A korábbi elrettentő csikorgáshoz képest, most nem néztél el, hanem egyenesen szembenéztél a problémával. A régi vaskapu még tőle is régebbi sarokvasai segítségért kiáltoztak, amint a szél egyetlen fuvallattal ki akarta őket tépni a helyükről. Ősz hajad a homlokodra hullott, figyelted a sarokvasakat, amik már félig leváltak az esőáztatta rámáról, amit, ha tudtad volna, hogy már Szúnyogpuszta összes kutyája megjelölt, biztosan dobtál volna egy-két hátast. Különben nem volt akkora szám a kapu, ugyanis egy valamire való elmegyógyintézetnek hatalmas kapuja kéne hogy legyen, vasdróttal a tetején és minimum egy arcfelismerővel az oldalán, láthatatlanul meglapulva, valahol a kapu melletti téglák között.
Valójában egy száznyolcvan centiméter magas vaskapúnak nevezett alumíniumból készült kapu volt, amin az átlagember átlátott és ez volt az a kapu, amin a pékes furgonból kiszálló pékesfiú ládákban szokta behordani az előző napról – vagy többnyire előző hétről kimaradt – félig megsütött, félig még nyers kenyeret, vagy éppen kiflit, ha nem volt elég tészta egy kenyérhez. Ennek hála, hála a pékesfiúnak, a rossz kosztnak és a kifinomult ízlésednek, valamint hála a szélnek, ami átfújt azon az ajtón és olyan könnyen hagyott előttetek egy kis rést, hogy még csukott szemmel is kibújtatok volna a ráma és a kapu között.
Aztán elhangzott az első sikoly, mint valami vészjelző. A szél sípolt, a szíved bordáidon harmonikázott. Lefékezted lépteid és akkor megláttad.
Ott hevert, magányosan, félig felkúszva a repedezett járdaszegélyre és félig még lelógva a műfű színű fűre, amit, ha a húsvéti nyúl legalább egyszer láthatna, garantáltan visszafutna Húsvétba. Márk már előtted járt, nem figyelve a földön heverőre, csak haladt, ahogyan azt egy öregember tenné, aki elveszítette a botját és tizenhat kilónyi szajrét hordana a hátán – másszóval lassan, csakhogy te még tőle is lassabban haladtál. Akkor nyikorgott még egyet a kapu, mire visszanéztél, felfogva korábbi tettedet.
Átjárt a szabadság érzése, mint annak idején, mikor még kölyök voltál és Márkkal hintáztatok – az egyik tartott egy ablakrámát, a másik pedig ki kellett, hogy ugorjon a hintából, át a rámán, ahogy azt a cirkuszt hirdető plakáton láttatok és amire nem volt pénzetek. Ez volt az igazság. Így szerezted az arcodon húzódó sebet – még véletlenül sem a második világháborúban, az egyik híres ökölcsatádban, ahogy azt mindenkinek mondtad. Nem volt ám semmilyen orosz, aki kést rántott, te pedig nem tértél ki előle hősiesen, az pedig nem ejtett egy bevágást bal szemedtől egészen az álkapcsodig. Az igazság az, hogy szerencsés voltál és a rámában lévő szög nem a szemedbe állt, mert Márk időben mozdította el, mivel látta, hogy mire készül veled a sors. Te pedig őt okoltad, hogy mindez az ő hibája, amiért félremozdította a rámát.
– Jössz már, Matyi? Ez a szép világ nem vár! – Barátod nagyot kurjantott hat méterrel lehagyva téged. – De én igen, csakhogy már nem sokáig! – Viccnek szánta, sőt ő nevetett is rajta. Fejed ráztad, füled fájt a huzattól, de még is képes voltál újult erővel és újult hátfájdalmaddal élőre lépni. Aztán azonnal meg is torpantál. Márk türelmetlen mosollyal figyelt, a zsák félig lecsúszott a vállán és innen is láthattad a lyukat, amelyet orrpiercingje hagyott.
