Ünnepi fények: Tizedik történet: Karácsonyi gömbök

Egykoron szerette az év ezen szakaszát.
De ugyan ki az, aki nem szereti, hisz megnyugodhat benne a lélek.
Lecsendesedik ilyenkor az egész esztendőben forrongó embertömeg.
Mindenki vár valamit.
Mindenki vár valakit.
Aki teheti, hazatér a családjához, örömöt ad, s vár is cserébe. Így van ez rendjén. Sokszor nem elég már a remény, etetni kell a lelket, hogy fénye maradjon az embert próbáló hétköznapokban. Aztán, ha el is illan belőle valamennyi, nem bánkódunk rajta, de vigyázni kell arra, hogy legalább egy szikra megmaradjon. Abból lehet építkezni. Új tüzet csiholni.
Tél van.
Igazán az.
Megcsikordulnak a csizma alatt a dértől megőszült kövek, a fákról dara hullik, s a kémények füstöt köhögnek bele az egyébként is végeláthatatlan szürkeségbe. Minden szép, csodálatos, az ember mégis megszaporázza a lépteit, fedél alá akar kerülni mielőbb, hogy ne fázzék. Gondolja, majd a tél gyönyörűségeit megnézi magának az ablakból, a cserépkályha mellől.
Igaza van.
De talán mégsem.
Nem jut idő ugyanis arra, mintahogyan semmi másra sem, ami gyönyörködtet. Semmire, csak arra, ami pénzt ad, vagyonkát fial.
Emberi gyarlóság.
Ebben élünk, de most ez nem is érdekes.
Szűkre vannak mérve ez idő tájt a nappalok, de talán akkoriban még az esték is mások. Az ember titkon várja őket. Megmelegíti mindet ugyanis a tűzropogás, színt ad az arcnak az összebújás, közös utat kovácsol az együtt töltött idő. Aztán, ha pihenni tér az ember, számadást csinál az évről, talán az egész életéről. Esetleg bevallja magának mit hibázott, vagy talán mégsem. De ez a konokság is szertefoszlik most, majd máskor bosszulja meg magát. A szem nem lát el addig.
Tél van.
Karácsony.
Csak ne lenne egyedül!
Egyedül nem jó lenni.
Kiváltképp nem akkor, amikor mindenki más ünnepel, amikor mindenkit várnak haza, amikor mindenkihez van egy jó szó, de még a hallgatásban is van valami magasztos, ha azt a csendet többen osszák szét egymás között. Mindenki tör belőle egy darabot, s az az övé.
De aki ilyenkor egyedül van, az mérhetetlenül magányos. Mintha kívülről látná a világot, s bármit tesz, bármit mond, se nem látják, se nem hallják. Elfelejtik még éltében. Nem is kívánkozik többé közéjük, menni akar. Örökre, el.
– Csak múlnának a napok! – sóhajtja. S összeszorult szívvel gondol vissza a régi ünnepekre, amikor már hetekkel előtte elkezdte az előkészületeket. Asztalokat kellett összetolni, hogy mindenki elférjen.
Hol vannak már azok az idők? Hol vannak azok az emberek?
Háromlábú asztalka áll a kicsi konyhában. Ha enni akar rajta, elég az egyik sarka. Meg se terít. Sose gondolta volna, hogy egykoron így eszik majd.
Ki látja?
Senki.
Csöndben falatozik.
Nem azért, mert éhes, nem azért mert jólesik, hanem mert enni kell. Muszáj. Hogy meddig még, nem tudja.
Talán jövőre!
– Csak a napok múlnának! – gondolja megint. Rossz neki így egyedül Karácsonykor. Eltűntek mellőle az emberek. Ki így, ki úgy. Aki végleg odalett, azt sajnálja. Aki csak elszegődött, azt még jobban. Nem érti, miért alakult így.
– Talán belepte a hó az utakat, s nem találnak vissza? Vagy hályog ül a szemükön? – teszi fel a kérdést, de egy pillanatig sem mereng a válaszokon, szinte kiborul belőle a keserűség.
– Nem vagyok hozzájuk méltó, sose voltam az!
Könny szökik a szemébe, már nem esik jól az étel, le sem tudja tuszkolni a torkán. Félretolja a tányért, majd megeszi estére a maradékot. Ha nem, hát jó lesz holnapra, vagy hordják el a bogarak! Mit bánja?
Feláll, de nem tudja, merre induljon. Sehol nincs helye. Észreveszi, hogy a lámpafény kiszökik az ablakon túlra. Elindul, hogy leeressze a redőnyt. Előtte még kinéz az utcára. Valahogy megnyugtatja a sötétség, ami elnyeli az embereket. Azt sugallja az a sötét, mintha nem is létezne rajta kívül senki! Hát hogy is várja el így, hogy bárki is meglátogassa?
Gyermeki naivitással nyugtatja magát.
Aztán mázsás súllyal szakad rá a valóság, s még keserűbb a lelke, mint annak előtte.
Legördül a redőny. Körbetekint a kicsi hajlékon, a képekkel teletűzdelt falon átfuttatja a szemét. Nem jó most arra ránézni. Tenni kéne valamit, csinálni akármit, hogy mozogjon a kéz, s ne gondoljon annyit a fej.
