Hét, hat, öt… Istenem, annyira dübörög a szívem, hogy a végén még meghallja valaki! „Shhhhh, nyugalom! Hallod?” – üzenem némán türelmetlen szervemnek. Négy, három… a kilincsen a kezem, lenyomom. Szorítom ujjaimmal, nehogy karom engedelmeskedni tudjon aortám parancsának és szélnél sebesebben bevágódjak az ajtón. „Lassíts hé!” – figyelmeztetem testem izmait. Kettő, egy… és ott van. Ott van Ő. Milyen gyönyörű! „Ne állj már itt! Lépj be végre!” – nógat agyam udvariasságért felelős központja. Szót is fogadok neki nyomban és átlépem a küszöböt. Motyogok egy kedves köszönést, de érzem, nagyon idétlenül sikerült. El is oldalgok pár lépésnyire tőle. Olyan jó lenne, ha újra láthatnám a mosolyát… valahogy azzal együtt teljes a személye. Legalábbis nekem. Tudom, hogy most is mosolyog – hiszen ragyogott a tekintete -, de a maszk eltakarja meseszép ajkait. Különleges, sötét tónusú, keskeny mégis kívánatos ívű száj az övé. Nem tudom, hogy volt e valaha teltebb, vagy más színű, mert csupán pár hónapja ismerem. Ahogy formálja vele kedvesen duruzsoló szavait, attól teljesen megrészegülök, akárhányszor beszélünk. A szemeibe ritkán szoktam nézni. Mint az ezüstfenyő zöldje alkonyatkor, lehetetlenül szürkészöld. Nincs is talán ilyen szín a palettán. Szendén merengő a pillantása és mindig kíváncsian fürkésző. Megfigyeltem, hogy ha akaratlanul is, de zavarba hozom, akkor kamaszosan lesüti egyetlen másodpercre szemét, majd elnéz a bal válla felett és vár kicsit, míg halványul arcán a fellobbanó pír. Óh, az a gömbölyű arccsont! Bár hagyhatnám rajta csókom megint! Pár hete volt a névnapja, hoztam neki virágot. Nagyon meglepődött, de tudom, hogy örült. Amikor odanyújtottam a csokrot és ő átvette, hozzám ért a keze. Az érintése sercegve szikrát vetett bőrömön, neuronjaim végződései zárlatot kaptak, de az inger így is szívemig futott, ott a kamrák és pitvarok ajtaját csapkodta, mint a huzat a szobaablakokat szokta, a billentyűket meg szinte letépte megvadulva áramló lüktetésem ereimben. És a java még csak ezután következett, noha már félig belehaltam a gyönyörűségbe így is. Megszagolta a rózsákat. Vöröset akartam hozni. Olyan vöröset, mint a vérem, ami zabolázhatatlan, ha a közelében vagyok. Persze nem mertem, és a barackvirág színűre esett a választásom, mert nagyon finom illatuk volt. Épp, mint neki. Ő is észrevette és meg is jegyezte, hogy roppant különleges ajándék. Elmosolyodott. Akkor még nem volt rajtunk maszk. Hibátlan, tört fehér színű fogsor. Meghatottan bámultam az önfeledt örömét és magamban önelégülten vigyorogtam. „Ezazzz! Mekkora császár vagy! Nézd milyen boldog! Atikám, ezt jól csináltad!” – megveregettem gondolatban a vállamat. Végtelenül büszke voltam, hogy annyi felhőtlenül átbeszélgetett percért, a sok támogató szóért végre adhatok én is valami szépet. Nagyon nem hagyott időt a saját néma és képzelt dicshimnuszomra, mert szemérmesen pislogva megköszönte, majd számomra teljesen váratlanul közelebb lépett hozzám. Az egész olyan volt, mint valami lassított felvétel. Megérintette a bal vállamat törékeny ujjaival, kicsit pipiskedett, hogy elérje az arcomat és azzal a számomra őrülten kívánatos ajkával gyengéd és sajnálatomra csupán lebbenésnyi csókot lehelt borostás képemre. Bevallom teljesen lefagytam. Arra biztosan emlékszem, hogy reflexből átkaroltam a vállát közben és arra is, hogy óvatosan hozzásimulva arcához lágy csókot lehelek bőrére és a fülébe suttogok. Semmi titkosat, csak azt, hogy nem kell megköszönnie, meg hogy ez csak