Az átok

Rohamosan közeledett a lapzárta, és Máté írásainak még se híre se hamva nem volt. Többször is megpróbáltam elérni telefonon, de egyszer sem vette fel. Úgy gondoltam, hogy mivel a határidő holnap lejár, személyesen keresem fel őt a lakásán. Megérkezve a lakására, kopogtam és csengettem is számtalanszor, ő azonban nem adta semmi jelét annak, hogy otthon lenne. Kíváncsiságból lenyomtam a kilincset, és meglepetten tapasztaltam, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Óvatosan beléptem a sötét lakásba, és csendben becsuktam magam mögött az ajtót. Szívem a torkomban dobogott, és most már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek ide jönni. Agyamnak egy kis rejtett zugából egyfolytában veszélyjelzések éreztek, amit máskor talán rossz előérzetnek hívnánk, de ebben az esetben inkább maga volt a félelem. Megpróbáltam némi bátorságot magamra erőltetni, és jó hangosan megköszörültem a torkom mielőtt megszólaltam volna.
– Máté! Itthon vagy? – kérdeztem bele a lakás sötétjébe, bátortalan hangon, miközben egyik kezemmel a villanykapcsolót kerestem a falon.
– Erre! Itt vagyok a szobában. – jött a válasz síri hangon, egyenesen a kriptából. Számomra legalábbis akkor úgy tűnt, mikor a csendben váratlanul megszólalt.
Nagy nehezen sikerült megtalálnom a kapcsolót, és máris fényárban úszott a szűk, kis előszoba. Kis időbe telt, mire szemem hozzá szokott a hirtelen jött világossághoz, majd megindultam a szoba irányába. Oda érve benyitottam, és olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Az első, ami meglepett, a szobában tapasztalható légkör volt, ami olyan benyomást keltett az emberben, mint ha egy siralomházba toppant volna be. Máté magába roskadva ült a szoba sarkában lévő kanapén, egyik kezében cigaretta, másikban egy pohár vörösbor. Az asztalon lévő csikkekkel teli hamutartó, és a szőnyegen heverő több üres üveg arról tanúskodott, hogy ez az állapot már jó ideje tarthatott. Mint ha Raszkolnyikovot látnám, mielőtt még az őrület végleg átvette volna a hatalmat elméje fölött. Ez futott át rajtam, mikor megláttam Máté arckifejezését. Nem tudtam megállni, hogy ne egy közhelyes kérdéssel nyissak. Nem tehetek róla, egyszerűen ez szakadt fel belőlem elsőre.
– Mi a jóisten van veled?
– Semmi, csak a magam módján készülök a halálra. Éppen jókor jöttél, ugyanis most végzem a számvetést, és ami azt illeti, elég rosszul áll a szénám.
– Komolyan mondom, nem ismerek rád, mint ha nem is te lennél az. Hova lett a mindig derűs, életvidám Máté, akit én ismerek, elvitték a testrablók?
– Talán még azzal is jobban jártam volna. Tíz évvel ezelőtt megátkoztak, és az átok most beteljesülni látszik.
– Most nem mondod komolyan, hogy hiszel az ilyesmiben?
– Nem is hittem. Egy héttel ezelőtt azonban tettek róla, hogy ez megváltozzon.
– Tulajdonképpen miről van szó? Nem igazán értem még most sem, mi olyan történhetett veled, aminek köszönhetően teljesen elvesztetted a racionális gondolkodást. Mielőtt még elkezdenéd, leülhetnék valahova?
– Persze, üljél csak, ide mellém. Öntök neked egy pohár bort is, biztosan kitikkadtál a hosszú úton. Na, szóval az egész tíz évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban sülve- főve együtt lógtunk Dórival, aki az egyik legjobb barátom volt, sokat segített abban, hogy írásaimban megtaláljam a saját hangom. Ő azonban többre vágyott, mint barátságra, és ez végül odáig fajult, hogy teljesen megmérgezte a kettőnk kapcsolatát. Öngyilkossággal fenyegetőzött, amit én egyszerűen nem vettem komolyan, és kinevettem a viselkedése miatt. Pedig kellett volna, mert végül valóban végzett magával. Ő akkor tizennyolc éves volt, én meg tizenhat. Úgy próbáltam meg túltenni magam a halálán, hogy egyszerűen nem gondoltam rá. Megpróbáltam kitöröltem még az emlékét is.
– Hát ez tényleg elég szomorú történet, megértem, ha ez miatt emészted most magad. De ne magadat hibáztasd a halála miatt, biztos volt neki családja, akik segíthettek volna neki más megoldást keresni a halál helyett.
– Volt neki családja, hiszen ehhez kapcsolódik a megátkozásom története is. A nagyanyja egy igazi vén banya volt, nem csak a külseje miatt, hanem azért is, mert mindenféle ördögi praktikákat folytatott a lakásán. Tudod, jóslás, rontáslevétel, meg hasonlók. Még a saját rokonsága is tartott tőle, amin nem is csodálkozok. Dóri temetésén oda jött hozzám, és egyértelműen engem tett felelőssé a haláláért. Azt mondta szó szerint: „ha meglesz az ezer vers, és az első kiadott könyved, életed akkor szörnyű véget ér, és pokolra jut majd a lelked!”
Akkor még meg is mosolyogtam magamban, hogy micsoda rímeket tud faragni az öregasszony.
– Nem akarom lebecsülni a veled történteket, de ez így még mindig inkább tűnik viccesnek, mint véresen komoly dolognak. Még ha kicsit morbid is ez a versecske, akkor sem hiszem, hogy neked ezért teljesen össze kellene omlani.
– Mert még nem mondtam végig. Most jön még csak a java, várd csak ki türelemmel. Mielőtt folytatnám, hozok még egy üveg bort, mert ez az üveg elfogyott. Kérsz te is még egy pohárral, vagy hozzak valami erősebbet?
– Jó lesz a bor, köszi. Amúgy nem gondolod, hogy eleget ittál már? Igazán tarthatnál egy kis szünetet.
– Köszönöm, hogy ennyire aggódsz az egészségemért, de most ez a legutolsó dolog, ami érdekel. Na, szóval ott tartottam, hogy megátkoztak. Nem is foglalkoztam vele többet, egészen a múlt hétig. Akkor tudtam meg, hogy kiadják végre a regényem, három nappal ezelőtt pedig megírtam az ezredik versem.
– Tudod, huszonhat évesen ez nem kis teljesítmény.
– Én mégsem tudok neki önfeledten örülni, mert három napja, mikor éppen hogy befejeztem az utolsó versemet, furcsa élményben volt részem. Csengettek, és mikor kinyitottam az ajtót, a döbbenettől földbegyökerezett a lábam. A banya állt az ajtóm előtt, és emlékeztetett arra, amit tíz évvel azelőtt mondott.
– Képes volt megkeresni téged, csak ezért?
– Nem ez volt az, ami igazán meglepett, vagy inkább megijesztett. A félelmetes az egészben az, hogy ő egy évvel Dóri halála után meghalt.
– Tessék? Úgy érted egy halott szelleme látogatott meg?
– Igen, úgy. Most már hiszek az átokban, csak hogy már túl késő.
– Hát, ami azt illeti, ez tényleg elég furcsa történet volt. de azt hiszem, erre jó magyarázat lehet az a feszes munkatempó, amit az utóbbi időben diktálsz. Nem beszélve a kialvatlanságról és az alkoholról.
– Szóval szerinted csak kitaláltam ezt az egészet?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az elméd bolond játékot űz veled. Ennyi az egész.
– Szóval szerinted nincs miért aggódnom, ugyanúgy folytathatom tovább az életem? Tegyek úgy, mint ha meg sem történt volna?
– Amit most tenned kellene szerintem, az elsősorban az, hogy kialszod magad. De először is menjél lezuhanyozni, én addig megpróbálok egy kis rendet rakni ebben a szobában. Meg nem ártana kiszellőztetni sem, ebben az állott levegőjű lakásban nem csoda hogy nem működik rendesen az ember agya.
Így is történt minden, Máté lezuhanyozott, amíg én megpróbáltam rendet rakni, majd lefeküdt aludni. Ahogy letette a fejét, már el is aludt, én pedig visszamentem a szerkesztőségbe. Fejemben kavarogtak a gondolatok, nem is tudtam a munkámra koncentrálni. Folyton csak Máté története járt az eszemben. Reménykedtem, hogy másnapra, friss fejjel, majd másképp látja az életét.

