Őszintén bevallom, ambivalens érzéseim voltak a macskánkkal kapcsolatban, aki szerencsétlen módon kiesett az ablakon. Hogy miért? Elmesélem.
Jenő úr egy szép kora őszi vasárnap került hozzánk, részben családi nyomására, részben saját gyengeségem okán, mert én mindig azt vallottam, aki szereti az állatokat az nem tart.
Úgy gondoltam, mindennek és mindenkinek megvan a helye az életben, szóval semmilyen állattokkal való szimbiózisnak nem vagyok híve, és mégis… Néha csak úgy megtörtének a dolgok.
Egyébiránt Jenő úr, kedves barátságos cirmos volt, nagy foszforsárga szemekkel, amik méla undort tükröztek, ha ránk nézett. Termetre nagyobb volt, mint egy átlagos macska, bundája pettyezett, és volt benne valami vad és titokzatos, ami az őserdők izgalmát hozta el második emeleti panellakásunkba.
Mindenki odáig volt tőle és állandóan a kedvét kereste.
Intelligens állat volt, pár hónap szocializálódás után már rutinosan nyitogatta az ajtókat és húzgálta a fiókokat. Mindenhez hozzáfért, amihez csak akart, és ő akart. Még a riglik sem jelentettek igazán akadályt. Az ész, erő és a kitartás efféle kombinációja ellen szinte lehetetlen védekezni, bár azt hiszem mi mindent megpróbáltunk.
Vérlázító hatékonysággal tette tönkre a dolgainkat. Először a franciaágyat tépte szét, acélos karmainak metsző suhintásaival, persze nem egyszerre. Apránként, akkurátusan végzett vele, majd a méregdrága függöny következett, végül az ajtókeretek kerültek sorra. Micsoda gyászos, embertelen pusztítás, még ma is elszorul a torkom, ha rágondolok.
A poharak és a dísztárgyak is állandó veszélyben voltak és végül ők sem kerülhették el végzetüket. Hamarosan a teljes kihalás szélére sodródtak.
Jenő úr valamiért a szobanövényeket is tiltólistára tette, még az sem zavarta, hogy egyikük-másikuk erősen mérgező. Semmilyen növényt nem tűrt meg a lakásban, még a műnövényeket is szétrágta.
Idővel a vécét és a fürdőszobát is felfedezte magának. Macska létére nem félt a víztől. Szeretett fürdeni, és e célra a WC csészénket is gyakran felhasználta.
Nem félt ez semmitől… Az erkély korlátját szimpla tornaszerként használta, akrobatikus figurákat mutatott be rajta, miközben mi állandóan azon izgultunk mikor zuhan a mélybe.
Hajnalonta kellemetlen sprintekkel ébresztett, ami a folyosóról indítva a nagyszobán keresztül az erkélyen ért véget. Szerintem a rekordja, bár nem mértem, olyan másfél másodperc körül lehetett.
Voltak azért kedves pillanatai. Néha kitalálta, hogy velünk alszik, bár rengeteg kényelmes és drága fekhelyet beszereztünk neki. Kezdetben idegenkedtem, de mikor puha testével dorombolva a lábamhoz bújt, és kéjesen dagasztott tényleg megnyugtató érzések kerítettek hatalmukba. Igaz, éjszaka a paplan alól kikandikáló lábfejembe harapott, de kicsire már nem adtam.
Az alvás problémáimon viszont tényleg segített. Nem, aludni továbbra sem tudtam, de legalább már volt értelme, miért vagyok fent. Szórakoztathattam az álnok dögöt, akinek az éjszaka a vadászatot jelentette.
Az élelmezése is komoly gondot okozott. Amíg más macska mindent megevett, amit csak elé raktak, addig a mi drágaságunk igen válogatósnak bizonyult. Ha nem azt kapta amire éppen beállította kényes gyomrát, keserves nyávogással, szemrehányó nézéssel, esetleg sértődött harapdálással fejezte ki nemtetszését.
Évekig volt velünk, aztán egy nap… Az a fránya nyitott konyhaablak olyan élénken él az emlékeimben, mintha tegnap lett volna. A párom mindig mondogatta, hogy ebből egyszer baj lesz, és szereznünk kéne egy macskahálót, de csak halogattuk. Megnyugtattuk magunkat, ha ki is esne, a macskáknak kilenc életük van.
Azt hittem jobban fog hiányozni, de nem.
Undokul bámult rám az ablakból és idegtépően nyávogott. Lenéztem, és láttam, hogy a drága macskakonzerv reggel óta érintetlenül hever a táljában. Hozzá sem nyúlt.
Akkor elpattant bennem valami. Akár egy alvajáró, transzban cselekedtem. Alig értem hozzá, éppen csak meglegyintettem picit a fenekénél és… Hopp!
Még láttam, ahogy a levegőben forogva, bukdácsolva, hosszú farkával stabilizálja a zuhanást. Ügyes állat volt, szerencsésen talpra érkezett a puha fűbe, és azonnal elszaladt. Nahát! Még csak vissza sem nézett.
Végtelen nyugalom költözött a szívembe.
Azóta nem láttuk, de le merem fogadni, hogy befogadták. Mára már mások szolgálják ki szeszélyes igényeit, másokat csicskáztat, kerget a teljes őrületbe.
Az ember mindent kibír. De csak egy darabig, ez egyénfüggő.
Mondom, ambivalens érzéseim voltak ezzel a rosszéletű, nyávogós döggel szemben, akit szerencsétlen módon kilöktem az ablakon. *
* A novella cselekménye a képzelet szüleménye. A cica jól van, nálunk lakik és semmiben nem szenved hiányt.