A mészáros
A lány felállt a földről, dacos szemei csillogtak a holdfényben és letörölte szájáról a friss vért.
Nappal egy hétköznapi irodában dolgozott telefonos ügyfélszolgálatosként, szerény átlagbérért egy középszerű nemzetközi cégnél. Szép volt, de nem különösebben, igényesen öltözködött, de nem vitte túlzásba, jól állt neki a visszafogott fekete smink. Nem keltett feltűnést, ugyanazt a kávét itta, mint mindenki más, ugyanazt nézte a tévében, ugyanott vásárolt, ugyanolyan nem túl komfortos, de megfelelő körülmények között élt, reggelente pedig a sok más hétköznapi felvilágosult emberhez hasonlóan együtt járt futni a kolléganőjével az Orczy-parkba, csakúgy, mint mindenki más.
Kedves nőnek tartották, bár tudták, hogy elég elszigetelten él, már évek óta dolgozott a cégnél, munkatársai mégsem hallottak soha arról, hogy végre talált volna egy magának való férfit. Ismerkedett ugyan és eljárt randizni, ám utána mindig csak úgy számolt be kollégáinak, hogy ő sem volt az igazi ennyivel lerendezte, még csak az illető nevét sem árulta el soha, csak sejtelmes félmosoly ült a szája sarkában. Az irodából is elhívták néhányan, de a lány kedvesen elhárított azzal, hogy a munkahelyén nem szeretne ismerkedni, inkább a munkára koncentrálna. Aztán szépen kikopott a szokás, hogy bárki is randira hívja, kedvesek voltak hozzá, de tartották a másfél lépés távolságot, mert bár nem viselkedett furcsán a lány, mégis valahogy furcsa aurája lett amint a kapcsolatokról és a randizásról kérdezték.
Nappal tehát semmi rendkívüli nem volt a lányban, barna hajával beleolvadt a hétköznap szürkeségébe, szeme sem árult el semmi különöset, alacsony termetével pedig elveszett az utcán kavargó emberek sokaságában.
Az este leszálltával viszont minden megváltozott.
Szeretett az erkélyen ücsörögni egy pohár borral a kezében és fürkészni az utcákat, bár különösebb látnivaló nem akadt, csak málladozó épületek, mik már csak árnyékai voltak egykori nagypolgári pompájuknak, most már csak lelakott, szürke lakások voltak, amikbe alkonyatkor halványan pislogtak a nyomorgó középosztály komótos fényei. Nézte a szomorú életképet, elidőzött egy-egy elsétáló nő megviselt arcán, és magán érezte az elviselhetetlen átlagosságot.
Mindenki a saját szintjén nyomorgott.
A nap utolsó fényei vörösen világították meg a komor égboltot, Tilda kiitta az utolsó korty bort és kristálypoharát erőteljes mozdulattal csapta az üvegasztalra, nem tört szét, de az éles sikoly, ahogy a két anyag magatehetetlenül egymásnak csapódott még sokáig csengett a korai alkonyban.
Ez volt a jel, ami elválasztott két világot, a lány elővette a telefonját, felkapta elegáns táskáját és még útközben írt egy kedves mosolygós üzenetet arról, hogy már úton van.
Nyoma sem volt a pár órával ezelőtti középszerűségének, haját elegáns kontyba fogta, ajkát a legdrágább rúzs festette karmazsinvörösre, szeme veszélyes ragadozó módjára aranybarnán vibrált, izzott körülötte a levegő. Tudta mit akar, tudta, hogyan és azt is, hogy megszerzi, bármi áron.
Az autó már a ház előtt várta a szokott időben. Némán biccentett a fekete taxinak és beszállt a hátsó ülésre. A sofőr szótlanul vezetett, hátra sem pillantott a nőre, nem mert, nem akart, alig észrevehetően végigfolyt egy izzadságcsepp a halántékán, keze szorosan markolta a kormány bőr bevonatát.
Mindig őt hívták.
