Miután Timi csillogó ezüst fürtjeit elnyelték a tó fodros habjai, csakhamar kisimult a felszín, mintha mi sem történt volna. A fáknak, bogaraknak mindössze annyi tűnt fel, hogy még csak nem is kapálózott szegény leány az életéért. Ahogyan érkezett, úgy is távozott: védtelenül, nyom nélkül…
Valahol a mélyben Tomi szemrehányóan nézett a csinos lányra:
– Merre bujkálsz? Elfeledted tanítónk intelmét, hogy a városon túl nincs élet a számunkra? Ott csupa gonoszság lakozik, a leplezett jövevény beszedi jussát. Fájdalmat okoztál.
– De hát a kivételezetteken kívül senki sem mer a sziklákon túlra tévedni. Csak megigézett a látvány. Még sosem volt ilyen, eltűnt az állandó szürkeség. Narancsfénybe olvadt az éji por, csendes derengés éledezett a hamvas égalján. Aztán valami éles dolog belém hasított, csak rángatott egyre messzebb és messzebb. Alig szabadultam. Bocsáss meg, én soha nem kívántam Neked rosszat.
– Rendben, de ne ijesztgess, ne pazarold édes tekinteted másra!
– Rendben, megfogadom a tanácsot ezért nem is kérek most semmit.
– A nem kívánás is kívánság.
– Ám legyen, rajtam ne múljon. Kezdjünk hát egy új korszakot!
– Milliónyi mennyei merülés, felejthetetlen kielégülés vár még rád, csak légy türelemmel.
– Nem kell ahhoz hosszú idő, elég egy-egy pillanat, amikor a spontán megérzésé a főszerep.
– A momentumot mégis az idő határolja be.
– Még zenetudósunk is azt szajkózza: ha az életnek nem volnának emelkedett pillanatai, élni sem lenne érdemes.
– Nem lehet, hogy jobban játszik hárfáján a vén apó, mint elmélkedik? Közhelyesnek tűnik.
– Pedig nagyon is igaza van. Ha minden elől elzárkózol, esélyed sincs átélni a csodákat.
– A csoda éppen az utánozhatatlanságban, egyediségben rejlik. Miután soha nem tér vissza, mindig sóhajtozunk utána.
– Ugyanabban a formában nem tér vissza ugyan a pillanat, de új köntösben igen. Csak sajnos tényleg ritkán adatik meg.
– Nem ritkán, talán soha. Ugyanaz az élmény aligha tér vissza, csak mi vágyódunk valami hasonló után. Ez lenne a létezés motivációja, bár a napi gondok folyton elrejtik előlünk. Igaz, így legalább, ha megérkezik, még katartikusabb az érzés.
– Én sem úgy értettem, hogy ugyanaz ritkán, de visszatér. Hanem hogy maga a csoda élménye, amit csak hébe-hóba élünk át. Igen, mert fogékony vagy rá. Igen, mert fejünkre nőnek a problémák.
Tomi megbabonázva figyelte az élet csalhatatlan jeleit az algákkal borított szikla oldalán:
– Láthatod… az élet, akár egy kagyló – egyet kapsz belőle, és te döntöd el, hogy kinyitod és gyönyörködsz a benne rejlő gyöngy szépségében, vagy rettegve valamiféle kegyetlen szörnytől, az ismeretlen miatt aggódsz. Nagy dilemma, csak győzd kapkodni a lelkedet.
– Igen, régebben pontosan ezt éreztem, csak a szent depresszióba való zuhanáskor már eltűnt ez a belső ellenszegülés. Ma már vonz az ismeretlenség.
– Nekem a hidegtől van degeneratív perforált negatív depresszívem, szívem.
