A fiú, aki vágyott az ünnepi fényekre
Hajnali öt órakor néma csend uralkodott az aprócska városon. Csak a kis Timó rótta a sötét utcákat. Meg meg állva benyúlva tarisznyájába, ha már a hóna alól elfogytak a lapok. Lába alatt ropogott a friss hó. A csendet a házukat szorgosan őrző kutyák hangja törte meg néhol, ahogy Timó a postaládával zörgött. Sietősen szedte lábait, hogy még fél hét előtt végezzen, különben lesheti a napi bérét. Csak ne fázna úgy, gondolta. Úgy biztos gyorsabban menne a munka. A szakadt, lyukas bakancsában az ázott zoknija szinte megfagyott a hajnali hidegben. Ez is okot adott neki a gyorsabb mozgásra, borzasztóan fázott. A toronyórára nézett, ami a sötét hajnalba látványosan emelkedett a kis város fölé. Erős lámpái jól megvilágítva az óralapjait. Elérte a város szélén álló utolsó házat. Házat? Inkább palotát. Timó mindig ámulva nézte. Minden alkalommal mikor itt járt kijelentette, hogy felnőttként neki is ilyen háza lesz. Nézte a ragyogó díszeket, a sok világítást. Sárga, piros, zöld, ezüst.
Egyszer pár hete, mikor erre járt látta a ház urát kijönni. Reggel volt. A férfi egy sötét, vastag köntösbe sétált ki a hétvégi újságért. Egy bögrét szorongatott a kezében. Timó úgy látta gőzöl. Kávé vagy tea? Bármit is rejtett a bögre Timó megitta volna, hogy átmelegedjen.
Elhelyezte a postaládába az utolsó újságot. Haza sietett. Az ázott tarisznyába újság helyett könyv és füzet került. Becsengetésre már a helyén volt. Néma csendben az utolsó padban. Csak a ház járt a fejében. Annyira elkalandozott, hogy azt sem vette észre mikor Miss Kate belépett az osztályba. Le is penderítette. Nehogy már elaludjon itt neki. De Timó nem aludt, nagyon is éber volt. Kár, hogy Miss Kate nem a csodás házból feleltetett. Az összes izzó színét és formáját feltudta idézni. A tanórák végével Timó sietősen hagyta el az iskolát. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy még bőven várt rá tennivaló sötétedés előtt. A másik, hogy nem akarta, hogy a többi gyerek ismét csúfolja. Neki nincs szép kabátja, csak az ami reggel elázott és a tarisznya kidörzsölte a jobb oldalán. Nincs szép tiszta bakancsa sem, csak amiből éppen ki nem lóg a lába ujja. A szépségét még el is tudná engedni, csak legalább meleg lenne.
Szinte berontott a düledező házba. Nagyi rá is szólt, hogy kicsit óvatosabban, hiszen nem telne új ajtóra. Timó szülei már évekkel ezelőtt meghaltak. Ketten éltek. A tűzhelyen forrt a víz. Répát és krumplit dobált Nagyi a vízbe. Az volt a mai főtt étel. Timó tűzifát szedett a mögöttük elnyúló erdőségben. Örült, mikor elkészült a vacsora. Nem is villával törte szét a zöldségeket, hanem kézzel. A forró krumpli melegítette fagyott ujjait. Az asztalon néhány szál gyertya égett, biztosítva a fényt az aprócska házban. Timó ilyenkor elmondta az aznap tanultakat, majd vacsora után még gyorsan nekilátott a leckének. Gyöngybetűkkel írja a büntetését, hogy órán nem alszik, hanem figyel. Nagyi a tányérokat mossa.
– Nagyi! Minek örülnél karácsonyra?
– Hogy megtudjuk csináltatni a tetőt. – fordul Timó fele. – Vagy inkább, hogy mindig legyen mit ennünk és persze ne fázzunk.
Timó egyetértően bólogat.
– És ha csak egyet kérhetnél?
– Hmm… Hogy, jó életet tudjak neked biztosítani.
