A nő és a férfi

A nő az álláig húzta a takarót. Fázott. Tisztaság volt, rend, de ridegség vette körül. Minden szögletes, fényes, hegyes, szinte szúrtak a bútorok, a tárgyak a szobában. Megborzongott arra a gondolatra, hogy itt kellene élnie.
A férfi még aludt mellette. Idegennek tűnt most a tegnap estéhez képest. A sűrűn kiütköző sötét borosta okozta-e vagy a reggeli éles fény, ami a legkisebb anyajegyet is láthatóvá tette rajta, ki tudja? Egyre inkább erősödött benne az az érzés, hogy nincs köze ehhez az archoz, ehhez a testhez, amihez néhány órával ezelőtt még olyan boldogan odasimult. Nem köti semmi ehhez a férfihez, akit pár napja még úgy akart szeretni. Akit pár héttel ezelőtt ismert meg a buszmegállóban, ahová a hirtelen jött eső elől bemenekültek.
A férfi akkor szinte kisfiús volt ázott hajával, nevetős szemű, mintha a vihar csak egy jó tréfát csinált volna az ő kedvükért. Hogy találkozzanak.
– Húzódjon beljebb, bőrig ázott – mondta a nő.
– Van itt egy presszó. Ha kicsit csendesedik, ugorjunk be oda. Maga is jól megázott.
– Ott szemben? Az inkább kocsma. De magával bemegyek.
A félhomályos helyiségben a szokásos kocsmazaj fogadta őket. A sok mindenféle szagtól szinte vastag volt a levegő. De most jólesett nekik ez a kétes tisztaságú meleg. Levetették a vizes kabátjukat, s bár a hajuk csapzott volt az esőtől, mind a ketten kellemes meglepetéssel szemlélték a másik vonzó külsejét. A nő is, a férfi is a húszas éveik végén jártak. Magasak voltak, jó alakúak. Mindketten ahhoz a szerencsés emberfajtához tartoztak, akik már a külsejükkel megnyerik az idegeneket is. A nő hosszú haja kontyba volt feltűzve, látni engedte nyakának, mellének szép vonalát. A férfi szabályos vonásait kicsit elrontotta a túl keskeny száj. Sejteni lehetett, hogy nem mindig ilyen barátságosan megnyerő az arca. Tud szigorú, sőt talán gonosz is lenni.
A nagy összevissza hangzavarban egymáshoz hajolva beszélgettek, mint régi, jó ismerősök között szokás.
– Tegeződjünk! Úgy egyszerűbb.
– Jó, nem bánom.
– Errefelé laksz?
– Egy buszmegállónyira, a Nyugati felé.
– Én is, csak pont az ellenkező irányban.
És ilyen semmiségekről esett szó az első alkalommal, de érezték, hogy jólesik a másik közelsége. Egy hét múlva aztán már mindent tudtak egymásról. Hogy a nő egyedül él, albérletben. A szülei vidéken laknak. Ő az egyetem után Pesten maradt. Jó állása van, könyvtáros.
A férfi már elvált. Korán nősült, de hamar kihűlt a szerelem. Ahhoz meg túl fiatalok voltak, hogy csak megszokásból maradjanak együtt. A volt felesége külföldre ment dolgozni. Már új férje van.
– És te hol dolgozol? – kérdezte a nő.
– Építészmérnök vagyok egy vállalatnál. Nehéz meló, nagy a felelősség. De megfizetik. Hétköznapokon alig érek rá.
A hétvégeket viszont ettől kezdve mindig együtt töltötték. Strandra jártak, kirándulni, néha betértek a “kocsmájukba”is egy-egy sörre, ha esténként a buszmegállóhoz értek.
– Gyere most velem a másik irányba! – mondta egy szombat este a férfi.
A nő tudta jól, hogy miért hívja. Ő is kívánta már vele a testi együttlétet, de nem akarta kezdeményezni. Nem szólt semmit, csak boldog-engedelmesen odabújt a férfihoz és ment vele.
A lakásban minden elő volt készítve a nő fogadására. Bor a hűtőben, aprósütemény a tálcán, törülköző az ágyon, papucs az ágy mellett. Hímzett, piros, szegedi papucs. A nőnek jólesett ez a gondoskodás, bár kissé megrendezettnek tartotta. Az éjjeliszekrényre odakészített óvszer
meg zavarta is egy kicsit.
A bor finom volt, jó drága lehetett. Ahogy ittak, a férfi szaladt a konyhába elmosni-törölni a poharakat, tisztán hozta vissza őket. Aztán szinte szó nélkül átnyalábolta a nőt, és letette az ágyra. A nőt meglepte ez a hirtelen rázúduló férfivágy. A teste engedelmeskedett, de igazából nem így képzelte el az első együttlétüket. Elalvás előtt megpróbált odabújni a férfihoz, közös takaró alá, de az elhúzódott:
– Ne haragudj, megszoktam, hogy egyedül alszom a saját takaróm alatt.
Néhány perc múlva már lehetett is hallani az egyenletes hortyogását.
A nő az ablakot nézte, hajnalodik-e már, de még sötét volt. Az utcai lámpa is égett, a fénye be-bevilágított, attól függően, hogyan fújta a ház előtti fák leveleit a szél. A nő próbált rendet rakni magában, de minden összekavarodott, úgy gondolta, elteszi holnapra a benne lévő zűrzavart, és megpróbál aludni. Az üvegben volt még bor, óvatosan felkelt, kitöltött egy pohárnyit, megitta. Sikerült néhány órát félálomban eltöltenie, de a reggeli világosság felébresztette. Felkelt, felöltözött. A férfi csak most ébredezett. Jólesően nyújtózkodott, közben a nőt figyelte.
– Ha másképp öltözködnél, egészen reprezentatív csaj lehetnél.
– Nem akarok reprezentatív lenni.
A férfit meglepte ez a majdnem ellenséges hang.
– Mi bajod van? – kérdezte félkönyökre támaszkodva. – Nem voltam elég jó az ágyban?
– Az ágyban? Azzal nem volt semmi baj. Csak minden más olyan idegen nekem.
– Majd megszokod. Meg azt is, hogy a poharat, ha ittunk belőle, el kell mosni.
– Nem akartalak a mosogatással zavarni az éjjel.
A férfi szája elkeskenyedett, a hangja is szigorúvá vált:
– Ez nem lehet kifogás.
A nő felállt a nagy bőrfotelből, mint aki menni készül.
– Nem kifogás. Miért is keresnék kifogásokat. Hiszen elmegyek.
– De visszajössz?
– Nem.
– Nem? Mert mi nem tetszik itt neked?
– Te jó pasi vagy. Szép a lakásod is, csupa üveg, tükör, ragyogás, minden pontosan a maga helyén, csakhogy ez nem otthon. Ez kirakat. Ide valóban egy reprezentatív hölgyemény illik, akivel lehet fogadásokat tartani, társaságba járni. Találsz majd magadhoz valót.
– Nem értelek… – mondta a férfi az ágyból fölkelve.
– Látod, ez az. Éppen az a bajom, amit nem értesz. Ezért megyek el, és ezért nem fogok visszajönni többet.