Timi elmosolyodott, aztán továbbszőtte gondolatait:
– Néhány éve, amikor utoljára voltam igazán topon, nem számított az időjárás. Aztán ahogy egyre kevésbé tudtam feldolgozni a körülöttem zajló negatív eseményeket, hirtelen azon kaptam magam, hogy rettegek a téltől. A legutóbbit, mint korábban is írtam, már naponta számoltam, hogy mikor lesz vége. Mint egy parányi poronty, ahogy karácsony napját, a bűbájt várja, mely maga a tökéletes, lassan csak tökéletlen illúzió.
– Amikor már-már eltűnik az élet a létezésünkből, hirtelen abban is kételkedni merünk, hogy a varázslat valaha is létezett-e. Görcsösen szeretnénk visszajelzést, biztató visszaigazolást, de pont a ragaszkodó igyekezet miatt nem érkeznek ezek.
– Amikor a depresszió mélypontján a nádközi természet-gyógyásszal cseppenve csevegtem erről, ő azt mondta, amikor a legtotálisabban iszapot fogok, akkor indulhat be a pozitív változás. Csak tartsam magam távol a kívülállóktól, azok csak tetézik a bajt.
– A felesleges félelem mellett a közömbösség a teljes nihil. Amikor már csak a napi rutin marad. Amikor naponta hallom az átlagos sóhajokat, a napi, a heti programokat: iskola, munka a mindennapi betevőért, orvos, viaskodás a zajos szomszédokkal, viszály a rokonokkal, védelem a felsőbbrendűektől, na és persze az elmaradhatatlan nemi vágy, miközben a világ tehetősebb felének hívságait pocskondiázzuk a minden értelemben vett szegénységünkért cserébe. Na, ezt a sekélyes kalandba szőtt semmittevést kerülném én el jó sokáig.
– Sokszor nem győztem csodálkozni azon, mások miért nem érzik, pont az alapján, amiket mondtál, hogy mennyire tartalmatlan az életük, hogy nem szenvednek ettől. Igaz, legalább hiányérzetük sincs.
– Mert minél egyszerűbb valaki, annál elégedettebb a vele végbemenő folyamatokkal, a mellette zajló eseményekkel, mivel nem látja át, csupán felületesen az történéseket. Az ilyen szellemileg puritánabb gondolatvilágú, gőgösen általunk csak primitívnek hívott fajoknak jóval boldogabb és teljesebb az élete. Mert az ostobák nem mindenre emlékeznek, és nem bocsátanak meg, a naivak mindenre emlékeznek és megbocsátanak, a bölcsek megbocsátanak, ám nem felejtenek.
– Ezt most tényleg nagyon találóan fogalmaztad meg – nézett érzékien Tomira Timi –, nem is igazán tudok mit hozzáfűzni. Emlékszem, sokáig nem értettem, mit jelent „a boldogok a lelki szegények” kifejezés. Hát…itt a válasz.
– Nem értetted? Tudd értékelni, amid van.
– Megértettem, pont erre írtam fentebb, hogy íme a válasz. Bár azt hiszem olykor, épp a valóság elől menekülnek a felszínességbe. Persze nem feltétlenül tudatosan.
– Kellő tudat nélkül nehéz bárhová is elszökni.
– Persze igaz, de attól még ösztönösen is keressük a fedezékeket magunk körül. Sosem felejtem el, pár éve egy testvérem hosszasan ecsetelt valamit egy kavicsról, vagy valami hasonló kaliberű dologról – úgy éreztem, menten belefulladok ebbe a nagy pocsolyába, miként lehet ennyire belefeledkezni ilyen apró-cseprő ügybe.
– Jaj, én is úgy beléd… feledkeztem. Lassan elbúcsúzom, picit elhagyom a lelked. Szép napot!
– Szia. Elárulom a világom…
– Csak nem?
– Hátha… most sikerül
– Várj még! Ha látod, hogy egy kincses hajó közeledik feléd, elsüllyeszted, hogy tiéd legyen a kincs, vagy követed, hogy a tiéd legyen az egész hajó?