Nem akart fát idén.
Nem is vett.
Minek?
Most mégis szükségességét érzi. Néhány éve vásárolt egy műfenyőt, afféle műanyag kacatot. Hamiskás zöldjén már megült a por, mégis előkeresi. Leteszi az asztalra, nézi, hajlítgatja a deformált ágait. Néhány perc, és néz is ki valahogy. Talán tetszik is neki. Mindenestre, ahogy elidőz rajta a szeme, érzi, hogy legbelül jobb neki.
– Hát legyen! – szánja rá magát, s előveszi a terítőt. Majd hatvan éves, maga horgolta. Még mindig szép. Tagadhatatlanul az. A terítő fehérje és a fenyő zöldje jól mutat együtt. Úgy nézi, mintha alkotott volna valamit. Kedvet kap. A gardróbból elővesz egy réges-régi szatyrot, s vigyázva teszi maga elé.
Gömbök vannak benne, karácsonyi üveggömbök. Csak ezek maradtak meg a díszek közül, a többit kidobta, amikor néhány éve eldöntötte, hogy soha nem ünnepel többé. Ezeket azonban nem engedte. Ezek voltak azok a díszek, amiket a saját házuk első fenyőjére aggattak.
65 tele régen volt. Nagyon-nagyon régen. A gömbök fénye azonban megmaradt, ahogyan az emlékek sem fakultak meg. Kézbe veszi őket, rájuk mosolyog, mintha mindegyiket külön-külön üdvözölné. Felkerülnek arra a fára. A fára, ami nem volt igazi. Nem számít semmit ez már.
Kész lesz, aztán csak áll előtte, s nézi művét. Mert az volt.
Mű.
– Énekelni is lehetne – gondolja, de nem akar. Nem tudja, jobb lenne-e azzal, vagy mindent elrontana. Hát csendben marad, csak a szemét ragyogtatják a lámpafényen tükröződő színes üveggömbök.
Még el is mosolyodik. Eszébe jut, mennyit játszott ezekkel a díszekkel fiatalon. Ha közel hajolt hozzájuk, kigúnyolták azok a gömbök. Nagy orrot csináltak neki a tükörképben, és széles szájat. Mulatságos volt.
Kipróbálja megint!
Nem, mégsem! Nem illik! – gondolja hirtelen, s szégyenkezve lép egyet hátra.
Csöndben nézi maga előtt a csillogást, dehogy gondol már balgaságokra.
S akkor, mintha áramütés érné, megszólal a csengő. Megrázkódik, de nem indult el rögtön az ajtó felé. Mintha nem hinné el, hogy valóban neki jeleznek az ajtón túlról.
Hát csengetnek újra és megint.
Sietve lépdel ajtót nyitni. A szíve a torkában dobog, nem érti, ki lehet az. Nagy lendülettel tárja ki az ajtót.
Odakint egy idős nő áll. Egy öregasszony. Hasonló önmagához. Egy pillanatig dermedten pillantanak egymásra, aztán a házigazda szemében megvilágosodik valami.
– Hát te? – kérdezi elhaló hangon.
– Hát én! – válaszolja a vendég határozottságot színlelve a hangjába. Sikertelenül. Látszik a tekintetén, hogy szinte halálra váltan áll a küszöb előtt.
– Rég láttalak.
– Tíz év, húsz, lehet attól is több. Tavaly beszéltem a piacon Kissnével. Ő mondta meg, hogy itt laksz. Ő sincs már ott. Már csak mi maradtunk a Csillag utcában. Mára azt sem tudom, ki a szomszédom. Idegenek. Szégyen, de igaz. Elkeserít. Csupa nagy ház épült körülöttünk, szépek, de tiszta márvány. Ridegek. Olyanok, mint a kripta. Apja mondta már elégszer, hogy adjuk el mi is a miénket, de nincs hozzá szívem. Ketten vagyunk, bírni kell a vele való munkát. No, de nincs is ezzel semmi. A múlt héten öltünk disznót. Kezdtem összekészíteni a komatálat. Apja mondta, hogy mit csinálsz, mama? Kinek akarod ezt odaadni? Elszégyelltem magam, mert magam se tudtam, csak a kezem dolgozott, ha nem figyeltem oda rá. Aztán elkapott a dac, és azt mondtam, hogy olyan nincs, hogy én ezt a tálat oda ne adjam valakinek! Egy régi kedves ismerősnek.
Eszembe jutottál. S eszembe jutott Kissné is, amikor elmondta a címed. Most itt vagyunk. Apja is mindjárt felér a kosárral, csak nehezen szedi a fokokat. De hallom már, ahogy liheg. Hiába! Nem fiatal már.
– Ahogyan mi sem. De jó újra látni! – mondta az asszony, s szélesre tárja az ajtót, mintha csak az egész világot akarná vendégül látni.
Közben amott a műfenyőn, igazi csillogással ragyognak a karácsonyi gömbök.
Ki tudja? Egyszer, sok év után, ha valaki beléjük pillant, talán ezt az estét is visszanézheti belőle. Esetleg hasznára válhat a világnak, ha látja, mit beszélt három éltes korú ember, akik egykoron utcabeliek voltak.