Indián nyár – HARMADIK TÖRTÉNET

A hajnali fényben hosszú ezüst csíkot húzott a nyárfák határolta roppant folyam, a sodródó vékony gallyak beolvadtak a felszínen gomolygó tejfehér párába, mint puha dunyha borult a vetett ágyra.
Mihály bátyó kilépett a patinás csónakház nyikorgó ajtaján, elindult a kerten át a maga öreguras járásával, cuppogott a lába az éjjeli őszi eső áztatta talajon. Végig mustrálta a folyópartot, mint jó gazda a termést, ahogy tette azt immár harminc éve mindennap, mióta intézője a Vadkacsa vízitelepnek. Ahonnan hamarosan mennie kell. Véglegesen.
Már gyerekként elbűvölte a Duna; a kajakok, a kenuk, a gyárakból kiszabaduló vidám kirándulók serege jelentette az életet akkoriban. A minap még a harapnivalókat árusító bódéktól övezett, poros, part menti úton sétáltak kézen fogva a romantikázók, a kerékpározó gyerekek szája szélén málnafagyi csordogált, az idősebbek nosztalgiázva bámulták a lassan hömpölygő folyót a föléje nyúló presszóteraszról. A hétvégi grillsütés parazsát már elmosta az eső, Mihály bátyó fülében csengett a zenekar panaszos búcsúnótája, még a szájában érezte a vörösbor kellemes, fanyar ízét, delejes erőt adott a ropogós sült hús.
Mikor megtudta, hogy letarolják a dédelgetett csónakházát, az évek barázdálta arcra mérhetetlen gyűlölet ült ki, olthatatlan bosszúvágyat sugárzott. Összeszűkült szeme egy pillanatra megpihent a kertben felhalmozott egyedi szobrokon, az évtizedek saját faragványain. „Unalmasak” – sziszegte, majd odabiccentett a sarokban lévő Vén evezős kőcsónakhoz. Közönyösen figyelte a folyó menti dinnyehéjak között dobálózó fiút és lányt: a kacsázó kavicsokat elnyelték a haláltáncot járó, hívogató örvények.

− Te, Ádám, hogy fogunk találkozni, ha kitúrnak innen?
Az újabb elhajított kő csupán kettőt ugrat a vízen, aztán alámerül. A lány egy másik világba lép, mely cseppet sem lepi meg a fiút.
– Hallottál már az Elvesztett Szerelmek Szigetéről?
Barátja zavart ábrázatát látva, Évi bohókásan folytatja:
– Itt van valahol a folyó közepén.
– Jó, majd megkeressük, csak kell egy ladik.
– Jaj, de buta vagy! Oda nem visz hajó, nincs is kikötő. Ott azok a komoly felnőttek élnek, akiket elhagyott a barátjuk, és nagyon szomorúak, addig vigasztalják egymást, amíg nem szeret beléjük valaki más – mondta, miközben egy közepes, sima követ vizsgálgatott:
− Nézd csak! Milyen érdekes ez a kavics, egy szív van rárajzolva, és a nevek… jujjj. A kő kiesik Évi kezéből, éppen a lábujjára, közel áll a zokogáshoz. Ádám elkapja keserves grimaszba forduló pillantását, őszintén sajnálja őt, gyengéden megsimogatja bársonyos arcát.