– Nem az a lényeg, hogy hajóm legyen, hanem hogy legyen hová menjek, legyen egy álom, egy kikötő, amiért érdemes átkelnem a végtelen vízen, legyen az bármilyen gyászos és háborgó is.
– Akkor legyél jó!
– Ebben bízom.
– Ha már nincs, aki megtegye ezt helyetted.
– Búcsú…
Az éhség, legyőzve Timi óvatosságát, ösztönösen kinyittatta száját, ám az az ínycsiklandó gilisztát rejtő horgon fennakadt. Uszonyát ide-oda csapkodta, a vizet habosra hasítva érte el a felszínt. Mikor kibukkant onnan, az aranyhal ajka szóra nyílt, és emberhangon fogta könyörgőre:
– Kérlek, dobj vissza, és teljesítem a kívánságod!
– Nem hiszek neked, te egy csaló kígyóféle lehetsz, vagy egy istentelen idegen, maga az ördög – felelte a parton álló horgász. Elképedve nézte a beszélő vízilényt, majd hátrahagyva kezdetleges szerszámait, futásnak eredt a fák közé, miközben Timi elképedve nézte az ifjú mezítelen hátát. Nem értette, vajon miért nem kívánt semmit sem.
– Isten fia! Ismerd meg az ismeretlent, mielőtt ítélkezel felette! A kagylótól sem rettegünk, pedig nem látjuk a belsejét – tátogott utána Timi, ám csak azt látta, amaz miként szakít le egyet az édenkert egyik fájáról, fogával beletép a pirosló almába, majd mosolyogva nyújtja át szépséges párjának. Harapásában a diadal mámorát és a gyümölcs fájdalmát vélte hallani.
Az Élet Hajnala színesre festette a tájat, a tegnapot felváltotta a holnap, ahol már nem fájhat többé a sötét, a kívánságok pedig sorra teljesülnek. Timi a tegnapból tanult, a holnap pedig következménye lesz annak, amit ma tesz. Bízott benne, mégsem kell elhagynia a nimfák tavát, sem neki, sem semmiféle ma még névtelen idegennek, akik talán mégsem oly kíméletlenek.
Valahol a mélyben Tomi szemrehányóan nézett a csinos lányra:
– Merre bujkálsz? Elfeledted tanítónk intelmét, hogy a városon túl nincs élet a számunkra? Ott csupa gonoszság lakozik, a leplezett jövevény beszedi jussát. Fájdalmat okoztál.
– De hát a kivételezetteken kívül senki sem mer a sziklákon túlra tévedni. Csak megigézett a látvány. Még sosem volt ilyen, eltűnt az állandó szürkeség. Narancsfénybe olvadt az éji por, csendes derengés éledezett a hamvas égalján. Aztán valami éles dolog belém hasított, csak rángatott egyre messzebb és messzebb. Alig szabadultam. Bocsáss meg, én soha nem kívántam Neked rosszat.
– Rendben, de ne ijesztgess, ne pazarold édes tekinteted másra!
– Rendben, megfogadom a tanácsot ezért nem is kérek most semmit.
– A nem kívánás is kívánság.
– Ám legyen, rajtam ne múljon. Kezdjünk hát egy új korszakot!
– Milliónyi mennyei merülés, felejthetetlen kielégülés vár még rád, csak légy türelemmel.
– Nem kell ahhoz hosszú idő, elég egy-egy pillanat, amikor a spontán megérzésé a főszerep.
– A momentumot mégis az idő határolja be.
– Még zenetudósunk is azt szajkózza: ha az életnek nem volnának emelkedett pillanatai, élni sem lenne érdemes.
– Nem lehet, hogy jobban játszik hárfáján a vén apó, mint elmélkedik? Közhelyesnek tűnik.
– Pedig nagyon is igaza van. Ha minden elől elzárkózol, esélyed sincs átélni a csodákat.