Aztán úgy alakult, hogy két hét is eltelt, mire újra találkoztam vele. Éppen a szerkesztőségbe tartottam reggel, mikor szembe jött velem az utcán. Szemmel láthatóan, teljesen ki volt cserélve. Nem tudtam megállni, hogy ne adjak hangot a csodálkozásomnak, látva a nagy fordulatot, a csodálatos változás jeleit.
– Jó hogy újra látlak Máté. Mi történt veled mióta nem találkoztunk?
– Rájöttem a megoldásra. Egyik éjjel, mikor csak hánykolódtam álmatlanul az ágyban. Eddig nem is éltem az életem, a könyvek és az írások tették ki a mindennapjaimat, gyakorlatilag alig volt kapcsolatom az emberekkel vagy úgy általában a külvilággal. Persze hogy féltem a haláltól, mikor nem is éltem az életem.
– És mi van a könyveddel?
– Sutba dobtam mindent, nem érdekel már. Talán majd egyszer, nem is tudom. Most teljesen más dolgokkal vagyok elfoglalva.
– Örülök, hogy átértékelted az életed, és sok sikert kívánok az új életedhez. Ha megbocsájtasz, most mennem kell, mert egy megbeszélésem lesz két perc múlva.
– Rendben, akkor majd még később beszélünk.
– Úgy legyen. Szép napot!

Mikor elváltak útjaink, még nem tudtam, hogy akkor fogunk utoljára találkozni. Másnap elutazott egy távoli, egzotikus országba, ahonnan már nem tért haza élve. Egy ostoba, közúti baleset áldozata lett. Az idős asszony elfelejtette behúzni parkoláskor a kéziféket, és az így elszabadult autó elütötte az önfeledten sétáló Mátét. A helyiek csak annyit tettek hozzá az esethez, hogy az asszony köztudottan boszorkány volt. Mindenesetre a rendőrség nem találta, hiába keresték, az eset bekerült a megoldatlan ügyek közé.
Mikor halálhírét először hallottam, arra gondoltam, talán élete hátralévő részét sikerült úgy töltenie, ahogy szerette volna. Hiszen ő is csak arra vágyott, mint mi mindannyian. Élvezni szerette volna az életet, megélni az álmait.
Végül is így utólag azt hiszem, Máté halála rávilágított arra, hogy senki sem kerülheti el a sorsát. Még akkor sem, ha néha megpróbálunk szembeszállni vele.

Írta: Hajgató Attila