Dinike akkor, már elmúlt 60 éves. Ez, csak és kizárólag azért fontos, mert élete mind a 60 évében töretlenül hipochonder volt.
Természetesen, halálos betegségeket diagnosztizált saját magán és igyekezett a tüneteket is produkálni. Változatos, egyéni kórtörténete volt. Nem támadta meg kétszer ugyanaz a betegség. A „vonulatot” követve, kiderült számomra, hogy a lehetőségek száma végtelen.
Mivel a családjában több orvos is fellelhető, ők gondoskodtak újra és újra a megnyugtatásáról és írtak föl neki, hol valami immunerősítőt, (abból baj nem lehet) vagy valamilyen placebo hatást keltő pirulát, amit természetesen negyedelni kellett, hogy még véletlenül se legyen baja tőle.
Ha ezektől nem javult az „állapota”, rendre megfenyegették azzal, hogy valami jóval erősebbet adnak neki, de AZ, csak kúp formájában létezik.
A kúp szó elhangzása után, szinte minden esetben, sokkal jobban kezdte érezni magát.
Egy alkalommal náluk aludtam, és az Ő szobájában a székre tettem le a ruháimat szépen összehajtogatva. Azért ott, mert a felesége már elaludt a másik szobában, ahol nekem is megágyazott és nem akartam a szöszmötölésemmel felébreszteni.
Amikor reggel kiosontam, észleltem, hogy Dinike már fönt van, mert halvány fény derengett a résnyire nyitott ajtaján.
Remek. – örömködtem. Kihozom a cuccom, a fürdőszobában felöltözöm, és már mehetek is.
Beléptem és a következő látvány fogadott.
Dinike vigyázz fekvésben, hagyatt feküdt az egyszemélyes heverőjén. Szeme csukva, keze a mellkasán, ujjai összekulcsolva. A kis éjjeli lámpa kísérteties árnyait is beleértve, a látvány erősen hajazott egy kriptabelsőre.
– Valami baj van, Dinike? – kérdeztem kissé ijedten.
– Felpuffadtam. – sóhajtotta nagyon halkan, de a szemét továbbra sem nyitotta ki..
– Miből tetszik gondolni, hogy fel tetszett puffadni? – kérdeztem kissé körülményesen miközben megpróbáltam a gyenge fényben „szemügyebbre” venni.
Akárhogy néztem, nem láttam sehol „puffantabbnak” ez eredetihez képest.
(Még mindig erős, izmos felsőtestű férfit formázott.)
Nagy levegőt vett, hogy egy hosszabb mondatot is el tudjon suttogni.
– Reggel nem ment rám a trikóm! – nyögte kétségbeesetten.
Cikáztak a gondolatim….
– Nem az enyémet tetszett megpróbálni felvenni? – kérdeztem reménykedve.
– A tiedet? – pattant ki az ágyból. Hova tetted?
– Itt volt a széken……vagyis,……. itt is van.
( Tél lévén, rajtam is egy fehér férfitrikószerű, hát- és derékmelegítő volt, minimálisan cakkos díszítéssel a felső kivágásoknál.)
– Na……. megyek, csinálok reggelit! – felkiáltással, kiviharzott a szobából.
Magamra vettem, láthatóan kissé megtépázott trikómat és arra gondoltam, hogy lepipáltam a dokikat.
Megy ez nekem kúp nélkül is!
Írta: Szusi
Kedves Szusi!
Nagyon jót mulattam történeteden, és ha nem aludna még a lánykám, akkor hangosabban kacagtam volna. Jó kedvre derítettél. Talán Vavyan Fablenek vetélytársa akadt? 🙂
Üdv, Laura
Titanil, örülök annak, hogy jót derültél, hisz a legtöbb „komoly” dolognak megvan a vidám, másik oldala is.( Az orvosoknak is nagy felelőssége van abban, hogy nem pszichológushoz küldik a delikvenst, hanem helyben hagyván a kényszerképzetét, különféle gyógyszereket írogatnak fel nekik.)
Kedves Szusi!
Jót derültem írásodon, ugyanakkor el is gondolkodtam rajta. Ismeretségi körömben van egy ilyen "betegségben" szenvedő ember. Az orvos a fejét fogja, ha meglátja. Igazad van, fennáll az a veszély, ha egyszer valóban beteg lesz, nem fogják elhinni neki.
Nagyon tetszett írásod, gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil
Judit, ez is egy "betegség" ,és biztos nem lehet egyszerű állandó félelemben élni. Én megpróbáltam a humoros oldalát megmutatni, de aki "éli" ezt, az halálosan komolyan átéli ezeket a helyzeteket. Ha valaki felismeri és elismeri, hogy hipochonder, az kigyógyítható belőle, ha Ő is akarja. Akkor van nagyobb baj, ha a "beteg" ezt nem ismeri fel, és még szóvá tenni sem szabad, csak vele "szenvedni", úgy, hogy tudható, hogy semmi baja. Ha egyszer mégis tényleg beteg lesz az illető, akkor már senki sem fogja komolyan venni. Ez a nagy veszélye a dolognak, illetve az, hogy mindenféle gyógyszert saját magától beszed, és egyszer azoktól lesz tényleg beteg.
Kedves Szusi! Remekül szórakoztam a történeteden!
Valószínűleg aki együtt él egy hipochonderrel annak nem szórakoztató ez a betegségektől való állanó páni félelem, de ahogyan Te megírtad az nagyon mulatságos volt számomra. 🙂
Sajnos nagyon aktuális a témád, mert egyre több hipochonder él körülöttünk. Főleg a magasan képzett, menő állásokat betöltő fiatal értelmiség lett "képzelt beteg". Havonta járnak kivizsgálásra, hőtérképre, mindenféle szűrésre, vérvételre, elvégeztetik az összes lehetséges vizsgálatot magukon. Szerintem a mértéktelen gyógyszer reklámoktól van ez az állanó aggódás az egészségi állapot miatt. Ha bármit éreznek, már írják is be az interneten a keresőbe a tüneteket, és rémületn szaladnak az orvoshoz a kapott találatok birtokában kész diganózissal, és komplett kezelési tervvel. 🙂
Szegény Dinike, szörnyű lehett így élnie, állanó "kezelésedre" szorult volna! 🙂
Judit
Eszter, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, de ha ezek ellenére szerethető az illető, akkor szeretjük. Ahogy én is, Dinikét.:D
Köszönöm Andrea.:D
"Finom" célzásod hatására, újra átolvastam írásomat,és több tonna vesszőt tettem ki, utólag, az itthoni változatnál. Hajlamos vagyok (többnyire az és-ek előtt) ezeket nem kitenni. Megpróbálom magam azzal vigasztalni, hogy hibátlan írás nincs, csak figyelmetlen vagy megbocsátó olvasó.:(
Kedves Szusi!
Néhány hipochonderrel találkoztam már életemben. Azt hittem írásod elején, hogy abból lesz baj, hogy odatetted a ruháidat a szobájába. Jót nevettem a poénon.:)
Gratulálok írásodhoz! Sok szeretettel Eszter
Kedves Szusi!
Hoztad a – nekem tetsző – formádat. 🙂
Jót derültem az írásodon.
Észrevettem néhány apró hibát, ezekre most nem térnék ki, inkább magamban vigyorgok tovább a hipochonder szereplődön. 🙂
Üdv: Mab Tee
U.i.: a zöld pötty a tiéd