– A csoda éppen az utánozhatatlanságban, egyediségben rejlik. Miután soha nem tér vissza, mindig sóhajtozunk utána.
– Ugyanabban a formában nem tér vissza ugyan a pillanat, de új köntösben igen. Csak sajnos tényleg ritkán adatik meg.
– Nem ritkán, talán soha. Ugyanaz az élmény aligha tér vissza, csak mi vágyódunk valami hasonló után. Ez lenne a létezés motivációja, bár a napi gondok folyton elrejtik előlünk. Igaz, így legalább, ha megérkezik, még katartikusabb az érzés.
– Én sem úgy értettem, hogy ugyanaz ritkán, de visszatér. Hanem hogy maga a csoda élménye, amit csak hébe-hóba élünk át. Igen, mert fogékony vagy rá. Igen, mert fejünkre nőnek a problémák.
Tomi megbabonázva figyelte az élet csalhatatlan jeleit az algákkal borított szikla oldalán:
– Láthatod… az élet, akár egy kagyló – egyet kapsz belőle, és te döntöd el, hogy kinyitod és gyönyörködsz a benne rejlő gyöngy szépségében, vagy rettegve valamiféle kegyetlen szörnytől, az ismeretlen miatt aggódsz. Nagy dilemma, csak győzd kapkodni a lelkedet.
– Igen, régebben pontosan ezt éreztem, csak a szent depresszióba való zuhanáskor már eltűnt ez a belső ellenszegülés. Ma már vonz az ismeretlenség.
– Nekem a hidegtől van degeneratív perforált negatív depresszívem, szívem.
Timi elmosolyodott, aztán továbbszőtte gondolatait:
– Néhány éve, amikor utoljára voltam igazán topon, nem számított az időjárás. Aztán ahogy egyre kevésbé tudtam feldolgozni a körülöttem zajló negatív eseményeket, hirtelen azon kaptam magam, hogy rettegek a téltől. A legutóbbit, mint korábban is írtam, már naponta számoltam, hogy mikor lesz vége. Mint egy parányi poronty, ahogy karácsony napját, a bűbájt várja, mely maga a tökéletes, lassan csak tökéletlen illúzió.
– Amikor már-már eltűnik az élet a létezésünkből, hirtelen abban is kételkedni merünk, hogy a varázslat valaha is létezett-e. Görcsösen szeretnénk visszajelzést, biztató visszaigazolást, de pont a ragaszkodó igyekezet miatt nem érkeznek ezek.
– Amikor a depresszió mélypontján a nádközi természet-gyógyásszal cseppenve csevegtem erről, ő azt mondta, amikor a legtotálisabban iszapot fogok, akkor indulhat be a pozitív változás. Csak tartsam magam távol a kívülállóktól, azok csak tetézik a bajt.
– A felesleges félelem mellett a közömbösség a teljes nihil. Amikor már csak a napi rutin marad. Amikor naponta hallom az átlagos sóhajokat, a napi, a heti programokat: iskola, munka a mindennapi betevőért, orvos, viaskodás a zajos szomszédokkal, viszály a rokonokkal, védelem a felsőbbrendűektől, na és persze az elmaradhatatlan nemi vágy, miközben a világ tehetősebb felének hívságait pocskondiázzuk a minden értelemben vett szegénységünkért cserébe. Na, ezt a sekélyes kalandba szőtt semmittevést kerülném én el jó sokáig.
– Sokszor nem győztem csodálkozni azon, mások miért nem érzik, pont az alapján, amiket mondtál, hogy mennyire tartalmatlan az életük, hogy nem szenvednek ettől. Igaz, legalább hiányérzetük sincs.