természetes, hiszen rengeteget segített az elmúlt hetekben a fiamnak és persze nekem is. A szám szinte lángolt és még több csókot akart hinteni ragyogó lényére. Nagyon gyorsan elillant mellőlem, csak az a finom, púderes illat maradt utána. És az izzás a bőrömön, ahol megérintett. No meg a kalimpáló szívem. Magam is nehezen hittem el, de olyan hatással volt rám abban a pillanatban, hogy be kellett lássam, beleszerettem. Menthetetlenül. És persze teljesen reménytelenül. Minden nap látni akartam onnantól, de ez lehetetlenség volt. Elvégre is minden nap nem kölcsönözhetek tőle könyvet. Hamar lebuknék, hogy el sem olvasom őket. Már a fiam is megjegyezte, hogy egész életemben nem jártam ennyit könyvtárba, mint újabban. Folyton kísérgettem őt is, ha oda ment, holott kamaszgyerekként már nem volt rá igénye. Nem tudta, hogy akkor is megyek, ha neki nincs ott semmi dolga. Szalagon gyártottam a hazugságokat csak hogy mehessek hozzá. Például, hogy a fiam elfelejtette visszahozni ezt a könyvet, vagy későn jutott eszébe a biosz lecke, mégis kellene az a másik könyv, amit nem vittünk el tegnap… ezer ilyen. Azt sem tudom, hogy jutott eszembe ennyi átlátszó baromság, de kellett nekem. Kellett, hogy lássam, halljam, hogy csak nézhessem lopva a sorok közé bújva, mintha könyvet keresnék magamnak vagy a fiamnak. Függője lettem minden egyes rezdülésének. Tudtam, hogy ha nem kapok belőle, abba belehalok. Volt, hogy álmatlan vergődtem éjjel a kíntól, mert tudtam, sohasem lehet az enyém. Vágyhatok rá, míg élek, de viszonzásra nem találok. Ezer és egy ok miatt. Nem is értem, hogy nem buktam le a sok erőltetett indokkal. Júlia sosem faggatott, csak tette a dolgát, ahogy más könyvtárosok is tennék. Még annál is többet tett. Vele valahogy olyan egyszerű és természetes volt beszélgetni bármiről. Talán nem is akadt olyan téma, amiről ne tudtunk volna önfeledten társalogni. A kacaja pedig… hajh! Beleremeg a szívem, ahogy rá gondolok. A lelkem köré göndörödött minden egyes alkalommal. Neki már nagyok a gyerekei. Mit nagyok? Már egy unokája is van. Az én fiam jövőre fejezi be a gimit. Tulajdonképpen nincs ebben semmi különös, hiszen a nagyobbik fiától nem sokkal vagyok idősebb. Tíz vagy tizenkét évvel talán… Ő meg én, mint két külön világ, első ránézésre. Talán sokadikra is. De nem is fontos ez. Itt vagyok. Itt megint. Ő ott van az asztalánál, ír valamit. Mindig ír. Jegyzetel, leltároz, adminisztrál. Éppen annyira nézett fel, hogy fogadta a köszönésemet. Különös. Máskor leteszi a tollat és kedvesen mosolyog, beszélgetni kezdünk. De most nem. Láthatóan nagyon elfoglalt. Kicsit talán gondterheltnek tűnik. Esküszöm, minél inkább elmélyed valamiben, annál szebbek a vonásai! Meg akarom ölelni. Csókokkal borítani testének selymes vásznát. Beletemetni arcomat gesztenyebarna hajának illatos tincsei közé. Persze nem csak oda temetném arcomat… Hogy történhetett velem ilyen? Faggatom magam hetek óta szinte követelve a választ, de csak kérdőjelek villódznak a fejemben. Elvonulok a sorok közé egy kis időre, míg megnyugszom. Üveges tekintettel bámulom a könyvek gerincén futó betűket, de semmit nem fogok fel belőle. Egyszer majdnem meghívtam egy kávéra, de aztán mégsem mertem. Úgyis nemet mondana. Szinte hallom az elutasító indokait: hova gondolok, ő már túl idős a randikhoz, meg úgy általában hozzám, mit szólnának az emberek, a gyerekeink és a feleségem sem nézné jó szemmel… Hát nem hívtam el, de nem is fogom. Ha nekem valaki azt mondta volna hónapokkal vagy évekkel