Kísértet – HATODIK TÖRTÉNET

A kislány már nagylánynak néz ki. Csinos, térdet takaró fehér ruháján a matrózgallért rózsaszín fényes szalaggal szegélyezték. Fekete hosszú haja lófarokba kötve, a rózsaszín szalagból hajába is jutott, de nem kötötte masnira, csak lóg a keskeny szalag a hosszú hajzuhatag körül.
Babi édesanyjával, a MÁV busszal igyekeztek a téglagyárnál lévő élelmiszerüzletükbe dolgozni. Átszállással mentek, elől a vezető mellett állt Babi készülődve a leszállásra, meglátta, hogy szemből jön a 18-as kékbusz. Sietetett leugrani és a busz előtt átszaladva akarta a szemben jövő kékbuszt elérni. Figyelmetlenül lépett ki az autó elől, és már nem lehetett elkerülni a bajt!
A teherautó hiába fékezett, Babi ütést érzett a szeme alatt, és ettől térdre esett, látta maga fölé jönni a teherautót, gyorsan összekapta a két térdét, és kipördült. Ezután, legnagyobb csodálkozására, mindent fölülről látott, mintha a levegőben úszna, csodálatos súlytalansággal. látott, hallott mindent.
Az emberek kiabáltak: „Irénke néni! Gyorsan, gyorsan! Babát elütötte a teherautó! Vigyázzatok! Emeljétek fel! Tegyük a padra!” Körbeállták jajveszékeltek: Szegény Babi! Kifolyt a szeme!” – Vélték.
Babi csodálkozva figyelte mi történik körülötte! Most hírtelen eltávolodott, és magasan érezte a könnyed repülést! Maga alatt látta hegyet, az erdőben futó utakat. Nem érzett fájdalmat, csak megnevezhetetlen könnyű jó érzése volt. A hegy túloldalán, rét, és repülő gépet látott.
Ekkor hírtelen orrfacsaró bűzt érzett és kinyitotta a szemét. Mosolyogni próbált édesanyja kétségbeesett tekintetét látva, majd újra repült, repült és nem akarta látni a köré gyűlt kétségbe esett embereket. De megint ez az orrfacsaró bűz!
Valamit az orra elé tartottak annak a lehetetlen rettenetes szaga! Megpróbálta eltolni a kezet, ami ezt tette vele, és még egyszer elindult az ismeretlen könnyedséggel a magasba szállt, szállt, ez a fantasztikus repülés teljesen más volt mint amit megélt repülős kirándulásai alkalmával. Nem érezte testét, semmihez se hasonlítható volt az akkor, az a könnyedség.
Bár látta kétségbeesett édesanyját, nővérét, nem gondolkodott rajta, csak emelkedett, szállt valami csodálatos boldogsággal, utólag döbbent meg rajta, hogy még részvétet sem érzett irántuk, kétségbe esésük láttán. A valóságban ez nem történt volna meg, érzékeny természetével.
És újra orra alá dugták azt a valamit, amitől vége szakadt a gyönyörű érzésnek. Megpróbált felülni, de feje nehéz volt, szédült hányinger kínozta. Értetlenül nézett szét. Fehér ruhája csupa por, és vér. Térde sajog és vérzik, karjait is összehorzsolta. Hiába akarta az előbbi kellemes érzést újra átélni, az tovatűnt!
Itt volt a valóság. Egy mentőautó jött, de nem vette fel, hanem az autóbusszal, az utasok egybehangzó véleményével egyenesen a kórházba szállították.
Gyorsan vitték röntgenre, majd jött egy orvos ellátta a sebeit és kikérdezte a baleset körülményeiről. Úgy döntött nem mondja el, a megélt eseményeket, hagyta, hogy édesanyja meséljen.
Talán még itt is tartják, ha elmond mindent?! Megkérdezte: „Haza mehetek?”
Hátha bír?!” Felelte az orvos, „Álljon fel!”
Babi könnyedén felült, majd visszahanyatlott olyan rosszullét tört rá.
Már tolták is ki, ágyba fektették. Jeget kapott a fejére.
Két hétig feküdt a kórházban. Egy alkalommal egy ismeretlen fiatal férfi jött be hozzá meglátogatni. Megkérdezte, hogy van? Majd kezet fogott vele, az újságot, mit a kezében szorongatott letette és elment. Baba meglepődve nézett utána. A bejövő nővérkétől tudta meg ez a férfi vezette a teherautót, amelyik elütötte.
Szeme alatt a seb szépen gyógyult, szerencsére nem varrták össze, így nyoma se maradt, csak ha erősebben végighúzza ujját, a szemcsonton érez egy kis dudort.
„Vajon mi történt velem, magam voltam a kísértet?” – Töprengett el.

