Fájó csend – 1. HELYEZETT

Sokáig kevergette a zavaros fehér kotyvalékot. Remegő kézzel kilötykölt pár cseppet a politúros asztalra, ahogy a szájához emelte a csorba szélű üvegpoharat. Erőltetve, nehézkesen nyelte a keserű és darabos italt. A konyhában eresztett még egy adag vizet a csapból és leöblítette vele az elviselhetetlen utóízt. Visszabotorkált a szerényen berendezett, elhanyagolt szobába. Egy darabig üveges tekintettel bámulta az asztalon heverő üres gyógyszeres fiolákat. Csakhamar ólmos fáradtságot érzett minden egyes porcikájában. Botladozva lerogyott a rekamiéra, amely panaszosan megnyikordult a súlya alatt. Oldalára dőlt és szorosan összezárta szemháját. Hamar elkezdődött a mozielőadás. Lassan, akadozva jöttek a képek. Ismerős kockák. Az ő filmje volt. Nem Oscar-díjas.
Kislányként látta magát az udvarukban. Kezében szorongatta a kopott, félszemű sírós babát. A kapu fülsértő hangosan csikordult meg. Apa lépett be rajta fáradtan. Megsimogatta a haját a durva, érdes kezével és rámosolyogott: „Te kis fattyú!”. Boldogság járta át a testét. Utoljára. Apa már rá sem hederítve benyitott a valaha zöldre festett konyhaajtón. Azt az üvöltést soha nem felejti el. Nagyon megijedt, de azért az ajtóig ő is elmerészkedett. Ismerős rongycsomó himbálódzott a gerendáról. „Anya?!…”
Már nagylány. A lakásban mindenütt üres üvegek voltak szerteszét. Apa szemei vérben forogtak. Minden egyes hajszáleret gyönyörűen látott, a sárgás szemfehérjében. Az arcába hajolva üvöltött vele, hogy jobban értsen a szóból. Nyomatékot is adott a szavainak. Sajgott mindene. Kék, lila, sárga foltos volt az egész teste. „Megint elestem, Tanárnő kérem…”
Éhes volt. Folyton. Idegen részeg alakok lepték el a kopottas lakást. Ivócimborák. Akik mindig gusztálva nézegették. Ha hagyta magát, nem kellett éheznie. Hagyta. Undor, izzadságszag. Lihegő, büdös szájú, ismeretlen férfiak. A hamutálcában ropogós ezres félbehajtva pihent. A rozsdamarta zománcos lábosban végre csirke rotyogott. Apa röhögve nekitántorodott a teatűzhelynek. A fekete-fehér metlachit lapon szertegyöngyözött a pörköltszaft.”Nem baj pajtás, holnap lesz más!”
Kék szemű, mosolygós volt a fiú, akivel elfoglaltak egy üres lakást. Egy hónapig élvezte az ölelő karok biztonságát. Pénzük nem volt. Együtt éheztek. Itt az ütések kevésbé fájtak. Talán ilyen lehet a szerelem. Aztán inkább megint hagyta magát. Rántott hús párája lebegte be a konyhát. A fiú mobiltelefonra vágyott. Ő hagyta magát. Majd laptop kellett. És ő megint hagyta magát. A fiú egyre többet követelt. Ő újra és újra hagyta magát.
A bádog fürdőkád szélén gubbasztott. Forgott vele a csempehiányos falú helyiség. Émelygett. Meg kellett volna valahogy mondania neki. De tudta, hogy akkor el fogja hagyni. Így nem tud pénzt keresni. Mégis szólt neki. Azt gondolta alkalmas a pillanat. Aznap elég sok pénzt szerzett. Mosolygott mikor átvette tőle, de ez csak pár pillanatig tartott. Az ütés erejétől elveszítette a lába alól a talajt. Fetrengett a padlón. Csak a hasát védte. „Kirúgom belőled, mint a szart, azt a kölyköt!”
Apa válla mögött kócos hajú, vihogó nő nézett rá értetlenül. Be sem hívták. A lepattogzott zöld ajtó nyikorogva bezárult. A cuccai egy halomba kiszórva voltak az udvari fészerbe. Parki padok váltak a fekhelyévé. Fülledt aluljárókban, zsúfolt buszokon szerezte be a napi betevőre valót. Kinyújtott száraz májfoltos kéz. Belekapaszkodott. Kopasz öregúr, nyájas- sárgás műfogsort villantó mosollyal- ajánlotta fel a segítségét. Az utcánál akármi jobb. Bagó és húgyszagú volt a lakás. Főzött, mosott rá és hagyta magát. Aztán jöttek a vén haverok. Mindent azért mégsem. Elég! Az öregúr éjjeli szekrényében egy patikára való orvosságot talált. A csorba szélű üvegpohárba szórta valamennyit. A konyhai falikútból engedett rá vizet, és egy alumínium evőkanállal gondosan elkeverte.