A nyár utolsó sóhajtásában egy kismadár hangja csendült, a galambősz férfi a kivetkőzött fák alatti bronz-avarszőnyeget taposta. Tekintete elhomályosult. Szemben, a Dunán átívelő acélszerkezet megremegett az áthaladó gőzmozdony súlya alatt. A napsugár már felszívta a párát, a víztükröt végigborzolta egy könnyed fuvallat. Mihály bátyó az utolsó pillanatig kitartó bérlőkkel együtt szedelődzködött. Nézte, milyen kényszeredetten ürítik ki házikóikat, kitépték lelkükből a múltat. A kertet belepte már a kihajított, feleslegesnek ítélt holmik tömege. Sajátos lomtalanítást rendeztek. A part gond nélkül túlélt már számtalan áradást, ám a mohóság túlcsordulása mindent legyőz?
Pakolgatás közben halk neszre figyelt fel. Ifjú hölgy kopott bőröndöt cipelve közeledett. Rövid, barna hajába beletúrt a szél, apró szobája kulcsát nyújtotta a gondnok felé. Pillantása megakadt a házikó mellett egymás hegyén-hátán heverő amatőr faalkotásokon:
− Már jó ideje csodálom ezeket az egyedi szobrokat… nagyon tetszenek. Csak nem az ön munkája? Kézbe vette a gyönyörű testű, a délceg Apollót mintázó faragványt. Az öreg örömmel adta neki emlékül, viszonzásul a múltkori finom házi lekvárért.
Amikor délután döcögve, hatalmas robajjal megérkeztek a városi bontógépek, rombolódaruk, majd lepukkant mikrobuszok csörtettek a sétányon, Mihály bátyó végképp bedühödött. Hőbörögve, azon melegében szétverte a saját kezével formált szobrocskákat a kertben, majd, mint aki jól végezte dolgát, elbóbiskolt a terebélyes hárs tövében.
Krákogásra riadt. Egy jól szituált úr köhécselt diszkréten mellette. Az öreg elhűlve hallgatta a túlzottan is sima modorú, középkorú férfit, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tett: megvenné az általa készített, és a minap szemrevételezett faszobrokat, mondván remekművek egytől egyig.
− Az nem fog menni – felelte csüggedten az öreg.
− Azért csak fontolja meg javaslatomat, ilyen lehetősége nem adódik még egy – erőszakoskodott tovább a kereskedő: − Nézze, akár az ötmilliós vételárat is fontolóra venné a megbízóm, amennyiben az eladási szándéka kiterjed az egész kollekcióra. Mutassa már, hova tette őket?
Mihály bátyó mereven leste a vagyont említő széles ajkat, majd ördögi kacagás buggyant elő. Határozottan felállt, a folyóhoz lépett, lába nesztelenül süppedt az iszapba. Hamar süllyedni kezdett a gyorsan mélyülő hűvös vízben, amikor végre néhány, a csónakháznál tébláboló munkás kirohant hozzá, elkapták, és még épp idejében kivonszolták a partra. A ziháló férfit nekiültették egy táblát tartó korhadt faoszlopnak. Csapzott feje felett alig volt olvasható a fakó vörös felirat: „A vízen járni tilos!”
Az óriás narancs-napkorong éppen alámerült, valószerűtlenül torz árnyékokat vetett a földre. Az öreg egy árnyat érzékelt elsuhanni a vízitelep kertjében; az evezős szobor ölében ismerős forma, az Apolló-szobor feküdt. Hitetlenkedve, remegő kézzel nyúlt érte. Úgy vélte, amaz rákacsint. A Holdat váratlanul komor felhő takarta el, a villanyoszlop lámpája hirtelen kialudt felette, a sejtelmes félhomályban újra érezte a barna lánytól kapott házi baracklekvár édes ízét. Hálót szőtt az éj, a vízparton pihentek a nesztelen csónakok. Háta mögött tunya tücskök játszottak éji muzsikát, mint őrangyalok vigyázták a parton nyugvók álmát. Az égi tanyán útjukra indultak a tüzes hullócsillagok, a múló Mindenséget jelezték valamennyi emberfiának.

Valahol a közelben, az egyik kiszolgált padon ketten simulnak egymáshoz. Ádám megkönnyebbülve karolja át kedvesét. Friss híreket súg Évi gyöngyfülébe: talán mégsem kell távozniuk az ősz végén; lesz jövője a folyónak, a parton nekik is jut majd egy kis fészek. Előhúzza zsebéből a reggel felfedezett lapos követ:
− Ugye milyen szerencsét hozott ez a kis kavics? − szemez Évivel.
− Ezt aztán soha nem fogjuk megkacsáztatni – válaszolja halkan a lány, majd életükben az első, de mindent elsöprő, hosszú csókban teljesedik ki tini-boldogságuk.
A pad alá pottyant lapos kavicson a vésett, átszúrt szívben két elmosódott név áll: ÁDÁM − ÉVA.