Ritkán mondjuk valamire, hogy tökéletes. Amikor használjuk ezt a szót, akkor se gondoljuk egészen komolyan, vagyis hozzáértjük azt a kis hibát, ami mindenütt és mindenben jelen van. Csak bizonyos százalékarány után, körülbelül nyolcvan százalék a felső határt, ami már súrolja ezt a kategóriát. A Lázár család, bátran mondhatjuk majdnem elérte a száz százalékot. Ez már csodának számított, ami a hétköznapi életbe furcsaságánál fogva jósága ellenére kezd a negatív kategóriába csúszni. Hogy lehetséges így élni? Mindig mosolyognak, jól öltözöttek a gyermekük udvariasan köszön. Rögtön sietnek, ha valaki bajba jutott és mindent megtesznek érte. Szép lapos tetejű házban laknak, ami illeszkedik a környezethez egyetlen bemélyedéssel megszakított lágy körvonalaival. A terasz résznél vajszínű kövezeten világos kerti bútorok emelik a ház szolid eleganciáját. Gyakran látják ott őket mosolyogva üldögélni, a fiatal férjet kényelmes ruhájában, nyílt barátságos arcával, ahogy a mindig rendezett öltözetű feleségével beszélget, aki a karcsú vádlijú lábát könnyedén keresztbe rakja lábfején a finom bőrű cipővel. Időnként felkacagnak, olyankor a szőke, zöld pázsiton játszó gyerek oda néz, elmosolyodik. Majd szaladgálni kezd, széttárja a karját, mintha repülne, szájával berregő hangot ad. Úgy érzi, a magasba száll, egészen fönn a hideg tisztaságba. Onnan a kedves házuk a szüleivel egészen kicsinek látszik. Azért felismeri őket, vagy csak képzeli, hiszen lehetetlen onnan kivenni az arcokat, mégis biztonságba érzi magát. Messzire elkóborolhat, idegen tájak felé, ahol már ijesztő hegyek magasodnak, lezúduló vízeséssel, aminek a morajlása a szél zúgásával keveredve olyan hangot ad, mint a nyári zápor alatt a mennydörgés. Jó ez a borzongás, a biztos háttér tudatában. Játszani a félelemmel, a mi lenne, ha gondolattal, mert ott a kéz, ami felé nyúl és ő belekapaszkodhat. Szeretné, ha két ember felállna, és vele együtt szárnyalna, hiszen ők is képesek erre. Nem nyomja őket a földre a gond és a nélkülözés. Olyanok ők, mint a nagyra nőtt gyerekek és soha sem lesznek mások még akkor sem, ha hajuk őszbe vegyül. Odaszaladt a szüleikhez, akik felálltak és felé indultak könnyed, nesztelen léptekkel karjukat kitárták nem tudta kit válasszon, hiszen egyformán kedvesek számára. Mindkettőt átöleli, boldogan nevetnek, az egész utca irigyli őket.
Éles hang hasított a fülébe. Felkapta a fejét a babaház előtt térdeplő sápadt arcú kissé csenevész kislány. Kezében még fogta a három babát. Az anyja sárgás bőrű karikás szemű arcának láttán letette őket. A három műanyag figura élettelenül hevert a szőnyegen. Gyere, teríts meg, apád éhes! Hallotta az anyja hangját, aki már eltűnt az ajtó réséből. Kiment a nappaliba, az apja melegítő nadrágban nézte a tévét, egészen belesüppedt a fotelba, mellette kiürül sörös üveg. Rá sem nézett, amikor elhaladt mellette, azért halkan morgott valamit mintha csak magába beszélne. A kislány miközben a tányérokkal csörömpölt a babaházra gondolt, ahol a kisfiúnak egész biztosan nem kell ilyesmit csinálnia. Elmosolyodott és már nem törődött az anyja szúrós tekintetével, ami minden mozdulatát követte.
Írta: Mérő Andrea