A földre szegezted a tekinteted.
Még mindig ott volt. Fehér bőrszíjjal lehetett összekapcsolni, de mivel valaki a félig kráterszerű járdaszegélyen és félig a műfű színű fűben hagyta – magányosan – arra tippeltél, hogy talán van egy aprócska esély rá, hogy a kapocs nem működik. Vagy ki tudja. Márk, talán? Hiszen Márk mindent tudott.
– Márk? Szerinted a mai világban valaki csak úgy eldobna egy órát?
Márk fogatlan mosollyal melléd lépett.
– Kizárt. – Szemöldökét összeráncolta, majd hunyorogva bámulta az órát – Legalább ketyeg?
Ketyegett. Nem kellett hallanod vagy látnod, mert mindkét érzékszerved elég csalóka volt már. Mondjuk úgy, hogy megérezted. Éppenséggel nem volt egy Rolex, egy milliárdnyi hideg napsugár visszaverte róla a fényt, te pedig annak láttad, ami volt. Igazi mirákulumnak, a sors kezének, az üzenetnek, ami szerint a jó úton haladsz. Elvégre is, a jó út nem mindig a legszebb út. De, ami ennél is fontosabb: ingyen pénz volt.
– Hé, itt vagy? – Halottad legjobb barátod hangját a szélen és az újabb nyikorgáson keresztül.
Agyad viszont máshol járt, emésztve a gondolatot, miközben a karórára meredtél, amelyik lehet, hogy még kétszázötven forintot sem ért, de neked, akkor, az is nagyon jól jött volna. Hogy még is mire? Még is minek a pénz egy öregnek, aki boldog lehetne, hogy nincs semmi dolga? Hát, megbocsájtásra. Beállítottál volna a féltesódhoz, de előtte még a temetőbe mentél volna, hogy meggyőződj nem-e lesz felesleges elmenni a hazához, mivel az messzebb van. Tehát, beállítottál volna, ahhoz az istenbarmához, aki az összes idegkólika közül a családotokban, éppen benned tudott megbízni. Te voltál az ő őszinte báránykája.
Márk hangja eljutott a tudatodig. Léptél párat. Haladtatok, de közben most érezted a leginkább, hogy szükséged volna megbocsájtásra. Az utolsó találkozásotokkor annyit mondtál Gyurinak, egyszer élünk. De biztos vagy benne, hogyha Gyuri már tényleg a temetőben lett volna, feltámadt volna, csakis azért, hogy kikaparja a két szép szemedet, amiért az egész vagyonát feltetted a rulettra.
Megkérdezted Márktól, hogy szerinte mikre képes a szeretet. Azt felelte, hogy fogalma sincs, ő nem minden kérdésedre válaszoló valami. Gyuri vajon képes volna feltámadni a köztetek lévő apró szeretettől, csakhogy bosszút állhasson, te meg bocsánatot kérhess tőle?
Márk fátyolos szemébe néztél, aztán ismét megtorpantál. Mintha madarak ciripeltek volna a szélben és mintha valahol egy távoli országban, ahol a kakasoknak még menő volt a kukorékolás, épp kukorékoltak volna. Tőled ugyan kukorékolhattak, az egyetlen, ami ténylegesen érdekelt az az órád volt.
– Ha nincs egy rendes gatyám sem, legalább legyen egy rendes órám – morogtad.
Úgyhogy eldöntötted: fogod szépen a kis kacsóddal és felveszed. Persze ez nem ment ilyen könnyen, mert mire kilencvenfokos előrehajolásra kényszerítetted volna a fájós hátadat, a szél megint hárfázott egyet a sarokvasakon és elöntött a pánik, hogy talán már is három óra van és talán máris keres valamelyik nővér, amelyik ez úttal nem talált meg a szokásos búvóhelyeden.
