A nyári szombat délutánt a műholdantenna modernizálásával töltöttem. A legújabb elektronikus kütyüt szereltem fel rá. A saját lakásomban. Gyanútlanul.
A munka betetőzéseképpen bekapcsoltam a nappali tévéjét, előre örülve a remélhetően sikeres végeredménynek. Mégsem a képernyő, hanem a nyitott bejárat vonzotta a tekintetem. Egy emberi alak sziluettje bontakozott ki az ellenfényben. Annyi időm sem maradt, hogy megrémüljek: egy idős, puritán öltözetű férfi lépett ki a fényre. Ritkás, őszes haját hátul magasra emelte a huzat, hologramként vibrált előttem a kánikulában. Mintha ő is meglepődött volna, nyugtalanul vizslatta a környezetet. Meredten követtem a váratlan vendég mozdulatait, hangja évtizedeket szelt át. Bölcs élettapasztalatát nem meghazudtolva, hiteles komolysággal adta értésemre, hogy elmúlt már 80 éves, fogalma sincs, hol van, és miképp került ide, éppen az új mátrixtévéjét babrálta. Csodálja ezt a szobát, mely felettébb hasonlít az övére, némely kép a falon pedig egyenesen ugyanaz, és milyen ismerősek az illatok!
Elhűlve hallgattam, mint számol be nekem egy ma még nem létező világról, egy jövőbeli teljes életről. Egy fantáziakép szereplőjévé váltam. Számtalan elképzelés keringett bennem, hajmeresztő felfedezés pislákolt agyamban. Gondolkodásmentes, ostoba kérdésekkel bombáztam hívatlan látogatóm, hátha mégis igazat állított:
„Ki nyeri a következő futballvébét, ki a következő olimpia versenyszámait?” – nem ártana végre meggazdagodnom. „Megépült végre a négyes metró? Meddig tarthat a férfiasságom” – hogy miért éppen ez jutott az eszembe? „Létezik majd akkor is a jó kis forint, mit sem változik a mindenkori hivatali apparátus melldöngetése, prosperál-e még a jövőben a füstmentes sarki kocsma? Továbbra is cserélhetik szeretett vezéreink a megunt, ne adj’ isten hitvány egyéniségüket a ma még csupán húszegynéhány éves főtéri jellemkölcsönzőben? A jövőben elvégezte már az ország a végső lomtalanítást, ledöntötték végre a balatonköcsögi celebszobrot, egzisztálnak még a Maradjanakvelünk Jánosok? Vajon tisztességgel etetik a Lánchíd oroszlánjait, illetve a birodalom agyonmanipulált polgárait? A jobb oldali honfiaink ígéretüknek híven szabotálják-e a brit-szigeteki utazásokat a baloldali közlekedés miatt, átültették már szívüket a túlsó oldalra? Leginkább mégis az érdekelt, vajon életben tartotta az élet a tunéziai közmondást: letarolt mindent, mint magyar a svédasztalt?”
Az öreg mereven figyelte a gesztusaimat, a vörösödő ábrázatom, tekintetében a múló percek hihetetlen változást hoztak, mintha a világ minden igazsága a vállára nehezedett volna, talán a kíváncsi kérdéseim özöne, talán a felismerés okozta, mindenesetre erőtlenül a karjaimba omlott. Arcából kifutott a vér, szemei lecsukódtak, egyetlen mondatot nyögött felém:
– Rossz hírem van… negyven éve… akkor hagytam el… azt a nyerő ötös lottóm…
Mély trauma ért, a szívemig hatolt a ráébredés: a haldokló nyakán a ráncok egyetlen pillanatra kisimultak, jól láthatóvá vált számomra az oly ismerős, jellegzetes anyajegy, önkéntelenül is megsimogattam a nyakamat, ott volt. Az érzés, mely tetőtől talpig elfogott, benne az előttem álló megelevenedett életemmel, nem hasonlított bármilyen eddigi érzésre. Valósággal öntudatlan állapotba kerültem, néma zsibbadás fullasztott, mely hamarosan minden átmenet nélkül megmagyarázhatatlan, keserédes jókedvbe fordult.
A jövő nagy tanúja megszabadult hát, a Föld elengedte lelkét; saját magam haltam meg a saját karomban!
Vagyis mintegy negyven évem van még hátra, sóhajtottam, ám csak nem hagyott nyugodni a gondolat: ki tudja, most az elaggott énem tért vissza a múltjának sírjába szállni, vagy én mentem előre az időben, esetleg egy szellemmel diskuráltam? Milyen isteni csoda, vagy földi varázslat ez? Túl gyorsan érkezett a kíméletlen felelet: a szőnyegen lassan homályossá lett idős testem, míg végül szétfolyt, semmivé foszlott szegény, akár egy kísértet. A nyomasztó hangulatban észre sem vettem, amint egy hirtelen jött fuvallat felkapta, és az ablakon át a végtelenbe repítette a konyhaasztalon felejtett frissen kitöltött lottószelvényemet.