– Mert minél egyszerűbb valaki, annál elégedettebb a vele végbemenő folyamatokkal, a mellette zajló eseményekkel, mivel nem látja át, csupán felületesen az történéseket. Az ilyen szellemileg puritánabb gondolatvilágú, gőgösen általunk csak primitívnek hívott fajoknak jóval boldogabb és teljesebb az élete. Mert az ostobák nem mindenre emlékeznek, és nem bocsátanak meg, a naivak mindenre emlékeznek és megbocsátanak, a bölcsek megbocsátanak, ám nem felejtenek.
– Ezt most tényleg nagyon találóan fogalmaztad meg – nézett érzékien Tomira Timi –, nem is igazán tudok mit hozzáfűzni. Emlékszem, sokáig nem értettem, mit jelent „a boldogok a lelki szegények” kifejezés. Hát…itt a válasz.
– Nem értetted? Tudd értékelni, amid van.
– Megértettem, pont erre írtam fentebb, hogy íme a válasz. Bár azt hiszem olykor, épp a valóság elől menekülnek a felszínességbe. Persze nem feltétlenül tudatosan.
– Kellő tudat nélkül nehéz bárhová is elszökni.
– Persze igaz, de attól még ösztönösen is keressük a fedezékeket magunk körül. Sosem felejtem el, pár éve egy testvérem hosszasan ecsetelt valamit egy kavicsról, vagy valami hasonló kaliberű dologról – úgy éreztem, menten belefulladok ebbe a nagy pocsolyába, miként lehet ennyire belefeledkezni ilyen apró-cseprő ügybe.
– Jaj, én is úgy beléd… feledkeztem. Lassan elbúcsúzom, picit elhagyom a lelked. Szép napot!
– Szia. Elárulom a világom…
– Csak nem?
– Hátha… most sikerül
– Várj még! Ha látod, hogy egy kincses hajó közeledik feléd, elsüllyeszted, hogy tiéd legyen a kincs, vagy követed, hogy a tiéd legyen az egész hajó?
– Nem az a lényeg, hogy hajóm legyen, hanem hogy legyen hová menjek, legyen egy álom, egy kikötő, amiért érdemes átkelnem a végtelen vízen, legyen az bármilyen gyászos és háborgó is.
– Akkor legyél jó!
– Ebben bízom.
– Ha már nincs, aki megtegye ezt helyetted.
– Búcsú…
Az éhség, legyőzve Timi óvatosságát, ösztönösen kinyittatta száját, ám az az ínycsiklandó gilisztát rejtő horgon fennakadt. Uszonyát ide-oda csapkodta, a vizet habosra hasítva érte el a felszínt. Mikor kibukkant onnan, az aranyhal ajka szóra nyílt, és emberhangon fogta könyörgőre:
– Kérlek, dobj vissza, és teljesítem a kívánságod!
– Nem hiszek neked, te egy csaló kígyóféle lehetsz, vagy egy istentelen idegen, maga az ördög – felelte a parton álló horgász. Elképedve nézte a beszélő vízilényt, majd hátrahagyva kezdetleges szerszámait, futásnak eredt a fák közé, miközben Timi elképedve nézte az ifjú mezítelen hátát. Nem értette, vajon miért nem kívánt semmit sem.
– Isten fia! Ismerd meg az ismeretlent, mielőtt ítélkezel felette! A kagylótól sem rettegünk, pedig nem látjuk a belsejét – tátogott utána Timi, ám csak azt látta, amaz miként szakít le egyet az édenkert egyik fájáról, fogával beletép a pirosló almába, majd mosolyogva nyújtja át szépséges párjának. Harapásában a diadal mámorát és a gyümölcs fájdalmát vélte hallani.
Az Élet Hajnala színesre festette a tájat, a tegnapot felváltotta a holnap, ahol már nem fájhat többé a sötét, a kívánságok pedig sorra teljesülnek. Timi a tegnapból tanult, a holnap pedig következménye lesz annak, amit ma tesz. Bízott benne, mégsem kell elhagynia a nimfák tavát, sem neki, sem semmiféle ma még névtelen idegennek, akik talán mégsem oly kíméletlenek.