A könyv a Guinness sorozat 3. kötete.
A rekordkísérletről részletesen itt olvashatsz:
A rekordkísérletről részletesen
– Tanár úr! Legyen szíves segíteni nekem magyarból! XY munkásságáról kellene írnom, de nem találom a megfelelő szavakat. Hogy egészen őszinte legyek, abszolút nem értem a költőt. Nekem túl modern. Végső soron mindenki azt gondol a verseiről, amit akar, de szerintem tök érthetetlenek. Vagy csupán én vagyok hülye, hogy nem értem őt. Ön biztosan jobban meg tudja fogalmazni ezen költő munkásságát, hiszen éveket töltött el a Magyar Rádiónál lektorként. Akkor tetszik tudni segíteni?
A fiú kollégium nevelő-tanára feltette a szemüvegét, belelapozott a középiskola negyedikes Irodalmi Példatárba, majd semmi érdemleges fogódzót nem találva hosszasan vakarta füle tövét.
– Sosem hittem volna, hogy ez a senki egyszer még tankönyvben fog szerepelni! Ennél sokkal jobbakat is taszítottak már le a Parnasszusról! Na, mindegy, úgy látszik, jól tolja a hatalmon lévők szekerét, így teljesen mindegy, milyen vackokat ír, fontos, hogy megbízható párttag. Úgy látszik, teljesen elfajult már ez a világ! Irodalomhoz konyítani nem tudó pártkatonák az érettségi előtt álló irodalom könyvekben! – dohogott, aztán sűrű haját hátratúrva leült.
– Ülj le te is fiam! Azt hiszem, összeállt bennem egy használható értékelés erről a „költőről.” Nos, írd amit mondok! – ezzel diktálni kezdett:
– XY a mai magyar költészet kérdőjele. Nincs ember, aki tudná, miről szólnak költeménynek nevezett firkálmányai. Verseiben nem történik semmi. Se jó, se rossz. Nincsenek szereplői, se pozitív, se negatív hősei. Versei egy kaptafára húzhatók. Ha műveit egymás alá írnánk, senki sem tudná szétválasztani egyiket a másiktól…
XY versei – ha egyáltalán verseknek lehet nevezni ezeket, a szánalmas sorokat –, a mai modern nihilizmus megtestesítői. Azzal még nem lenne baj, hogy ő nem ismeri a rímeket, attól még lehetnének jó szabad versek. Jó témával, jó kibontással, megfelelő befejezéssel. Ha szólna valamiről is az irománya, mely így vagy úgy megszólítaná az olvasóját. De ezek a sorok, sorok ezrei nem szólnak semmiről. Ezek csupán önkényesen egymás mellé dobált jelzők kusza, értelmetlen halmaza. Ezért nem lehet ezeket elemezni sem.
A „versek” – így, idézőjelben –, behódolás a nyugati dekadencia előtt, a semmit mondás előtt. Ezekkel a férc-művekkel nem lehet mit kezdeni, valós probléma, valós közeg és valós szereplők nélkül. Elvont valamik vonaglanak érthetetlen, gőzölgő, bűzlő, nyálas közegben, aminek se eleje se vége. Nem értjük célját, értelmét, lényegét és mikéntjét…
Nem azt mondom ezzel, hogy térjünk vissza Szabolcska Mihály köztudottan primitív, romantikus népköltészetéhez, hiszen az az idő elmúlt. Változott a világ, s azon belül a művészet is. Ha az építészettel vonnék párhuzamot, akkor a régi, pitvaros, tornácos klozetos parasztház helyett kaptunk egy szoba-konyhás közös mosókonyhás, közös WC-s, sötét, nedves proli-lakást. Mást kaptunk ugyan, de minőségben nem jobbat…
Az ellen nem lehet kifogás, hogy minden újjal meg kell ismertetni az ifjúságot. Ezért nagyon fontos, hogy igenis, mutassuk be XY munkásságát! De csak, mint elrettentő példát, azzal a megjegyzéssel, hogy – sajnos –, a művészetben is vannak időnként félresiklások, disszonáns hangok. Erre egyértelmű, e magát költőnek nevező – személy akna-munkája a művészet leple alatt. Tegyük azonban szilárdan hozzá, hogy az igazi művészetet értő, és azt szerető réteget ilyen csillogó-villogó nyálas mázzal nem lehet becsapni!