Rücskös, cserepes volt a szája széle. A nyelve szárazan tapadt a szájpadlásához. Talán évezredek teltek el, mióta behozták a kórházba. A gyomrát kiürítették. Csak homályosan látott. Zöld és fehér foltok keringőztek. A zajokat puhán-tompán érzékelte. Ordítani akart a rátörő fájdalomtól, de csak hörögni tudott. Aztán, mintha elvágtak volna mindent. Halálos nyugalom szállta meg. Látása tisztulni kezdett. Az orvos kezében egy parányi lila, maszatos baba volt. A doktor, ahogy megfordította a lábainál fogva a gyereket, megpaskolta a hátát. A csend, a verésnél is iszonyatosabban tudott fájni. „Exitált.”
Aztán a tálcán megcsörrent egy fémeszköz. A tolókocsi gumikerekei surrogtak a sárga linóleumon.

Írta: Márffyné Horváth Henrietta

“Fájó csend – 1. HELYEZETT” bejegyzéshez 13 hozzászólás

  1. Kedves Heni!
    Nagyon szomorú történet, de sajnos akár igaz is lehetne.
    Nagyon hatásosan írtad le. Olyan írás ez, amelyen el kell gondolkodni.
    Őszintén gratulálok!
    Gabi

  2. Kedves Zsuzsa!

    Valóban súlyos életképet írtam meg, amit talán nem könnyű elolvasni. Kitalált történet, fantazmagória de sajnos bárki megélhet ilyen vagy ettől sokkal hányatottabb sorsot.
    Ha döbbenetet vált ki az olvasóból, akkor talán elértem valamit…
    Köszönöm, hogy itt jártál. 🙂

    Szeretettel: Heni

  3. Kedves Heni!
    Döbbenten ülök történeted elolvasása után, és nehéz a visszatérés. Nagy drámát tettél elénk, amit még, mint olvasónak is nehéz vállára venni. Az életkép, mely itt áll megrázott valós tartalma miatt. Nagyon jól írtad meg, ami fokozza drámaiságát. A csúcsponton egyszerűsödtek a mondatok, fogytak a jelzők. Remek lett! Szívből, szeretettel gratulálok: Zsuzsa

  4. Kedves Heni!

    Érdeklődéssel olvastam történeted. Még átérezni, belegondolni is szörnyű szegény, kiszolgáltatott nők életébe. Nem csodálkozom rajta, hogy sokan az öngyilkossághoz folyamodnak, és sokszor még az sem sikerül nekik.
    Gratulálok írásodhoz, és beleérző képességedhez!
    Sok szeretettel: Titanil

  5. Kedves Mab Tee! 🙂

    A történet tényleg semmi esetre sem mosolyra fakasztó.
    Még így is úgy érzem, hogy csak a felszínt kapargatom, amikor a nehéz sorsú, mély szegénységben és kiszolgáltatottságban élő nők sorsáról írok. Sok esetben a valóság ettől sokkal durvább, sajnos.
    Azt jó jelnek veszem, ha -negatívan is- de megérintett a történet. Köszönöm, hogy elolvastad.

    Szeretettel: Heni

  6. Kedves Heni!

    Így ebéd után megülte a történeted a gyomromat, ami jót jelent. Az undor és a hányinger kerülget.
    A tetszik szó ebben az esetben nem a legmegfelelőbb, mert a sztori maga szomorú, de jó lett az írásod.

    Üdv: Mab Tee

Szólj hozzá!