Ünnepi fények: Tizenegyedik történet: Karácsonyi őrangyal

Tollforgató – ünnepi fények
Fodor Gyöngyi – Karácsonyi őrangyal

Kezdett sötétedni, és a leereszkedett köd megült a város felett. A folyóparton haladtam, de nem lehetett látni a túlpartot, s a kissé távolabbi lámpák fénye is beleveszett a homályba. A híd felé tartottam, melynek túlsó végét is megette a köd. Az utcák kihaltak, rajtam kívül a hídon sem volt senki. Persze, jutott eszembe, hiszen karácsony este van, ilyenkor mindenki otthon van, sütnek, főznek, mosolyognak, örülnek, szeretnek. Csak én nem vagyok otthon. Egész nap a kórházban ültem, vártam, hogy beteljesüljön az akaratod, és elmenj. Ezt akartad, erre készültél már hetek óta. Soha sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtörténik, hiszen még csak három hónapja, hogy kiderült a baj, s te elutasítottad a kemoterápiát, mert az csak a szenvedésedet hosszabbítaná meg. Azt is mondtad, majd jön valaki más, aki átveszi a helyedet, aki vigyázni fog rám. Majd küldök egyet, mondtad nevetve. Azt is mondtad, hogy megkönnyebbülök, amikor elmész. Hát tévedtél, mert egyáltalán nem lett könnyebb. Sőt, kegyetlenül nehéz volt látni, hogy ott fekszel egy fehér lepedő alatt csukott szemmel, mozdulatlanul, úton egy másvilág felé. Olyan könnyű lenne utánad menni! Csak egy ugrás a hídról a jeges vízbe. Átléptem a korláton, hogy leüljek a párkányra, hideg fuvallatot éreztem, miközben egy kamion húzott el a hátam mögött, szinte a híd is beleremegett. Behunytam a szememet. Elszámolok tízig, aztán ugrok, határoztam el magamat. Elkezdtem számolni. Egy, kettő, három… Éreztem, hogy az adrenalin felszökik az agyamba és mámorító érzés kerít hatalmába. Amikor a nyolchoz értem, felálltam, kiegyenesedtem, testem ívbe feszült, készen az ugrásra. Kilenc, tíz.. Elengedtem a korlátot várva a pár másodpercig tartó zuhanás mámorát, a becsapódást, de ehelyett azt éreztem, hogy egy erős kéz markolja a csuklómat, és a hirtelen lendület miatt nekicsapódtam a korláthoz.
– Gyerünk! Kapaszkodjon meg a másik kezével! – dörögte egy hang a fejem felett, és bódultan kinyitottam a szememet, lábaimmal kapálózni kezdtem, hogy elérjem a híd külső peremét. A férfi két kézzel fogta a csuklómat, majd kiszakadt a karom, ahogy próbálta az egész testemet megtartani. Ránéztem, talán jobban megijedt mint én.
– Hagyja abba a kapálózást és figyeljen rám! – kiáltotta. Szót fogadtam, és felnéztem az aggódó kék szempárba. – Megpróbálom felhúzni, de igyekezzen megkapaszkodni, ha már elérte a korlátot. Ne ugrabugráljon, mert akkor kicsúszik a kezemből és kénytelen leszek maga után ugrani. El tudja képzelni, hogy milyen hideg a víz? És ebben a téli zimankóban egészségtelen is.
Elnevettem magamat. Még tudok nevetni? Mintha évek óta nem nevettem volna, majd hagytam, hogy a férfi felhúzzon, és minden erejével átemeljen a korláton. Úgy éreztem, menten összecsúszok, de ő még inkább szorosan tartott, szinte éreztem a szíve dobbanásait. Elhúzott egy autó mögöttünk.
– Boldog karácsonyt, szerelmesek! – kiabálta a benne ülő nő. Biztosan azt hitte, hogy azok vagyunk, azért állunk ott összeölelkezve.
– Maga aztán jól rám ijesztett! Hallja? Ígérje meg, hogy nem csinálja ezt többet – nézett rám a férfi, s ahogy ott álltam előtte, csak akkor láttam, hogy milyen óriási hozzám képest. Akár egy favágó a mesék világából! Kék szemei mosolyogtak, a rémület már nem sugárzott belőlük.
– Hogy került ide? – kérdeztem tőle.
– Azzal ott – mutatott a kb húsz méterre várakozó kamion felé. – Épp itt mentem el, amikor átmászott a korláton.
– Elnézést, nem akartam feltartani – szabadkoztam.
– Semmi gond. Mit szólna egy jó meleg teához?
– Maga biztos siet valahová.
– Igazság szerint épp arra gondoltam, hogy tartok egy kis pihenőt, mert már tíz órája vezetek. Tud egy kellemes, meleg helyet ilyenkor karácsony este?
– Éppenséggel tudok – halványan elmosolyodtam.
– Akkor menjünk! Jót fog tenni mindkettőnknek – fogta meg a kezemet és a kamion felé húzott. Felsegített a magasba, majd beült a volán mögé, és rám nézett.
– Tudja, fura érzésem volt, amikor jöttem. Istenemre, valami azt súgta, hogy ne a másik hídon menjek át, hanem ezen. Amikor odaértem, már majdnem rákanyarodtam a felvezető útra, de hirtelen meggondoltam magamat, és erre jöttem. Olyan volt, mintha nem is én, hanem valaki más forgatta volna a kormányt – felnevetett. – Azt hiszem, valamiféle őrangyala lehet!
Igen, gondoltam. Egy őrangyal. Elindultunk, elkezdett esni a hó, és ahogy haladtunk az utcán, a házak ablakaiban, az üzletek bejárata felett sorra kigyúltak az ünnepi fények, mintha a korábbi köd nem is létezett volna.
– Miért nincs otthon a családjával? Karácsony van – kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát.
– Nincs családom. És az igazság az, hogy nincs senkim, aki otthon tartana, ha máskor nem is, legalább karácsonykor.
– Köszönöm.
– Mit? – nézett rám kérdőn.
– Hogy nem kérdezett semmit.
– Most viszont kérdezek. Merre van az a hely, ahol felmelegedhetünk?
– A következő utcánál forduljon jobbra, és le is leparkolhat.
A kicsi, családias hangulatú étteremben a meleg tea mellé még frissen sült fahéjas kalácsot is kaptunk, melyet kandírozott narancsdarabok gazdagítottak. Halkan szólt a karácsonyi zene, s a sarokban álló, szépen feldíszített fáról csillagszórók százai világítottak felénk. A kandalló mellett Télapó üldögélt, és én egy karácsonyi üveggömbben éreztem magamat. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Záróráig beszélgettünk, mint két régi barát, akik sok éve nem látták egymást. Végül azt mondtam neki:
– Itt lakom a közelben. Ha van kedve, egy újabb meleg tea mellett nálam folytathatjuk. Hadd örüljön az őrangyalom!
Rám mosolygott és igent mondott, majd elindultunk a szakadó hóesésben az ünnepi fényekkel megvilágított utcán egy reményteli jövő felé.