A munka betetőzéseképpen bekapcsoltam a nappali tévéjét, előre örülve a remélhetően sikeres végeredménynek. Mégsem a képernyő, hanem a nyitott bejárat vonzotta a tekintetem. Egy emberi alak sziluettje bontakozott ki az ellenfényben. Annyi időm sem maradt, hogy megrémüljek: egy idős, puritán öltözetű férfi lépett ki a fényre. Ritkás, őszes haját hátul magasra emelte a huzat, hologramként vibrált előttem a kánikulában. Mintha ő is meglepődött volna, nyugtalanul vizslatta a környezetet. Meredten követtem a váratlan vendég mozdulatait, hangja évtizedeket szelt át. Bölcs élettapasztalatát nem meghazudtolva, hiteles komolysággal adta értésemre, hogy elmúlt már 80 éves, fogalma sincs, hol van, és miképp került ide, éppen az új mátrixtévéjét babrálta. Csodálja ezt a szobát, mely felettébb hasonlít az övére, némely kép a falon pedig egyenesen ugyanaz, és milyen ismerősek az illatok!
Elhűlve hallgattam, mint számol be nekem egy ma még nem létező világról, egy jövőbeli teljes életről. Egy fantáziakép szereplőjévé váltam. Számtalan elképzelés keringett bennem, hajmeresztő felfedezés pislákolt agyamban. Gondolkodásmentes, ostoba kérdésekkel bombáztam hívatlan látogatóm, hátha mégis igazat állított:
„Ki nyeri a következő futballvébét, ki a következő olimpia versenyszámait?” – nem ártana végre meggazdagodnom. „Megépült végre a négyes metró? Meddig tarthat a férfiasságom” – hogy miért éppen ez jutott az eszembe? „Létezik majd akkor is a jó kis forint, mit sem változik a mindenkori hivatali apparátus melldöngetése, prosperál-e még a jövőben a füstmentes sarki kocsma? Továbbra is cserélhetik szeretett vezéreink a megunt, ne adj’ isten hitvány egyéniségüket a ma még csupán húszegynéhány éves főtéri jellemkölcsönzőben? A jövőben elvégezte már az ország a végső lomtalanítást, ledöntötték végre a balatonköcsögi celebszobrot, egzisztálnak még a Maradjanakvelünk Jánosok? Vajon tisztességgel etetik a Lánchíd oroszlánjait, illetve a birodalom agyonmanipulált polgárait? A jobb oldali honfiaink ígéretüknek híven szabotálják-e a brit-szigeteki utazásokat a baloldali közlekedés miatt, átültették már szívüket a túlsó oldalra? Leginkább mégis az érdekelt, vajon életben tartotta az élet a tunéziai közmondást: letarolt mindent, mint magyar a svédasztalt?”
Az öreg mereven figyelte a gesztusaimat, a vörösödő ábrázatom, tekintetében a múló percek hihetetlen változást hoztak, mintha a világ minden igazsága a vállára nehezedett volna, talán a kíváncsi kérdéseim özöne, talán a felismerés okozta, mindenesetre erőtlenül a karjaimba omlott. Arcából kifutott a vér, szemei lecsukódtak, egyetlen mondatot nyögött felém:
– Rossz hírem van… negyven éve… akkor hagytam el… azt a nyerő ötös lottóm…
Mély trauma ért, a szívemig hatolt a ráébredés: a haldokló nyakán a ráncok egyetlen pillanatra kisimultak, jól láthatóvá vált számomra az oly ismerős, jellegzetes anyajegy, önkéntelenül is megsimogattam a nyakamat, ott volt. Az érzés, mely tetőtől talpig elfogott, benne az előttem álló megelevenedett életemmel, nem hasonlított bármilyen eddigi érzésre. Valósággal öntudatlan állapotba kerültem, néma zsibbadás fullasztott, mely hamarosan minden átmenet nélkül megmagyarázhatatlan, keserédes jókedvbe fordult.
A jövő nagy tanúja megszabadult hát, a Föld elengedte lelkét; saját magam haltam meg a saját karomban!
Vagyis mintegy negyven évem van még hátra, sóhajtottam, ám csak nem hagyott nyugodni a gondolat: ki tudja, most az elaggott énem tért vissza a múltjának sírjába szállni, vagy én mentem előre az időben, esetleg egy szellemmel diskuráltam? Milyen isteni csoda, vagy földi varázslat ez? Túl gyorsan érkezett a kíméletlen felelet: a szőnyegen lassan homályossá lett idős testem, míg végül szétfolyt, semmivé foszlott szegény, akár egy kísértet. A nyomasztó hangulatban észre sem vettem, amint egy hirtelen jött fuvallat felkapta, és az ablakon át a végtelenbe repítette a konyhaasztalon felejtett frissen kitöltött lottószelvényemet.
Írta: Szántó László
Kedves Tollforgató!
Ahány írás, annyiféle remek gondolat. Saját kísérteteddel találkozni, ez igen merész elképzelés, mindenesetre nekem nagyon tetszik. Ez egy időutazó kísértet, akitől azonban nem sikerül megtudni, mit hoz az elkövetkező negyven év, pedig én is kíváncsi lettem volna rá.:) Gratulálok történetedhez! Sok szeretettel Eszter
Kedves Tollforgató!!!gratulálok…remek…