Gyámoltalanok

Már csak a haja volt szép rajta, a haja meg a szeme. Nagy, barna, majdnem fekete, gyönyörű. Élesen elütött sovány, megsápadt arcától meg a sok fekvéstől gyűrött, fehér párnától. Talán az örökös láz tette, de az utóbbi napokban különösen megfényesedett a tekintete, akár a nagy, fekete bogarak csillogó páncélja.
A gyerek felé fülelt. A kicsi lány az udvaron játszott. Valami dalt dúdolgatott, óvodásat. Aztán, hogy egy darabig csönd lett odakint, elfogta az aggodalom.
– Csak nem történt baja?
De már hallatszott is a kis fakocsi zörgése, amit a lányka maga után húzott, ahogy jött befelé a szobába, egyenesen az anyja ágyához. Nagy gonddal rakosgatott ki néhány félérett szilvát a takaróra.
– Hoztam neked. Leestek a fáról.
– Vidd ki, kincsem! Piszkos lesz a takaróm.
Ahogy a szilvákat nézte, szeme akaratlanul is rátévedt arra a takaróba burkolt, lesoványodott valamire, ami a testéből megmaradt. Amit még nem égetett le róla a láz.
A gyerek kiment a konyhába. Már sötétedett. Pipiskedett, de így sem érte el a villanykapcsolót. A sámliról igen. Enni kezdte a szalámis vajas kenyeret, amit a nagymama készített ki neki, mielőtt elment.
– Apa mikor jön haza? – szólt be anyjának a szobába.
– Jön mindjárt, meglátod.
De tényleg. Mikor jön? Már rég itthon kellene lennie. Minden hétvégén egyre később ér haza. Mielőtt keserű könnyek gyűltek volna a szemébe, maga elé idézte a férje alakját, és furcsa elérzékenyülés vett erőt rajta a vádaskodás helyett.
Szegény, minek is sietne? Egészséges, életerős, jóvágású férfi. Ahogy a szomszédok szokták mondani: ;Kató, a maga ura igazán szép ember.;
Elmosolyodott kicsit. Igen. Szép pár voltak ők ketten. Még a fényképész is rájuk csodálkozott az esküvőjük napján. Hat éve már. És mi lett őbelőle ez alatt az idő alatt? Nem asszony többé, nem anya, csak egy verítékszagú, fájó idegcsomó. Ma már az ujjai is alig engedelmeskedtek, a kis Katika haját sem tudta befonni, csak kifésülte úgyahogy.
A gyerek letette a nagy alvós babát, amivel a sarokban játszott, és szemét dörzsölgetve odament az ágyhoz.
– Anya! Álmos vagyok. Le akarok feküdni! Mikor jön már apa?
– Nem tudom, kicsim. De fordulj meg, kigombolom hátul a ruhádat, hogy le tudd venni. Aztán szépen lefekszel. Lassan, nehézkesen oldalra fordult, kikerülve a nyilallást a derekában.
A kislány engedelmesen várt. Aztán észrevette, hogy az anyja sír. Megfordult.
– Nem tudom kigombolni. Látod, nem mozog az ujjam.
A gyerek tágra nyitotta fekete bogárszemét. Csodálkozás és valami furcsa ráébredés keveredett benne.
Hogy anyja beteg, abba beleszületett, ebben nőtt fel, szinte természetesnek vette, hogy így van.
De most – még nem volt ötéves-, megsejtett valami olyasmit, amihez, úgy érezte, neki még nem lehet köze. Ez a felnőttek dolga. Hogy az anyja nem sokáig lesz már itt vele, hogy nem látja majd a fehér párnán a szép fekete haját, az izzadságtól mindig nedves homlokát, sápadt, sovány arcát, és a szemét, ami mindig követte őt, bármerre is ment a szobában.
Megfogta a merev, görbedt ujjakat, kis gyerekkezével megpróbálta kiegyenesíteni.
– Kopogj át Katikám a falon a szomszéd néninek, majd ő átjön, levetkőztet, lefektet.
Ahogy később a kislány az álmából felneszelt, az apja hangjára ismert a halk pusmpgásból. Apja a betegágy szélén ült, valami kedveset mondhatott anyjának, De csak szófoszlányok jutottak el hozzá.
Majd izgett-mozgott még egy kicsit, aztán befúrta a fejét a párnába. Félálomban megnyugodva érezte,
hogy legalább holnap reggelig ő és az anyja biztonságban vannak.

“Gyámoltalanok” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Megható történetedet szomorúan olvastam. Szép köntösbe bugyoláltad a kis család életét. A gyermekeknek talán még nehezebb feldolgozni egy súlyos betegség létét, mint a felnőtteknek.
    Szeretettel: Melinda(f)

  2. Kedves Katalin! Ez az 5 éves kislány már szomorúságban cseperedik, látva beteg édesanyja tehetetlenségét, betegségét. Tetszett a nyelvezete a novelládnak, szépen használod a mellékneveket, a hasonlatokat.
    Szeretettel olvastalak.
    Üdvözlettel: Anita

  3. Kedves Katalin! Bemutattad,hogy a szomorúból is lehet szépet írni. Csodálatosan szemléltetted a kislány igazi ráébredését anyja betegségére.Kis pont a NAGY TÖRTÉNETBŐL,de megrázó. Kati,én tovább olvastam volna !
    Szeretettel üdvözöllek!

Szólj hozzá!