ezelőtt, hogy Júlia lesz életem szerelme egyszer, körberöhögöm annyi szent. Micsoda árulás már eleve az is, hogy érte esz a fene, minden csontom, porcom, izmom, inam őt akarja, közben meg bebújok a feleségem mellé az ágyba. Júliára gondolok, miközben vele szeretkezem. Behunyom a szemem és azt képzelem, hogy őt csókolom, hogy ő érint meg, hogy ő sóhajt lágy ringásunk közepette, nem pedig a feleségem. Undorító? Az. Szemét dolog? Az. Reménykedem minden egyes nap, hogy majd egyik reggel úgy ébredek, elfelejtettem őt. Hogy már nem szűköl bennem a vágy iránta, hogy már nem ő az első gondolatom, hogy már nem teszek félre mindent egy röpke percnyi találkozás miatt. Különös elmebaj ez. Minden józanságom elhagyott. Megsimítom az egyik előttem álló könyv gerincét. Dosztojevszkij, Bűn és bűnhődés… Éppen csak nem nevetek fel hangosan a véletlen iróniáján. Értem én. Ideje mennem. Leveszem a könyvet a polcról. Meglátjuk, mi van benne, még sosem olvastam. Megfordulok és legnagyobb meglepetésemre Júlia ott áll tőlem két lépésre. Nem is hallottam, hogy itt van. Mióta lehet ott? Engem néz, de pillantásában van valami megmagyarázhatatlan erő, valami szokatlan ragyogás. Mint amikor az embert láz gyötri. Opálos, de mégis izzó fény. Nincs rajta a maszk. Végre újra látom egészen! Milyen szép most is. Fel nem foghatom, hogy élhet még mindig egyedül. A férje már vagy tizenöt éve meghalt. Halálra itta magát. Egy igazi barom volt, mindenki tudta. Nem értem Júliát sem, hogy miért éppen őt választotta, és miért maradt mellette egyáltalán. Azt is tudta a fél város, hogy bántalmazza az a szánalmas gyökér. Talán egy életre elege lett a férfiakból? Még azt is megértem. Én soha nem bántanám. A lábaim önálló életre kelnek és lassú, bizonytalan léptekkel megközelítem, miközben levetem a maszkomat. „Hékás, mit csinálsz? Hozzá ne érj!” – kiált fel egy idegesítő hang a fejemben. Hallottam már párszor. Mindig, amikor olyat teszek, amit nem kellene. Nem tudom, most miért rikácsol, hiszen csak közelebb jöttem Júliához. Az ujjbegyeimmel finoman megsimítom arcélének vonalát. Lehunyja fenyőzöld szemeit. Kívánatos ívű ajkai résnyire megnyílnak és egy erőtlen sóhaj szökik ki rajta, ami egyenesen a nyakamba hull. Megborzongok. „Mi a fenét művelsz? Eszednél vagy?” – faggatózik hitetlenkedve az idegesítő hang. Nem akarok válaszolni. Hiába akarom visszafogni karjaimat, nem engedelmeskednek az izmaim. Leejtem a könyvet. Tompa puffanással a földre zuhan. Nem az agyam irányít többé, hanem a szívemben dübörgő vágy. Hömpölyögve rohan ereimben a vér, tódul a forróság szerte bennem, nem hallok, nem látok senki és semmi mást, csak Júliát, aki megadón hozzám simul, amikor engedetlen karjaim körbefonják derekát és óvatosan testemhez vonják. Az arcomat az ő arcához érintem, mint amikor a fülébe suttogtam a virágcsokros köszönetnél. Most nem siet egyikünk sem. Nem húzódik el ő sem. Érzem szapora légvételeinek ingerlő ritmusát. Úgy piheg karjaim közt, mint egy védtelen kismadár. Ha nem vigyázok, még a végén összetöröm. Felbátorít ez az elgyengült és szótlan kábulat. Tenyerem elindul a derekától és végigsiklik a hátán, egészen a tarkójáig. Ahogy barna tincsei közé túrnak ujjaim, felém lebben a barackszín rózsák illata hajából. Belélegzem. Bent tartom a tüdőmben kicsit. „Most hagyd ezt abba! Azonnal! Még nem késő!” – dörmög vészjóslón a hang. Képtelen vagyok megállni, már igenis késő. Talán ha Júlia ellökne magától, vagy felpofozna, vagy rám rivallna… de karjaimba hulltan