– Na, jó lesz így fiam? – kérdezte a nevelőtanár.
– Szinte a számból tetszett kivenni a szót. Ezzel a házi feladattal csak az a baj, hogy tuti karót kapok rá.
– Hogy-hogy? – értetlenkedett ő. Ebben a pár mondatban minden benne van erről a művészeti divathullámot meglovagló, magát költőnek álcázó élősdiről, a maga álművészetével egyetemben. Vagy te nem így látod?
– Tanár úr! Önnek teljesen igaza van! Az egésszel csupán az a baj, hogy az irodalom tanárnőm él-hal ezért a pofáért. Ha én ezt a házi feladatot ebben a formában beadom, biztos, hogy nem fogok leérettségizni magyarból. Ezt már most borítékolhatom!
– Na, ezt előbb is mondhattad volna édes fiam, de most már üsse kavics! Várj egy kicsit, ihletet kell szereznem…
Azzal rágyújtott. Nagy, kékes-szürke füstfelhő borította be rövid időn belül a tanári szobát. Mikor elnyomta a csikket, nagy levegőt vett.
– Én alapjába véve nem is értem, miért muszáj egy tanulónak mindarra rábólintani, ami a tanárának tetszik?! Mert hogy kétszer kettő az négy, oké, ezen nincs mit vitatkozni. De én a humán tárgyak egyikénél-másikénál több, és nagyobb mozgásteret adnék az individuumnak. Éppen azért, mert a művészet egy olyan terület, amelyiknek egyes szegmensei vagy tetszik a befogadó személynek, vagy nem. Márpedig az egyéni véleményt respektálni kellene… Na, mindegy, én ezt megváltoztatni nem tudom. Írd akkor azt, hogy: „XY a mai magyar költészet kiemelkedő alakja. Azért, mert bátran, újat mert hozni a már megszokott helyébe. XY mert nagyot álmodni, és álmait, vágyait az értő közönsége elé tárni. Tény, hogy versei nem mindig és nem azonnal érthetőek. Pontosan azért nem, mert nem rágja szánkba a lényeget. Sorai gondolkodásra késztetnek, erősen megdolgoztatják szürkeállományunkat. A nagy művész versei elsősorban nem szavak, hanem érzelmek. Mélyről fakadók, vulkanikus erővel kirobbanók. Természetesen minden olvasóját másként fogja meg, de ha megfogta, nem is ereszti el többé, olyan erős szubjektumának varázsa. E, – a mindenkinek másként érthető –, gondolati és érzelmi szabadság teszi egyénivé művészetét. Ezt az új irányzatot várta már a mai műértő közönség, a verseket szeretők tízezrei.
Ha az építészettel próbálnám párhuzamba állítani, akkor egy poros tanyasi porta helyett kaptunk egy többszobás, összkomfortos fürdőszobás, erkélyes modern lakást garázzsal. A mai idő ezt követeli. De nézzünk egy másik összehasonlítási alapot is: Goya, Rembrandt vagy pl. Rodin emberábrázolásai kitűnőek, világszínvonalúak. De nem éppen olyan csodálatosak Picasso művei, melyeket szintén nem mindenki ért!? De miért nem? Mert el kell gondolkodni rajtuk, igen komolyan kell törni a fejünket. Úgy, mint nevezett művész versein. Ami viszont – tegyük kezünket a szívünkre –, nem mindig hozza meg a várt eredményt. Mert XY művei összetettek, bonyolultak, olyan, mint maga a valóság, maga az élet…
S persze benne a modern ember – szintén komplikált – énje.
Ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a XX. századi modern ember kapott egy újszerű verset író, modern költőt. Ő hiányzott nekünk, s most örülünk személyének, csodáljuk munkásságát…
Ami XY művei megértéséhez még hozzátartozik, hogy ne lovagoljunk a szavakon. Az, hogy gőzölög, bűzölög, és nyálkásan tekerőzik, ezek csak szavak. Ez csak az alap, amelyre építkezik. Ezekből a szó milliókból absztrahál nekünk a művész a maga különleges képzet-társításaival, színeivel egy nehezen megfogalmazható, de annál inkább érezhető, különleges álomvilágot.
Egy olyan modern álmot, melyet mindenki a saját habitusa szerint álmodhat tovább… Ilyen a magyar költészetben még nem volt, s ez az úttörő munka, mely sok keservvel és meg nem értéssel párosul, emeli ki őt a sok száz jelentéktelen tollforgató közül.
XY feltett egy mércét. Ezen színvonal tartása a záloga annak, hogy a magyar költészet büszkén léphet tovább, a XXI. századi modern nyugati kultúrába.
XY egyszerűen egy zseni!…”
– No, mit szólsz ehhez a variációhoz, édes fiam? – kérdezte a kollégistát a tanár.
– Szívem szerint azt mondanám, hogy Önből, tanár úr, kiváló politikus lehetne, de nem mondom, mert még megsértődne. De hogy egy valamiről, perceken belül, ne csak a szöges ellenkezőjét állítsa, de azt be is bizonyítsa, nos, erre csak a politikusok képesek… Remélem, nem haragszik az őszinte szóért, isten ments, hogy Önt bántani próbálnám.
– Ugyan már, fel sem tételeznék rólad ilyesmit! Viszont ha már a köpönyegforgatásnál tartunk, akkor bizonyára sejted, miért nem maradtam a Rádiónál, s jöttem el fél pénzért kollégiumi tanárnak… De a magán problémáimmal nem óhajtalak téged terhelni. Mindenesetre kíváncsi vagyok a tanárnőd reagálására ezen dolgozat kapcsán…
Köszönet a tanár úrnak, és a költőbe beleszerelmesedett irodalom tanárnőmnek, a házi feladatom „természetesen” kitűnő lett.
Írta: Winczheim Tibor
Kedves Tibor!
Ehhez a művedhez csak gratulálni tudok. Bevallom neked, mikor reggel felébredtem morcosan, akkor szánt-szándékkal a Te írásodhoz fordultam, Mi, ha nem a Te írásod az, ami fel fog vidítani. Elolvastam, de nem vidultam fel. De egy kaján mosoly azért ott ragadt az ajkam szélén. És nem múlt el. Még akkor sem mikor kaján mosollyal arra gondoltam, hogy ha egyszer valami ok folytán nagy író lennék vajon az utókor mit magyarázna bele a Jaj nekem című versembe. A történetedet olvasva meg kellett állapítanom, hogy csatlakoznom kell azok táborához akik a "humorban nem ismernek tréfát". Tibor! Gratulálok ehhez a művedhez (IS!!!)
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Tibor!
Ennél élethűbb, igazabb sztorit, amit mi magunk is átéltünk már, régen olvastam. GRATULÁLOK!!!
Egy-egy költő, író ki van téve az éppen aktuális politikai hatalomnak, munkásságát ennek függvényében marasztalják el, felejtik el, vagy magasztalják éppen.
Egy-egy versbe belemagyaráztak nekünk is az iskolában olyasmit, amin a költő is elcsodálkozott volna biztos, mert szándékában sem állt nyilván azt írni. Röviden és tömören megint csak GRATULÁLOK!
Sok szeretettel Eszter
Kedves Tibor!
Elgondolkodtató az írásod, mert egy dolgot, legyen az bármi, lehet így is, és úgy is nézni, értelmezni. Szegény diáknak ezt korán meg kellett észlelnie. Lényeg, hogy a kitűnő dolgozat meglett.:)
Tetszett írásod!
Szeretettel: Titanil