Megcsörrent a telefon, megjelent a képernyőn az a bizonyos szám, és máris hevesebben vert a férfi szíve. Na nem az elragadtatástól, félreértés ne essék, a mardosó rémület tartotta fogva, de az ajánlat egyszerűen visszautasíthatatlan volt. És mégis minden este ez a jeges rémület karcolta végig a gerincét, tudta, hogy ne szóljon, ne kérdezzen, de mégcsak hátra se pillantson. Részletes utasítást kapott mindenről és ő, mint egy jó katona vakon követte azokat. Kellett a pénz, ott voltak a gyerekek és a kisebbik nagyon beteg volt, sokat kellett vele otthon lenni és egyedül nevelte őket, ha ő nem lenne…
A taxi befordult a Rózsadomb luxus házai közé, zavarba ejtő helyismerettel tájékoztatta a Tilda, hol tegye ki ma este, milliárdos városi luxuskastélyok és a legmodernebb építészeti csodák között félúton szólt rá, hogy húzódjon le. Kiszállt, méregdrága magassarkúja, halkan koppant a tökéletesre nyomott aszfalton, megigazította testhez simuló, hátán mélyen kivágott ruháját, majd meg sem várva, hogy a sofőre elhajtson elindult az egyik villa felé.
Barátságosan mosolygott a kamerába, mire az elhízott oligarcha kinyitotta a kaput. Sejtelmesen fénylettek fel a kikövezett márványjárda mellett az apró lámpák, ahogy a nő végighaladt az úton, hallotta, ahogy a távolban a szökőkút halkan csobog, szinte megcsapta a gazdagság illata.
A férfi kedvesen fogadta, szinte rajongással, pedig ezelőtt még soha nem találkoztak, nem a jóság vezérelte, csábította a tény új trófeával díszíti kollekcióját, kéjesen megnyalta a száját és beljebb tessékelte a nőt. Elbűvölő mosolya és hálás tekintete csak mégjobban felizzította a férfi vágyát, szinte beleőrült a várakozásba, magáévá akarta tenni aztán elmetszeni a torkát, hogy egy nappal később már a Vitrinben lássa viszont a lány megszeppent arcát.
Tildának kedvére volt a játszma, ismerte a mocskos kis titkot, ezt a kéjsóvár tekintetet és tudott a Vitrinről is. Még évekkel ezelőtt saját szemével látta, a leggazdagabbak házi gyűjteményét és látta az eszelős tekinteteket. Ez nekik csak versengés, egyszerű emberek egyszerű életével, akik megpróbáltak kitörni a nyomorult kis életükből, és akiket aztán sosem láttak viszont, gyönyörű arcukat mereven zárta üveg mögé halálos vágyuk egy jobb életre.
Csakhogy Tildával senki sem számolt.
Magabiztos mosolyra húzódott szája, az ártatlan nagy, barna őzike szemeket lassan, mint a csöpögő vér elkezdte vörösre mosni az a harag, ami a lányban csak egyre gyűlt és gyűlt, míg végül tekintete a legvadabb ragadozóéval vetekedett, hátát kihúzta, izmai körvonalai átsejlettek a szűk ruhán.
A levegő másodpercek alatt lehűlt a szobában, a férfi megérezte a halál érintését, sarokba szorítottan kapkodta a levegőt, a félélem párája ráfagyott az arcára. Tilda nem lélegzett, már régóta nem, hiszen nem volt ő más, mint az első dísztárgy a dölyfös milliárdosok beteges gyűjteményében. Most mégis elevenen állt előtte, minden kitörni vágyó egyszerű nő reményteli alakjaként, szemében bosszú csillogott, éles fogai kivillantak.
-Szervusz Lőrincz, rég találkoztunk. -Mosolygott rá Tilda a férfira, mire az menekült volna, ám a lány elállta az útját.
-Olyan egyszerűek vagytok. -Sétált közelebb a lány.
-Kiszámíthatóak. -Odalépett és megsimította a reszkető férfi arcát.
-Jaj, ne fossál már úgy! Ez csak egy játék, amiben fordult a kocka. De ne aggódj kedvesem, a hozzád méltó bánásmódban lesz részed.
A lány körmei éles tőrökként szúrták át a férfi mellkasát, majd egy mozdulattal szinte kettévágta a férfit. A szétnyílt mellkasából a saját belső szervei placcsantak a földre, majd ő maga is hörögve zuhant utánuk. Tilda nézte, ahogy a vére vörösre színezi alatta a jegesmedveszőr szőnyeget.
Elegáns kis retiküljéből elővette éjfekete tollát, leguggolt a férfi mellé, és a vérébe mártotta a tollat.
-Köszönöm a festéket, már pont kezdtem kifogyni belőle. -Szólt csilingelő hangon. Egy újabb nevet pipált ki a végtelennek tűnő halállistán, majd a lista végén lévő koromfeketével írt névre nézett. Elégedett mosolyra húzódott szája, és kéjesen lenyalta a lecsöppenő vért a tolla hegyéről.
-A végére hagyom az igazit.