Gyógyulás

Karácsonyfa áll a kórterem sarkában. Rálátok, és tudom, mindjárt belép édesanyám…
Anyuka szeretetteljes mosolya jelenik meg az ajtóban.
Megpuszilgat, gyönyörű fekete haja cirógatja arcomat. Nagy barna szemei árnyékosak, fáradtság tükröződik az arcán.
10 km-t gyalogolt, hogy láthasson, a kórházban. A doktor néni mellette áll, megszólal:
– Édesanya a gyermeke állapota nem javult, a jó Isten a megmondhatója meddig bírja még. készüljenek fel!
Anyuka körbe teker a paplannal, és ölébe vesz. Ó de gyönyörű érzés, illatát szívom magamba, és mivel végig magamnál voltam, szólni szeretnék hozzá, de csak valamiféle nyávogó hang jön ki a számból.
A testem pille könnyű és erőtlenül, mégis boldogan simulok anyám melléhez.
Ó csak mindig itt lenne mellettem! Én nem akarok beteg lenni, mondanám, de a hang érthetetlen mi elhagyja számat.
Ennyi év távlatából is újra emlékszem, de sokszor el is mesélte anyuka, ha szóba került a betegség, amikor az még akkor gyógyíthatatlannak számított.

Másnap újra jött és mosolya napsugárként tündökölt a kórházi ajtóban. Majd, mintha leejtett volna valamit lehajolt és törölgette szemeit, próbált vidám arcot tenni, látta magamnál vagyok megint. Egy kis húslevessel próbált etetni, és mondta:
– Itt vannak a testvéreid. Akarod látni őket?
Igent bólintottam.
Anyám bebugyolált a „lópokrócba” és vitt az ablakhoz. Nézz ki kislányom! Ott vannak lenn a testvéreid az utcán. Lenéztem az emeleti ablakból, minden kék volt, csak a gyerekek ruhái színesek, és a kék jégember orra egy nagy sárgarépa volt, azon egy csapelzáró, de a víz folyt belőle, és kék jéggé fagyott a téren. A gyerekek vidáman integettek nekem, és futkároztak, csúszkáltak, játszottak, lázálmomban, vagy kísérteteket láttam? De pontosan emlékezem rá 60 év múltán is…
Máskor, nagytatám jött be látogatóba. Hozott csirkehús levest.
Mártikának, – szomszéd ágyon feküdt – krémest is hoztak szülei, de nem fogadta el.
Kérdeztem:
– Nagytata nekem nem tetszet krémest hozni?
Nagytatám szemében egy könnycsepp csillogott. Drága öreg kezeivel megsimogatott.
Csendesen mondta:
– Majd a jövő héten kicsi Babám. Nem tudtam, hogy kívánod!
Ezen az estén alig bírtam kivárni a villanyoltást! Kimásztam az ágyamból, lehuppantam a kőre, és már nyitottam is ki Mártika szekrénye ajtaját, kivettem a szépen visszacsomagolt krémest, és sebbel, lobbal falni kezdtem!
Olyan csodálatos, finom, vanília ízű krémest, az óta se ettem, máig keresem, azokat az ízeket. Ropogott a fogam alatt a krémes lap, majszoltam a finom vaníliaízű krémet, az egész arcom krémtől volt maszatos, csak tömtem és tömtem magamba. Micsoda fenséges!
Belefáradva a majszolásba, kimerülten feküdtem Márti ágya alatt. Erőm elhagyott, mert a cél elmúlt! Elaludni nem mertem, mert nagyon féltem, tettem megbotránkoztatónak tűnt, így, utána. Bezzeg előtte másra se tudtam gondolni, csak a rám váró krémesekre!
Nagyon hosszú volt ez az éjszaka! Hajnalban a nővérke mikor villanyt gyújtott végre, olyan kicsire próbáltam összehúzni magam amennyire csak lehetett.
Keresett is a nővér! Mivel ágyamban nem voltam, bekukkantott az ágy alá, összecsapta két kezét, és felkiáltott.
– Hát itt vagy?! – Hitetlenkedve nézett rám! – Kicsi lányom, Babám. Mit tettél?! – És nevetett, kacagott, olyan hangosan, hogy a folyosóról összeszaladtak a nővérek. – Gyertek, gyertek! – Kiáltotta. – Nézzétek Babát, mit tett?!!
Felkapott gyorsan megdörzsölgette kihűlt végtagjaimat. Meleg vízzel megmosdatott. Tiszta hálóruhát kaptam, Megsimogatatta fejemet, meg is puszilgatott.
De hát ki érti a felnőtteket?!
Visszatettek ágyamba és én, mint egy kis hős néztem körbe. Mártikán akadt meg a szemem, nagyon szerettük egymást.
Kérdőn néztem rá, és bocsánatát kértem, hiszen beszéltem is, de már akkor tudtam nem értik a „nyávogó beszédemet. Kérdő tekintetemre, lassan megcsóválta a fejét, hiszen neki is nehezére esett minden mozdulat, és szó. Csak feküdt sápadtan piroslott arcán a láz rózsája.
