Az öreg galamb az ülőkén ül, fél szemével lát már csak, járása bizonytalan, repülni csak a legalsó helyre tud. Mindig a legszélére kuporog, a többiektől távol. Időnként elbóbiskol, és olyankor álmodik, a helyről ahol a tojásból kikelt, a meleg biztonságos puhaságról a szülei alatt, az első kitekintésről a tollak közül a világra, aminek nyüzsgő zajos kavalkádja megijesztette és egyben vágyat ébresztett benne, hogy ebbe részt vegyen. Majd arról, hogy a fészek szélére kimerészkedett, támadásnak kitéve magát, az óriásoktól, akik kis lénye fölé tornyosultak. Maga is alig hitte el, amikor kirepült közéjük, mert már akkora volt, mint ők. Álmodott még a kék égről, a hatalmas fákról, a magasban keringő sasról, a szélről, ami az első szertelen csapongását megkönnyítette. A lehiggadt kőrözésről a házak felett a többiekkel. A párjáról, akire rátalál. A fiókákról, akiket felnevelt. A ládáról, amibe beletették és elhozták ide az idegenbe, ahol most az ülőkén ül és álmodik. Amikor egy esős napon az ajtó véletlenül nyitva maradt meglátta a rést, a menekülés útját az erejét összeszedve kirepült, egészen magasra szállt, mint ifjúsága teljében, egy ideig kőrözött, pásztázta a tájat, majd csapott egyet a szárnyával és elindult hazafelé.
Írta: Mérő Andrea
Kedves Andrea!
A rövid kis történetből az a tanulság, hogy minden állat, köztük a galambok is szabadságra születtek, és ha módjukban áll, szívesen választják újra a szabadságot egy bezártság után. És az is igaz, hogy akár emberről, akár állatról van szó, mindenki hazavágyik! Bárhol is élt azelőtt.
Szeretettel: Zsuzsa
🙂