Domonkos József
A HANG
A lányunk babát várt. Bármerre jártunk, az aprócska pár hónapos gyerekeket nézegettük, mosolyogtunk rájuk, próbáltuk magunkat beleképzelni a nagyszülői szerepbe. Fantáziáltunk, vajon milyen színű lesz a kislány haja, a szeme vajon örökli-e lányunk szemének tengerkék színét. Ígértük megvesszünk mindent, ami a babának kell, és megbeszéltük, később majd sokat tologatjuk, sétáltatjuk nem kell bölcsibe hordani, megyünk hozzájuk, ha majd dolgozik a lányunk. Ő lesz az első unokánk. Bárkivel beszélgettünk, fülig ért a szánk, ha ő került szóba. Örültünk, boldogok voltunk. Talán jobban vártuk, mint annak idején a születendő gyerekeinket. Mi már úgy beszéltünk róla, mintha már megszületett volna, pedig még hosszú idő volt a megérkezéséig.
Péntek délelőtt volt, fújt az északi szél. Az egész város didergett, pedig nyár eleje volt. Tudom, a kezembe fogtam az aznapi újságot, amikor megszólalt a vonalas telefonunk. Fölvettem A lányom volt. A feleségem is hallotta a sírást. Odarohant. Mindketten odanyomtuk a fülünket a telefon kagylójához. Sírt ott minden. Hosszabb idő telt el, amire a lányom kimondta, a nyaki redő és más vizsgálatok azt mutatták down szindrómás a pici. Felajánlották, hogy szerdán megtörténhet az abortusz.
Mi csak annyit hebegtünk. És…
– Ezzel megszakadt a vonal. A feleségemmel csak néztünk egymásra, nem tudtunk megszólalni. Összetömörödött az eddigi örömünk. Jó lett volna, ha kiszakadt volna belőlünk a fájdalom valami üvöltés vagy sírás formájában. De nem. Megkötött bennünk, mint a beton. Este hívott vissza a lányom, csak annyit mondott. A férjemmel úgy döntöttünk, szerdán abortusz. Ezzel ismét megszakadt a vonal.
Másnap délelőtt, mint egy szélütött, sétáltam a városban. Egyedül akartam lenni. Nézegettem a kirakatokat, igaz nem láttam semmit. A kihaltabb utcák felé vettem az irányt, nem akartam ismerőssel találkozni. Egy kis katolikus templom mellett vitt el az utam, talán gyerekkoromban jártam erre utoljára. Megnyomtam a több százévesnek tűnő mesebeli kilincset, és engedelmeskedett. A hatalmas ajtószárny, könnyen kinyílt, mintha várt volna. Egy szigorú vasrács választotta el a templom belsejét, az ajtó utáni tértől Az alig két lépésnyi ürességben, hellyel kínált egy pad. Leültem rá. Azt mondtam magamban, most imádkoznom kellene, ám az agyamban a megsemmisülés jelei mutatkoztak, Csak ültem és ültem, áttörte a lelkem a rácsot. Nem tudom mennyi ideje meditáltam ebben a mélyreható csöndben, amikor megszólalt egy hang: „Meggyógyítottam a gyereket” Ijedtemben körülnéztem a félhomályban, de sehol semerre senki. Erős hang volt, a fejemben hallottam. Vártam, hátha még mond valamit, de nem, visszazuhantam a hang előtti csöndbe. Kimentem az utcára, már nem tudom, becsuktam-e magam után a templomajtót. Szinte vonzott az otthoni telefon. Amikor hazaértem, nem is köszöntem a feleségemnek, tárcsáztam a lányomat.
– Azonnal menj el, akár a legdrágább ambulanciára is, és vizsgáltasd meg magatokat. Ne törődj a pénzzel, fizetem.
Hétfőn, egy órakor csörgött türelmetlenül a telefonunk a polcon, az egekbe pörgette a pulzusszámomat. Meglehetősen messze voltam tőle, fájós lábaimmal futottam.
– Elmentem, megvizsgáltak. Nincs semmi baja az unokátoknak. Már tényleg nem tudom kinek higgyek, mondta a lányom és egy nagy sóhaj után elbúcsúztunk.
Végig aggódtuk a szülésig hátralevő heteket. Aztán elkövetkezett az várva várt idő. Császárral vették el a lányomtól a babát, mert a köldökzsinór furcsán tekeredett. Amikor a szülészorvos világra hozta az unokánkat, csak annyit mondott, ilyen értelmes és csodálkozó szemekkel régen nézett rám baba.
A lányom orvos és az unokánk is annak készül.