A város dübörgése, mint valami óriási teherautó, minden természetes neszen keresztülgázolt. Földbe taposta a madarak csiripelését, a fák lombjainak suhogását, még a néha feltámadó szél kellemes fütyülését sem lehetett felismerni a hatalmas zajkoktélban. Egyetlen hely maradt csupán, ahol, mint egy sekély gödörben a pocsolya, megült a csend. Bár sütött a nap, és egyetlen felhő sem volt az égen, a temetőben sorakozó lelógó ágú fenyőfák árnyéka szürkévé változtatta a világot. Mintha a levegőben összegyűlt gyász kormos füstje ragadt volna meg a vibráló fényben. A két zöld overált viselő takarító munkás halk beszélgetése kivételével semmi nem törte meg a csendet. Egészen addig a pillanatig, amíg megjelent a talpig gyászruhába öltözött, kipirult arcú Kerner Máté. Ünneplős cipőt viselt, amely minden lépésének nyomatékot adva kopogott a macskakövön.
– Hol voltál ember? Pár perc és kezdődik, azt mondtad előbb jössz! – sietett oda hozzá, és szorította meg a kezét egy másik feketébe öltözött férfi. Eddig egy árnyékos padon gubbasztott, pont úgy, ahogyan egy prédára leső keselyű tenné, de csak akkor pattant fel, amikor megbizonyosodott róla, hogy tényleg a barátját látja közeledni. Szörnyen rossz volt a szeme, a szemüvegét pedig, mint mindig, most is a kesztyűtartóban felejtette.
– Ja… tudom. Ne haragudj Gábor… Rohantam a buszra is. Még most is alig kapok levegőt. Basszus. Komolyan elgondolkodtam, hogy le kéne állni a cigivel- mondta, miközben elővett egy szálat, és kattintott az öngyújtójával – A francba vele, ez meg se gyullad.
– Fogd, itt van az enyém. A szalagot meg fogadni mertem volna, hogy elfelejted, pedig ezerszer mondtam, hogy a család kérése, mert a gyász színe most fehér. Haver, mi lenne veled nélkülem? – csóválta fejét a jótevő mosolyogva, miközben hanyag barátja gallérjára tűzött egy fehér selyemcsíkot – Minden oké?
– Ja, persze – bólintott Máté, majd nagyot szívott a cigarettába. Csak tudod… meg sem fordult a fejemben, hogy ez is eljön. Olyan gyorsan történt minden. Az az utolsó három nap… mintha csak órák lettek volna. Le sem tudtam hunyni a szemem egész éjjel.
– Én sem. De legalább minden úgy történt, ahogy szerette volna. Békésen, álmában.
Máté erre már nem szólt semmit. Nem is tudott volna mit mondani, inkább feltette a fekete napszemüvegét, és bedobta a cigarettát egy csatornába.
A szertartás rövid volt, de annál megrázóbb. Hárman voltak legjobb barátok, és most már csak ketten maradtak. Két hete még ott ült Tibi ágya mellett a kórteremben, beszélgettek a régi bulikról meg a csajokról. Végül a nővérek el is küldték, amiért előkerült a laposüveg a belső zsebéből. Akkor, az ajtóból visszanézve látta utoljára mosolyogni őt. Pedig világéletében vidám srác volt, soha, semmi nem szegte kedvét. És most mindennek vége. Megfogadta, hogy nem fog sírni, de amikor feltört a víz a szökőkútból, és átmosta az urnát, valami elpattant benne. Az utolsó csepp Tibi kedvenc száma volt, amit még együtt hallgattak valamikor réges-régen. Senki nem bírta ki, a gyászolók valamennyien összezuhantak. Nem volt még itt a búcsú ideje. Máté is csak akkor hitte el igazán, amikor a szertartás után a szökőkút melletti márványfalhoz sétált, és végighúzta az ujját az 1990-2018. feliraton. Egyedüllétre volt szüksége. Nem akart belefutni a régi barátokba és volt osztálytársakba, ezért inkább a másik kijáraton távozott. Nem is figyelte a busz jelzését, csak felmutatta a bérletét, és leült a legközelebbi szabad helyre. Utálta a világot, amiért mindenki boldog volt körülötte. Nem bírta elviselni az ostoba emberek idegesítő röhögését. Pokoli meleg volt, de nem érdekelte. A belvárosban szállt le, majd egy kellemes séta után leült a parkban. Hosszasan bámulta a gesztenyefák sárguló leveleit, azon gondolkodott, vajon milyen lehet a halál. Hideg? Olyan, amilyennek mondani szokták? Nem hitt a túlvilágban, de abban biztos volt, ha létezik a mennyország, valószínűleg őt is várja ott majd egy vörös kis angyalka, olyan, mint amilyenről Tibinek is mesélt a kórtermi vodkázás közben. Jót mosolygott az ízléstelen gondolaton, és kis híján hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy valószínűleg a barátai is ugyanilyen marhaságokon filozofálnának fordított esetben.
– Ó, szia! Biztosan te vagy az… vakrandi.hu, fehér szalag jelige, ugye? – a lány olyan hirtelen tűnt fel a semmiből, hogy Máté a nevét is elfelejtette ijedtében. Úgy ugrott hátra, mintha éppen pisztolyt fogtak volna rá. Ha a pad háttámlája nem lép közbe, valószínűleg elég mulatságos látványt nyújtottak volna a levegőben kapálózó, felemás zokniba bújtatott lábai.
– Bocsáss meg, jaj, nem akartalak megijeszteni- szólalt meg újra a lány, ezúttal valamivel melegebb hangon.
– Tény, ami tény, jól ám hoztad a szívbajt. Kerner Máté vagyok – nyújtott kezet a sokkos állapotban lévő férfi, s közben még mindig kalapáló szívvel felkelt a padról.
– Balog Zsófi. Örülök, hogy láthatlak végre. Jaj, úgy szégyellem magam, nem mondtad, hogy milyen étterembe megyünk, nem csíptem ki magam nagyon.
– Ő… Semmi baj, figyelj, mehetünk máshová is, ismerek egy közeli lazább helyet, hihetetlen jól főznek – hebegte főhősünk, aki korántsem volt a helyzet magaslatán. Egyrészt lövése sem volt, hogy mihez kezdjen a hirtelen helyzettel, másrészt pedig életében nem hallott a vakrandi.hu oldalról. Abban biztos volt, hogy ami történik nem véletlen, és hogy Tibi sokkal jobban tudja, milyen vörös angyalkára vágyik, mint ő maga. Odanyújtotta karját, hogy a lány belé karoljon, és a térről kifelé haladva igyekezett lehetőleg úgy eltakarni újdonsült partnerét, hogy a közeli padon ülő zsíros, fekete hajú, gallérján szürkés szövetdarabot viselő férfi észre ne vegye a Zsófi nyakára kötött elegáns fehér selyem masnit.
