A sorrend ugyanaz volt most is, mint az elmúlt egy órában, immár hatodik alkalommal. Smink- és frizuraellenőrzés, ruhaigazítás, pontos idő, végül egy reményteli halk sóhaj, és némi bosszúságot kifejező mimika az arcon. „Késik, mint mindig. Már egy órája ülök itt, és még csak fel sem hív, hogy meddig várjak még” – állapította meg kissé csalódottan. Intett a pincérnek, rendelt magának még egy csésze eszpresszót és egy pohár ásványvizet. Magában elmerengve kevergette a kávéját, míg egy óvatlan pillanatban kilöttyintett pár cseppet a fehér abroszra. Bár csak néhány csepp volt az csupán, a kis barnás színű foltok, nagy sebességgel lettek egyre nagyobb terjedelműek. Klára először csak szórakozottan, már- már gyermeki kíváncsisággal nézte az abroszon lejátszódó eseményt, majd erőt vett rajta egyfajta bűntudat, és halvány pír jelent meg arca két oldalán. Szégyenlősen, zavartan nézett körül, hogy lehetett- e rajta kívül más szemtanúja is az eseményeknek. Mikor úgy vélte, hogy senki sem látta a történteket, gyorsan rátolta a foltra az asztalon álló vázát, ami éppen eltakarta azt. Mikor megitta a kávét és a vizet is, újra az órájára nézett. Úgy döntött, letelt a Károlyra szánt idő, most már eljött a cselekvés ideje. Táskájából előhalászta mobilját, és némi keresgélés után, a határidőnaplóját is megtalálta, benne a fontos telefonszámokkal. Egy utolsó nagy sóhajt követően, előkereste a férfi számát, majd magára határozottságot erőltetve tárcsázta annak számát.
– Jó napot kívánok, M. Klára vagyok, F. Károllyal szeretnék beszélni.
– Most nem tudom adni, főnöki értekezleten van.
– Mikor tudnék vele beszélni?
– Kis türelmét kérném, hamarosan véget ér, talán ha néhány perccel később próbálná meg újra. Várjon csak, éppen itt jön, máris adom.
– Köszönöm.
– Klára te vagy az?
– Igen, én vagyok. Már egy órája ülök itt és rád várok. Talán elfelejtetted, hogy mit beszéltünk meg mára?
– Nem. Természetesen nem felejtettem el, csak közbejött valami. Pontosabban valaki. Tudod most új főnököt kaptunk, aki másfél órán át ecsetelte az általa bevezetni kívánt új munkamódszert.
– Tudom, ne is folytasd. Legutóbb is csak a munkádról beszéltél egész este. Azt hittem ezt legutóbb már tisztáztuk. Van a munkahelyed, és van a magánéleted. Szerintem egy felnőtt ember már igazán megtanulhatná a kettőt külön választani egymástól.
– De Klára, kérlek, mi ez az újfajta kioktató beszédstílus?
– Tudhatnád, hogy mennyire utálok egyedül ülni egy kávézóban, és várni. Ilyenkor minden férfi engem bámul, mert azt hiszik, hogy én is csak egy „olyan” nő vagyok.
– Nyugodj meg végre, kérlek. Megígérem neked, hogy ez volt az utolsó alkalom, mikor elkéstem a találkánkról.
– A találkánkról? Szóval én csak egy találka vagyok neked, igaz? Hát abban biztos lehetsz, hogy ez volt az utolsó alkalom, legalábbis a részemről. Isten áldjon, drága Károlyom, agyő!
