A híres rendező idegesen feszengett, szája keserűen lebiggyedt, fejét időnként úgy rázogatta, mintha legyeket hessegetne. Rosszul ment a forgatás, többet álltak, mint dolgoztak: legalább felelőssé tehetne valakit az elakadásért, de csak magára haragudhatott. A stáb pisszenni sem mert.
A tehetség furcsa természete járt a fejében. Hiába a hivatalos elismerések, a kritikusok dicséretei, az egyre nagyobb költségvetésű produkciók – a lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy az utóbbi években készített filmjei nem jók. Látványosak, bonyolultak, igaz, de nem mozgatják meg a nézők fantáziáját. Hová lett a belső tűz, ami éjjel-nappal lángolt benne első filmje készítésekor? A napi forgatás után éjszakákon át üldögéltek, hevesen vitatkoztak az igazságról. Néha hajnalban is felverték egymást új ötletekkel. Mennyire hittek önmagukban és a filmjükben! Gu Gu sem játszik már nála, nem is él vele. Különváltak csendesen, járják a maguk útját. Ő is változatlanul híres, ám mostani szerepei nem mondanak semmit. Hideg megközelíthetetlenségben él szingapúri milliomos férjével.
– Maga ott – emelte meg a hangját a rendező, rámutatva az egyik statisztára. – Igen, maga. Ne ijedjen meg, nem eszem meg. Jöjjön ide!
A fiatal férfi összerezzent, fejéről gyors mozdulattal lekapta a sisakot, kardját az oldalához szorítva, bizonytalanul elindult az emelvény felé.
– Nézze, maga egy nagyon fontos filmben szerepel. Szeretném, ha ezzel tisztában lenne. Képzelje bele magát a cselekménybe, hazánk múltjának abba a meghatározó jelentőségű korszakába. Csing Si Huang császár egyesítette a kínaiakat, hatalmas birodalmat épített fel. Gondolja csak meg milyen nehéz feladat volt az! Mindenki mást akart, ahány ember, annyi indulat, vágy és érdek. Igaz? A statiszta pislogott, nem tudta, mit várnak tőle. – De még mennyire! – válaszolt a rendező, miközben a tekintete a messzeségbe révedt.
Egy régi éjszaka zakatolt a fejében, amikor riadtan ébredt a telefon csengésére egy sivár vidéki szállodában. „A kormány felszólította az amerikaiakat, vonják vissza a filmed Oscar-jelölését. A Kékfestőt le sem vetíthetik!” „Miért?” Nem volt azóta nap, hogy ne tette volna fel magának a kérdést: Miért? Mikor nyílik újabb esélye Oscarra?! Soha. Ma már nem olyan nagy szám egy népi kínai rendező Hollywoodban, mint a nyitás első időszakában volt. Ha még egyáltalán képes lenne egy újabb Kékfestőre.
“Mit tehet a császár? Hagyjon mindenkit a kedvére cselekedni? Bíráljanak csak a művészek, zengjék a szabadság eszményét, a nép pedig elégedetlenkedjen és egyre többet követeljen. Ez a megoldás? Ha viszont az uralkodó ezt nem akarja, ha ő irányítja az eseményeket és nem fordítva, akkor keményen kézben kell tartania a dolgokat.”
Gu Gu sírt a szakításuk hajnalán. Véget ért közös életük, eldöntötték, hogy külön úton haladnak tovább, de egyikük sem tudta, merre induljon. Forgattak együtt még két filmet, aztán nem erőltették tovább a dolgot. “Keménykezű uralkodó nélkül hová lett volna az egységes birodalom, a rend, a hódítások, az erőre alapozott növekedés. Birodalmat nem lehet könyörülettel létrehozni. A nagyság ára a fegyelem, az egységes gondolkodás és cselekvés. Másként sehová sem jutunk. Megértetted?”