Aznap estére Mártika örökre lehunyta szemeit, aranyszőke haja copfba fonva keretezte vékonyka kis arcát.
Mi, a többi kis beteg, már felnőtt módra tudtuk, ő már nem jön vissza közénk többé, jól lehet legtöbbnyire mi is eszmélet nélkül feküdtünk, birkózott szervezetünk a gyilkos kórral.
Anyukám másnap újra itt volt, látta Mártika üres kiságyát.
Rohant a doktornőhöz.
– Most azonnal viszem haza a lányomat – mondta erélyesen.
A doktornő kiabált vele:
– Asszonyom! Maga megőrült?
– Nem doktornő, nem hagyom, hogy gyermekem itt haljon meg. Viszem haza, hadd lássa még a családját. És testvérei hadd lássák még egyszer, ha a karjaimból elvenné őt az Úr.
Pillanatok alatt összepakolta kevéske kis holmimat, betekert egy nagy törülközőbe és már rohant is le, ki a szabadba. Éreztem szíve kétségbeeső kalapálását. Rohant, rohant a könnyű kis terhemmel és az első útjába, eső templomba betért. Ott a Szűzanya elé letett, mellém térdepelt és imádkozva könyörgött a Szűzanya közbenjárását kérte szent Fiánál, gyógyítaná meg, szenvedő gyermekét.
Hazavittek.
Majd pár nap múltán apám bement a kórházba és megbeszélte a doktornővel, a tennivalókat, hogy behoznak kontrollra, ha életben maradok.
Jött a meleg nyár, kertünkben a ház előtt hatalmas lombú eperfa állt.
A nyugágyat minden reggel e fa alá kitette édesanyám beleültettek, onnan láttam körbe mindent, el-el szenderedtem.
Minden reggel megkérdezte mit választok, mit főzzön? Én, csak csipegettem a finom ételekből, erősödtem, már fel is keltem, sétáltattak az udvaron, tanítottak újra járni, beszélni.
Hamar elszaladt a nyár. Megerősödtem, fejem már nem fájt olyan sokat. Anyuka bevitt kontrolra a kórházba.
A doktornő nem akart hinni a szemének, azt gondolta engem is eltemettek már.
Nagyon megörült látva gyógyulásomat
– Ha minden rendben jövőre iskolába is mehet – mondta
Boldogan szaladtam, a korábban olyan rémes nagy, hosszú folyosókon, ahol pár hónapja még a lópokrócba tekerve vitt a hátán a műtős, én ordítottam a többiekkel együtt, féltünk a fájdalmas csapolásoktól.
– Hozza vissza a kislányt 3 hónap múlva újra – mondta és hitetlenkedve gyönyörködött bennem.
Anyukám büszkén fogta meg a kezem és mentünk ki a jó szagú utcára.
Szeptemberben testvéreim készültek iskolába menni, én nem hagytam békén anyukámat.
– Én is szeretnék iskolába járni – mondogattam.
Az igazgató úr fülébe is eljutott, hogy milyen nagyon szeretnék iskolába járni.
Eljött meglátogatni bennünket, megbeszélte szüleimmel.
– Próbáljuk meg! – mondta.
Mily nagy öröm volt, amikor megvették a sötétkék szoknyát, fehér blúzt és a kék nyakkendőt. Boldogan, magamat kihúzva mentem bátyám és nővérem között az iskolába. Délutánonként mindig pihennem kellett, de egyik jó jegyet a másik után hoztam haza. Gyakran fájt még a fejem, de nagyon boldog voltam, én a kisiskolás!
Szüleim, nagyszüleim, testvéreim féltő szeretettel figyelték minden percemet.
Év végén boldogan vittem haza a bizonyítványomat, amiben egymás alatt sorakoztak a 7-ek.
Anyuka újra kontrolra vitt a kórházba.
– Ez igen! – Örvendezett a doktornő. – Jövőre iskolába is mehet, ha nyáron nem lesz már semmi baj! Csak a torna alól felmentést kel kérjünk.
Büszkén vette elő édesanyám a kimagasló eredményű bizonyítványt.
Nagy volt az elismerés, az öröm, büszkén nézett rám a doktornő.
Persze én is nagyon örültem, hogy ilyen elégedettek velem.

Azon a nyáron kiderült az is, hogy az egyik fülemre süket maradtam.
Anyukám, már korábban észrevette, hogy rosszul hal a kislánya, és figyelmeztette a családot, legyenek velem türelemmel, ha lehet szemből szóljanak hozzám. Az iskolába is bement és kérte ültessenek az első padba.
Édesanyámnak, már másodjára, az ő szerető gondoskodásának köszönhettem életem.

Írta: Domin Jolán