Egy héttel később, Klára újra ott ült annál az asztalnál, legújabb udvarlója, Tibor társaságában. Klára kifejezetten elégedett volt vele, elismerő pillantásokat vetett a neki hozott virágcsokorra, úgy érezte végre megtalálta az igazit, végre sínen van az élete. Tibor minden szempontból főnyereménynek tűnt a szemében. Határozottan jóképű, megjelenésében mindig kifogástalanul elegáns, és anyagilag is kiegyensúlyozott férfi benyomását kelltette. Bár barátnői felhívták a figyelmét arra, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ő nem tágított választottja mellől. Már a megismerkedésük napján úgy érezte, a boldogságtól centiméterekkel a föld felett jár. Nem is teketóriázott sokat a válasszal, mikor néhány héttel később a férfi megkérte a kezét, azonnal igent mondott. Volt is hétvilágra szóló lakodalom, több száz fős násznéppel, limuzinnal, sokemeletes tortával, minden, amiről nő csak álmodhat. Az esküvőt követően kéthetes nászútra mentek, a világ másik felére, egy földi paradicsomba. Mikor innen hazatértek, Klára közölte a jó hírt Tiborral, hogy nagy valószínűséggel gyermeket vár. Nagy izgalommal várták a kis jövevény érkezését mindketten, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy születését követően semmiben se kelljen hiányt szenvednie. Aztán megszületett kisfiuk Jancsika, és kapcsolatuk egén ekkor megjelentek az első viharfelhők. Baljós előjel volt ez, amit nem szabadott volna Klárának figyelmen kívül hagynia. Egy kettejük közötti veszekedés alkalmával csattant el az első pofon, mikor Tibor így próbált meg nyomatékot adni mondandójának. A vita tárgy nem más volt, mint Jancsika, pontosabban az édesapjának kiléte. Ugyanis a kisfiú egyáltalán nem hasonlított Tiborra, sokkal inkább hasonlított valakire, akinek Klára talán már a nevére sem emlékezett, Károlyra. Az első pofont követte a második, aztán a harmadik, és többé már nem volt semmi, ami megállíthatta volna Tibor ámokfutásait. Ez után gyakran megesett, hogy Klárának egyre gyakrabban jutott eszébe Károly, akinek a gyengédségét most tudta csak igazán értékelni, mikor már késő volt. Reggelente mikor ült a tükör előtt, és megpróbálta eltüntetni az előző esti verés nyomait, megrohanták a gondolatok. „Vannak dolgok, amiket megpróbálhatunk elrejteni a külvilág elől, becsapva önmagunkat és másokat, de minden hiába. Félünk szembenézni a valósággal, ezért inkább elmenekülünk egy álomvilágba, vagy a múltba, amikor még minden olyan más és szép volt. Pedig voltak figyelmeztető jelek, legalábbis így utólag visszagondolva. Például amikor megmondta, hogy gyermeket vár egy pillanatra, mint ha elsötétült volna a tekintete, és az arca is olyan furcsán eltorzult. ” Aztán ott voltak még a barátnők figyelmeztetései is, amiket szintén figyelmen kívül hagyott. Még az esküvő előtt leültek vele beszélni, és mondták, hogy van valami Tibor múltjában, ami nagyon nyugtalanítja őket. Azt beszélték, hogy mindig is erőszakos ember hírében állt. Többek között ezért is agglegény még mindig, pedig már harminc fölött jár, és az anyagi helyzetét illetően, kifejezetten jó partinak számít. Ezeknek a dolgoknak akkor nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, mindent beborított a rózsaszín köd. Megelégedett a külsőségekkel, a felszín alatt rejtőző szörnyű dolgokkal nem foglalkozott.
Így állt elő életének jelenlegi helyzete, mikor is súlyos árat kellett fizetnie a jóhiszeműsége végett.
Károly a telefon szakadatlan, kitartó csörgésére ébredt. Egy nagyot rándulva, hirtelen mozdulattal pattant ki az ágyból. Megfeledkezett azonban az ágy mellé tolt éjjeliszekrényről, és keresztülesett rajta. Hamutartó és pohár hullt alá a padlóra, hatalmas csattanással földet érve. Négykézláb próbált meg eljutni a telefonig, de így is sikerült beletenyerelnie egy üvegszilánkba. Szitkozódva próbálta meg kiszedni a szilánkot, majd mikor ez nem sikerült, feladta és inkább zsebkendőt nyomott a sebre. Időközben a telefon csörgése elhallgatott, bárki is hívta, megunta a várakozást. Keresett egy bontatlan doboz sört, és mire kiitta nagyjából sikerült is észhez térnie. Ekkor váratlanul ismét rákezdett a telefon, mire ijedtében eldobta az üres dobozt az egyik sarokba. Begombolta ingjét, és betűrte gyűrött nadrágjába, hátrasimította haját, majd felvette a kagylót.