– Azt teszed. – mondja komolyan Timó. – Hiszen itt vagy nekem.
Nagyi visszafordul a tányérokhoz és megtörli a szemét.
– És te minek örülnék Kincsem?
– Semminek.
Ez persze nem volt igaz. Timó is vágyott valamire, méghozzá egy olyan szép házra, mint, ami a város másik szélén áll. A finom ételekre, a melegre és persze ajándékokra. Boldogságra és a sok szeretetre, ami abban nagy házba elfér. Hiszen ebben az aprócska házban Nagyival nagyon szeretik egymást. De egy olyan nagy házba biztos még több szeretet és boldogság befér. Gondolta Timó.
Másnap délután hazafelé menet nagy szél támadt, hordta a havat. Mr Fritz éppen a kisboltja ablakában állva nézte az ítélet időt, miközben kikísérte a vevőt. A férfi belegyűrte a visszajárót a zsebébe, amit a nagy szél azonnal kirántott. Timónak fújta, aki mögötte sétált. Mr Fritz az ablakból tanúja volt a történteknek, de kíváncsisága nem engedte, hogy beavatkozzon. Megnyugodva látta, hogy nincs is rá szükség.
– Uram! – kiáltott Timó. – Ezt elejtette.
A férfi ráförmedt Timóra. Biztos volt benne, hogy lopni próbált. Káromkodni és szidni kezdett mindenkit és mindent.
– Kotródj innen! – rivallt Timóra.
Ekkor Mr Fritz kilépett és elmondta, mit látott. A férfi nem kért bocsánatot Timótól. Annyira sem tartotta a szakadt ruhás fiút. Zsörtölődve elment.
– Gyere. A jó tettedért választhatsz valamit.
– Nem kérek semmit. Köszönöm szépen!
Mr Fritz ragaszkodott hozzá.
– Legalább megmelegedni gyere be.
Timó ezt hallva nem ellenkezett. Nagyon fázott.
– Utoljára ajánlom fel! Mit kérsz?
Timó egy pillanatig habozott.
– Krumplit.
– Krumplit?
– Burgonya.
– Tudom, mi a krumpli. – nevetett Mr Fritz. – Csak az lepett meg, hogy nem csokoládét vagy valami édességet kértél. És mennyi legyen?
– Négy darab. – mondta határozottan.
– Mire kell neked pont négy darab?
– Nagyi vacsorára négy krumplit és két sárgarépát főz.
Mr Fritz szíve összeszorult, ahogy végig nézett a vékonyka fiún.
– Rendben. A táskába elfér?
– Persze.
Timó elfektette benne a füzetet, nehogy a szakadt tarisznya alján kipotyogjon a zöldség. Mr Fritz adott Timónak négy krumplit, répát és két tojást. A zöldségeket a tarisznyájába süllyesztette a két tojást pedig a kezében vitte. Mintha hatalmas kincset kaparintott volna meg. Büszkén sietett haza vele. Az nem este a krumpli mellé főtt tojás is járt. Igazi ünnepi lakoma állapították meg Nagyival, ahogy a tányérjukra néztek.
Beköszöntött a szent este. Rajzolt, elénekelte a Csendes éjt, majd elhívta Nagyit megnézni valami csodaszépet.
Nyugodt este volt. Elállt a szél, hullt a hó. A házakból jó illat és ének szó hallatszott. Elsétáltak a szép házhoz a város másik végén. Timó elmondta, hogy ajándék híján ezt a szép látványt adja, mert mást nem tud. Nagyival egymásba karolva álltak és nézték a karácsonyi fényeket. Az idilli képet azonban hangos kiabálás és ajtócsapkodás törte meg. A ház ura, akit Timó pár hete látott békésen kávézgatni, idegesen becsapta a hatalmas bejárati ajtót. Beszállt a kocsijába és elhajtott. Timó döbbenten nézte a jelentet, még szorosabban ölelte Nagyit.
Megtanulta, mit sem érnek az ünnepi fények, ha nem az ember szívében égnek.