piheg, kipirultan, tenyerei a mellkasomon fülelik szívem dübörgő morzéját, és ingem alatt szinte égeti bőrömet érintése. Mohó számat még vissza tudom fogni, nem rohanom le, gyöngéden ejtem csókomat sötét tónusú ajkának bársonyára. Érzem, egy pillanatra riadtan összerándul egész testében. De csak egyetlen pillanatra. A következőben már félénken ízleli számat. Még reszketőn. Még idegenül félve. Mégis visszacsókol. Aortám lüktetése olyan erős, hogy attól tartok összetöri a bordáimat. Tenyerei mellkasomról felfelé kúsznak, mint érzéki indák, bizsergetőn haladnak ingemen. Az arcomig futnak, ott keretbe foglalják borostás képemet. Csókja a sivatagi szomjazó mohóságára kezd hasonlítani, amikor vízzel kínálják. Egészen megőrjít vele. Kezeimet szélnek eresztem, menjenek csak a vágy után, s így kontroll híján simogatón barangolni kezdenek Júlia domborulatain. Vágyakozón felsóhajt, ölét az enyémhez feszíti, combjával magához kulcsol. „Ezt nem gondolod komolyan, ugye?” – nyaggat kétségbeesetten fakó lelkiismeretem. De mint felbőszült bika, fújtatok gyönyörre éhezőn. Júlia vágyakozó remegése és alig hallható kéjes dorombolása a vörös posztóm. Megvadulva csókolok a nyakába, blúzát elképzelhetetlenül sebesen szétnyitom, feltárul a hófehér csipkébe bújtatott mellek izgatott reszketése. Megtorpanok egy pillanatra, bámulom őt, ahogy ölelésemben kipirulva, csókjaimtól vágyakozva szemembe néz. Még sosem kapcsolódott ilyen hosszan tekintetünk. Ragyog. Nem csak a fenyőzöld szeme, hanem az egész lénye. Nem fordul el, nem néz át a válla fölött. Nekitámasztja hátát a könyvespolcnak, combjával öléhez szorítja csípőmet, szoknyája felcsúszik, s pőreség villan mindenütt. Magához húz, és ezúttal ő csókol meg. Csókol úgy, ahogy álmomban sem hittem, szenvedélyesen, ahogy még soha senki. Nincs visszaút, elvesztem. Nem fog ellökni, nem pofoz fel, nem rivall rám. Akar engem. Mégis átlátszó volt a sok szöveg a könyvekről. Végig tudta, hogy miatta jövök. Alig hiszem el, hogy a karjaimban tartom, hogy szám a szájához tapad, hogy forró sóhaját érzem immár meztelen mellkasomon, hogy hallom amint aprót nyög abban a pillanatban, ahogy megteszem hűtlenségem visszavonhatatlan mozdulatát. A nevemet suttogja felszabadultan, gyönyörre éhezve és még többet követel. A könyvek riadtan dülöngélnek a polcon lekövetve szeretkezésünk ritmusát. Nézem az arcát, ahogy szirmot bont rajta a boldogság fénylő mosolya. Alsó ajkába harap, hogy visszafogja egyre hangosodó zihálását. Ujjbegyeit belemélyeszti vállaimba, egy elhaló és aprócska sikkantással jelzi, örömteli eseményt okoztam neki e szürke és unalmas papírmunkával teli délelőttön. Mellei közé temetem az arcomat, éppen ahogy vágytam. A szívem olyan ritmust diktál, hogy testem már-már képtelen utolérni. Boldog vagyok. Boldog és bűnös. A legnagyobb bűnöm, hogy nem is bánom tettemet, mert Júlia életem szerelme. Meg akarom neki mondani, hogy szeretem. Mielőtt beteljesülnék. A szám formálja a szót, de a tüdőm levegő után kapkod. Szúrni kezd a mellkasom. Zsibbadok. Aortám ritmusából kizökken és összegabalyodva vergődik szegycsontom mögött. Júlia arca riadtnak tűnik. De miért? „Mondtam, hogy ne csináld…” – szólal meg gúnyosan a kis hang. Ez az utolsó, amire emlékszem mielőtt elvágódok a földön. Míg Júlia küzd az életemért kétségbeesett mellkaskompresszióval, csak a könyv gerincén lévő felirat lüktet szemeim előtt. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Közben hallgatom, ahogy számol mielőtt a számba fújna… hat, hét, nyolc…
