt újra megtanult járni köszönhetően a bátorságának, a kitartásának és természetesen Levinek. De nem így történt. Hiába ment a járás könnyedén a vízben, a szilárd talajon képtelen voltam megmozdítani a lábamat. Még a kislábujjamat se bírtam megmozdítani, bármennyire is koncentráltam, a lábam képtelen volt teljesíteni az agy parancsát. Hogy lefoglaljam magam, a neten kutattam és elolvastam mindent, ami a perifériás bénulással foglalkozott, de nem lettem sokkal okosabb. A biológia soha nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé.
Évek teltek el, a balesetem után két évvel egy nap arra keltem, hogy megrándult a lábam. Egy apró rándulás volt, de tisztán éreztem, hogy megrándult. Azonnal szóltam Levinek, aki a szomszéd szobából rohant át és azonnal megvizsgált. Gyengén ugyan, de éreztem, ahogy az ujjai lágyan végigsiklottak a lábamon, megsimogatták a térdhajlatomat, majd a bokámat. Levi egy éve minden reggel ezzel indított, simogatott és közben reménykedve figyelt, hátha érzek már valamit. Most éreztem és ettől elsírtam magamat. Tudtam, hogy még hosszú út áll előttem, hogy ez még csak a kezdet és a neheze csak ezután következik, de az az apró kis sötétség, a viharfelhő, ami beárnyékolta a boldogságomat, semmivé foszlott. A párnáknak dőlve sírtam, szememet szorosan behunytam és vissza tartott lélegzettel vártam, hogy újra érezzem Levi gyengéd simogatását.
– Megérte letenni ezt a képzést. Te voltál az első páciensem, de te is leszel az utolsó.
Kinyitottam a szemem és ránéztem, meg illetődve, mert nagyon közel volt hozzám, ajkunkat csak pár centi választotta el egymástól.
– Ezt érezted? – kérdezte csendesen és lágyan megcirógatta a combomat.
– Ühüm!
– Jó – mosolyodott el és a tekintete az ajkamra esett. – Már nincs sok hátra kis harcosom!
Elmosolyodtam a becenevemet hallva, karomat a nyaka köré fontam és hozzá hajolva megtettem én az első lépést. Ajkamat az ajkára tapasztottam és mélyen magamba szívtam az illatát. Levi keze felcsúszott az oldalam mentén, majd beletúrt a hajamba, csókunkat elmélyítette, testével hozzám simult, mire hátra dőltem a puha párnákra és szorosan magamhoz öleltem.
Lehetséges, hogy a szerelem tényleg mindent felülír vagy igaz az a mondás, hogy minden fejben dől el. Az első kis rándulás után, annyira akartam, hogy végre újra járni tudjak, annyira arra koncentráltam, hogy meggyógyuljak, hogy az állapotom javulása felgyorsult. Boldog voltam és a testem ezt tudta, nem volt már bennem semmilyen rossz érzés, nem haragudtam a srácokra, akik miatt lebénultam. Nehéz volt, de erőt vettem magamon, találkoztam velük és megbocsátottam nekik, mert megértettem, hogy azzal semmi sem lesz jobb, ha örökké haragudnék rájuk. Időbe telt, de megértettem. A múltat már úgysem tudtam vissza csinálni, ezért a jelenre és a jövőre kellett koncentrálnom. És azokba nem fért bele a negatívum, a pozitív dolgokra koncentráltam és ez jótékony hatással volt a szervezetimre. Az elkövetkező hónapokban már nem csak a medencében tudtam sétálni, hanem a szilárd talajon is, erősen kapaszkodva két rúdba, de határozottan lépkedtem előre. Eleinte nagyon nehéz volt, olyan érzésem volt mintha 50 kg súlyt akasztottak volna a lábamra, de aztán idővel egyre könnyebb és könnyebb lett, míg végül a baleset után 3 évvel megtettem az első lépést, segítség nélkül. Elsírtam magam, a könnyeim végig folytak az arcomon, miközben Levi felé sétáltam aztán a karjaiba simultam és boldogan elmosolyodtam.
– Sikerült – csuklott el a hangom.
– Tudtam, hogy megcsinálod! Az én kis harcosom, soha nem adja fel és nem futamodik meg gyáván – simogatta meg a hajam.
– Köszönöm Levi. Nélküled nem lett volna elég erőm végig csinálni ezt – néztem fel rá. – és az az igazság, hogy szerelmes vagyok beléd, azóta, hogy először megpillantottalak – vallottam be.
Levi cseppet sem meglepetten, mosolyogva két keze közé fogta az arcomat és hosszasan megcsókolt, aztán elhúzódott tőlem és mélyen a szemembe nézett.
– Mondjak egy titkot? Én is azóta szeretlek, hogy először megláttalak!