Balatoni kikötő: Harmadik történet

Tizenhárom évesen én még nem láttam a Balatont, és nemhogy nem láttam, de esélyem sem volt arra, hogy valaha is eljutok oda. Aztán a sors másképpen döntött.

A mi iskolánk úttörő csapata által megrendezett vasgyűjtés eredményének kihirdetése az évzáró fénypontja volt. Nem csak azért, mert a nyertes elmehetett a Fekete tengeri Artyekbe, hanem azért is, mert az úttörőcsapatok érdemeik szerint könyvjutalmat és csokit vagy könyvjutalmat vagy csokit kaptak jutalmul. Persze a csokit és a könyveket a csapatok kapták. Artyekbe meg az az úttörő pajtásunk mehetett, aki egyéniben a legtöbb vasat gyűjtötte. És ez én voltam, az átvevő szerint is. Ami nem is csoda, hisz a családom minden tagja nekem segített, sőt apu is bekapcsolódott a vasgyűjtésbe.
Az évzárón aztán kiderült, hogy mégse én megyek Artyekbe, hanem Kádár Marika, a tanácselnök kislánya. Én ezt a döntést nagyon zokon vettem és mit tagadjam, bele is betegedtem.
Így indultam neki a nyári szünetnek, ami már évek óta azzal telt, hogy mentem a nagyobb lánytestvéreimmel a vasútra, nyári munkában füvet nyesni. A bátyáink meg az Állami Gazdaságban, az aratási munkákban dolgoztak nyaranta. Persze kellett a pénz, hisz mi heten voltunk testvérek, több cipőt és mackóruhát kellett a szüleimnek megvennie évnyitóra. Az orvos javaslatára nekem ezen a nyáron nem kellett elmennem dolgozni, hanem otthon gubbasztottam a sarokban, fájó lelkemet gyógyítgatva.

Egyik nap jön apu haza a vasútról, ahol fűtő volt, hogy anyu azonnal csomagoljon nekem, mert szóltak a MÁV központból, hogy azonnal visznek Balatonkenesére, az akkor újonnan megnyitott gyerektáborba, amit a MÁV épített a vasutasok gyerekeinek. Igaz, már elkezdődött a nyaraltatás, de ez őket ne zavarja, mert a vasút küld egy kísérőt, aki odavisz, csak csomagoljanak anyuék össze.

– Én nem megyek a Balatonra, én Artyekbe akarok menni! – néztem apámra, makacsul.

Ő meg visszakézből nyakon vágott. Ez volt életemben a második és egyben az utolsó is, hogy megütöttek a szüleim. Odanéztem anyámra, tán védelemért, és azt láttam, hogy ott ül az ágy szélén és sír.
Akkor adtam fel mindent, amit addig éreztem. Kicsit még felnőtt is lettem, és elkezdtem kipakolni a szekrényből azt a pár ruhadarabot, ami akkor az enyém volt. Anyu felállt és kiment a kiskonyhába, hogy útravalót készítsen nekem.
Mire összepakoltam meg felöltöztem, a szomszédok összehordtak nekem mindent: pizsamát, fürdőruhát, papucsot, törülközőt, valamelyik szomszéd még egy igazán szép mackóruhát is hozott. Mire ezeket is bepakoltuk a bőröndbe, amit Szöllősi nénitől kaptuk kölcsönbe, meg is érkezett egy nő. Ő nem csak élelmiszerrel megpakolt úti csomaggal volt felszerelve, de egy borítékban még pénzt is hozott, amit ott a Balatonkenesei táborban költhettem el. Én csak néztem a pénzt és már nyújtottam is át anyukámnak, de a nő visszavette, hogy azt nekem kell elköltenem a táborban.
Persze vonattal mentünk és első osztályon. Nem tudom, mennyi ideig tartott életem első utazása, amikor a szüleim nélkül utaztam, de a többszöri átszállás ellenére, egyszer csak ott álltunk a balatonkenesei MÁV-dolgozók gyermekeinek megnyitott gyermektáborának a kapujában.
Ketten is fogadtak, illetve vettek át a kapuban, akik bevezettek a körletbe és megmutatták az ágyam és már mehettem is az étterembe vacsorázni. Mikor ennek vége lett, kivittek még a vízhez minket. Most még nem voltunk sokan gyerekek, mert ez volt a próbaüzem, én mégis félelemmel néztem az előttem álló napok elé. Sosem voltam még távol egyedül a családomtól.

Ott álltam a Balaton partján és csak a vizet láttam.
Hiába pipiskedtem, nem láttam mást, csak vizet egy végeláthatatlan víztükröt. Kivezettek bennünket a stégre, ami hosszan nyúlt be a Balatonba, és a végén ott volt egy tábla, hogy Balatonkenesei kikötő.
Akkor ráéreztem valamire, tán a víz élettel teli ízére. Leültem a stégre és a lábam belelógattam a vízbe, ami finoman ringatózva simogatta a bokámat. Ott, akkor megkötöttem az egyességem a Balatonnal, hogy én itt és most, jól fogom érezni magam.
Másnap már nevetve vonultam én is a többiekkel reggelizni és a délelőtti fürdőzésre is, és délben, mikor az ebédre vártunk az étterem ajtaja előtt harsányan skandáltam a többiekkel:

– Szaki bácsi, jaj nekünk, mert mi mindig rizst eszünk…

És, ha néha mégis rám tört a vágyakozás Artyek iránt, anyám szavait ismételgettem, hogy ott is csak egy nagy víz van és a Balaton és a Fekete tenger vize között csak annyi a különbség, hogy a tenger vize sós… .

– Hurrá Balaton! Megérkeztem! A Te vized édesebb!