– Hol ég a ház?- szólt bele rekedtes, borízű hangján. Legnagyobb szerencséjére azonban nem valamelyik felettese, hanem társa Zoltán volt a vonal túlsó végén, ő meg már megszokta Károly viselt dolgait.
– Helyzet van Károlyom, ki kell mennünk egy helyszínre, odabent nincs elég ember.
– Mi az, ami olyan fontos, hogy éjszaka felcsörgetsz, elrabolták az elnököt?
– Egy férfi megölte a feleségét, aztán magával is végzett. A kisfiuk eltűnt, egyelőre nem találják. A többit majd a kocsiban. Öt perc múlva ott vagyok érted.
– Rendben, addigra elkészülök.
Cipőt húzott és felvette kabátját, majd kiült háza elé az útpadkára. Rágyújtott egy cigarettára, és megigézve nézte annak füstjét. A kislányára gondolt, akit már hónapok óta nem látott, mióta a felesége elvitte magával. A konyhaasztalon ott vannak a válási papírok, csak alá kellene írnia. Közben megérkezett Zoltán, aki mikor meglátta Károly züllött arcát, szó nélkül kinyitotta neki az ajtót. „Már megint álomba itta magát az este. Mióta elhagyta az asszony, egyfolytában csak vedel.” – méltatlankodott magában a fejét csóválva. Éppen akkor értek ki a helyszínre, amikor a holttestek azonosítását megkezdték. Károly szinte megbűvölve nézte, ahogy leveszik a nőről a lepedőt, nem tudta levenni róla a szemét. Még arra sem nagyon volt ideje, hogy meglepődjön, olyan váratlanul érte, mikor felismerte benne Klárát. Bár már évek óta nem látta, semmi kétség nem volt, hogy ő az. Még holtában is gyönyörű volt Klára. Érezte, hogy valami elpattan, megszakad benne, ott belül. De nem maradt sok idő a gyászra, meg kellett találni a kisfiút. Végül több mint két órás keresést követően, Zoltán sikerrel járt. A keresésből fáradtan visszatérő Károly, ott találta kettejüket a mentőautó mellett. Zoltánt, és egy szőke hajú, ijedt arcú kisfiút, pokróccal bebugyolálva. Csak állt némán a kisfiút figyelve, nézte a szemeit, az arcát, megpróbált valami hasonlóságot találni közte és Klára között. Miután a mentőorvos megvizsgálta Jancsikát, úgy döntött beviszik megfigyelésre a kórházba. Zoltán elkísérte a kisfiút a kórházba, ezért Károlynak egyedül kellett visszamennie a kapitányságra, hogy megírja a jelentést. Beült az autóba, feltekerte a rádión a hangerőt, majd tövig nyomta a gázpedált, hogy minél előbb elhagyhassa a helyszínt. Úton a kapitányságra egyfolytában Klárán járt az esze, nem tudta megemészteni a halálát. Csak arra tudott gondolni, hogy mi lett volna, ha akkor nem szakítanak. Rágyújtott egy újabb cigarettára, majd a kesztyűtartóból elővette a laposüveget és jól meghúzta. Ami pedig a kisfiút illeti, akár még az övé is lehetne. Az a szempár, és a haja, akárhogy is nézzük, kiköpött mása. Meghúzta újra az üveget, ezúttal jó hosszan, és letörölte a könnyeket arcáról. Mire újra visszanézett az útra, már nem tudta félrerántani a kormányt. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akarta. Túl gyorsan közeledett a másik autó, ő pedig túlságosan belefáradt már az életbe. Behunyta szemeit, mert nagyon bántotta az erős fény, aztán már csak a hatalmas csattanás volt az utolsó, amit még hallott.
Ketten ülnek a mennyei kávéház egyik asztalánál, Klára és Károly. Mindketten eszpresszót isznak, szótlanul, egymás szemébe nézve. Csendben ülnek, mosolyogva egymásra.
Írta: Hajgató Attila