Gu Gu egyszer telefonált Szingapurból, ő is az éjszaka közepén, hangjában félelem. Azon a tavaszon történt, amikor Peking lázban égett, a fiatalok az utcákra vonultak, a Tiltott város vörös falai beleremegtek a haragba. Hogyhogy ő nyugodtan üldögél otthon, amikor tankok rontanak a diákokra! Azonnal tegyen valamit és mentse meg a gyermeküket! Telefonáljon valakinek! Ugyan, mit is tehetett volna abban a helyzetben? Csak várni lehetett, zakatoló szívvel, üveges tekintettel bámulni a TV képernyőjét és görcsösen markolni a szék karfáját. Mégsem bírta ki otthon, bevágta magát a kocsiba. Az utcákon hatalmas tömeg hullámzott, az emberek kivörösödött arccal, rekedten suttogták a híreket. „A katonák tüzet nyitottak a fiatalokra a Tienanmen téren.” A térig nem jutott el, a karhatalom lezárta a belvárost. A harcosok arcát eltakarta a páncélsisak, a szemüket nem lehetett látni – fejüket lehajtva, mindenre elszántan feszültek neki a tömegnek. Álldogált egy ideig a feldúlt, ijedt ember-sokaságban, a félelem átjárta az egész testét, hallgatta a páncélosok dübörgését, aztán hazarohant, hátha telefonál a fia. Másnap reggel végigjárta a kórházakat. Rémülten botorkált egyik kórteremből a másikba, szíve kihagyott a sarokba dobált véres gézkötegek láttán. A fia később jelentkezett: nem történt baja, társaival még időben eljöttek a térről, s jobbnak látták kimenni a külvárosba az egyik barátjukhoz, hogy nála vészeljék át az elkövetkező napokat.
„A hatalomnak, barátom, erő kell, amit az emberek habozás nélkül elfogadnak. A bizonytalanság nem érvényesül hosszú távon. És ki testesíti meg a társadalomban a hatalom erejét? Bármelyik korban?” Választ ezúttal sem várt: „A katona, barátom, az egyenruhások. Nos, az egyes katona beleolvad a csapatába, de azért vannak arcvonásai, egyénisége. Végső soron rajta múlik a hadsereg teljesítménye, a győzelem. Gyáva harcosokból nem lesz diadalmas sereg.”
„Hátha Gu Gu meggondolja magát és visszatér hozzá egy napon?” Tudta, hogy ez lehetetlen, valójában ő sem akarná, mégis, már az ötlettől jobban érezte magát, mintha egy pillanatra felragyogott volna egy fénysugár a boldog napokból. Mély lélegzetet vett, belsejében energiahullám áradt szét.”
– Rajtad, mint egyes katonán dőlnek el a dolgok, a csaták, végső soron a hatalom. Ezt akarom látni az arcodon! Világos? Na, menj vissza a helyedre!
„Ha Gu Gu nem is tér többé vissza, legalább megmaradnak a közös emlékek. Ki tudja, hátha egyszer csoda történik, mindketten varázsütésre megváltoznak és jóra fordul az élet. A tehetség pedig – villant át a rendezőn – csalóka lény. Megkapod könnyedén, aztán egy perc alatt képes átpártolni valaki máshoz. Azt kellene megint érezni, ami a Kékfestő forgatásakor átjárta a lelkét. De hogyan?”
A rendező megvárta, amíg teljes csend lett.
– Fel! A daru kezelője elfordította az indítókart, a rendezői dobogó a magasba emelkedett. Fentről látni lehetett a hatalmas mező párásan ködlő széleit, a messzeségben kéklő hegyek vonulatát, a statiszta hadsereg sorait. A katonák fején csillogtak a sisakok, a lándzsák hegye fenyegető erdőként meredezett az ég felé. A széleket lovasok zárták le, a paripák türelmetlenül kapálták patájukkal a földet. A katonák arcvonásait azonban a magasból nem lehetett kivenni. Körbe pillantott, aztán kiadta utasításait.
– A széleken kezdünk, nagytotállal, aztán rámegyünk a lovasokra, majd szintén totállal jönnek az íjászok, s végül a gyalogharcosok. Nem mutatunk arcokat, nem veszünk fel közeli képeket.
“De, amit az előbb a statisztának mondott? Hiszen az egyéniségről beszélt neki.”
“Pontosan erről van szó. Olyan egyéniséget akarok, amely tökéletesen beolvad az emberáradatba. Hadd higgyék a katonák, hogy az ő lábuktól dobban a föld, de nekünk tudnunk kell, hogy csak az egész sereg moraja hallatszik fel az égig”
– Felvétel! – kiáltotta az asszisztens, miközben a rendező alig észrevehetően megvonta a vállát. “Tehetség, elszalasztott Oscar, élet Gu Gu nélkül. Régen mindenáron boldogságra vágyott, ma már beéri a sikerrel. Végtére, a sikeres ember akár boldog is lehet. Majd egyszer. Talán. Nem szabad elmúlt napok bánatán keseregni.”
Megkönnyebbült, szemében érdeklődés csillant, amint a támadásra induló harcosok mozdulatait figyelte.
Írta: Mészáros Sándor