Úgy harminc fokban lehettél lehajolva és úgy tettél, mint egy szakadozott ruhájú, alacsony kis hátfájós fazon tenne, ha fel akarná venni a karóráját. Jajgattál, szenvedtél, míg Márk melléd nem lépett. A zsák koppant a repedezett betonon, melyből bogarak másztak ki, majd rohantak mindenfele, amikor megérezték a hideg szelet. Barátod leguggolt, térdkalácsa hatalmasat roppant, mintha legalábbis hat darabba tört volna, majd megfogta az elegáns fehér bőrszíjat. Egyértelműen női óra volt. Valószínűleg egy szép nőé, aki nem láthatja meg Márk kezében, mert neki adna hálát és nem neked.
Márk a szemedbe nézett, aztán a tenyeredbe zárta hideg ujjaival az órát.
– Ugyan már Dezső barátom, minek neked a megbocsájtás? Inkább esedezne az a fajankó megbocsájtásért, amiért Mariát elvette tőled!
Ebben teljesen igazat adtál neki és az igazság erejével felegyenesedtél. Már az óra tulajdonosát próbáltad meg elképzelni. Talán ötvenes, talán kedves és talán szeretne és talán nem venné el őt tőled Gyuri.
– Milyen talán, drága barátom? Ilyen eszedbe se jusson! Biztosan! Mond azt, hogy biztosan! De induljunk, mert biztosan észreveszik, hogy eltűntünk!
Márk felvette a hatalmas zsákot, jajgatott egy sort, majd megszaporázott léptekkel megindult.
Összeszorítottad kezed az óra körül és követted őt. Elvesztetted egy időre a fonalat, mert a szemközti pékségből friss kenyér illata áradt, ami nem csak a gyomrodat, hanem az érzékszerveidet is ismét felélesztette. Egy útkereszteződéssel álltál szemben, fiatalok rohangáltak, taxisofőrök Beethovent játszottak dudáikkal a hosszú sorban. Egy nő, aki majdnem úgy nézett ki, mint, aki szerinted elveszítette az óráját mentolos cukorkát árult egy kisasztalon. Apró, átlátszó zacskókba volt kimérve, de akár, kilára is vehetett belőle az ember.
Körülnéztél, majd megragadtad Márk karját.
– Kéne egy kis pénz – suttogtad.
– Mire?
– Mentolos cukorkára.
– Minek? Az a szép kis hiányzó fogad, amit még mindig nem tudod, hogy hol hagytál el, állandóan megfájdul az édességtől. Biztosan ezt akarod?
– Veszek neked akkor.
Márk erre szemét forgatta. – Nem látod, hogy még fogam sincs. Nem tudom megrágni.
– A cukorkát szopogatni kell.
Márk válaszul kinyitotta a zsákot, majd egy kötegnyi pénzt nyomott kezedbe.
– Jó sokat vegyél, a mentolos cukorka a kedvencem.
– Nem is szereted!
– Tényleg?
Ezen elgondolkodtál. Mennyire csalóka az ember emlékezete ilyen korban.
– Nem tudom – morogtad végül.
És végül vettél tíz deka mentolos cukrot, amit te soknak találtál, Márk meg kevésnek. Az eladónő meg olyan morcos volt, hogy még csak nem is köszönt vissza. Az összes pénzt otthagytad, de még csak meg sem köszönte. Mi van, ha Gyuri is így reagálna? Vagy, ha sosem bocsájtana meg?
A cukorkát átadtad a lelkesedő Márknak.
– Igaz, hogy az epreset jobban szeretem, de ez is megteszi – mondta az köszönetképpen.
Az órádra néztél, épp abban a pillanatban, amikor a cukorkát átadtad. A macskaköves járdán végezte, a szél egy picit oldalra billentette, már majdnem fél méterre tőled ért földet. Kirázott a hideg. Márk oldalra fordult, hogy a szél ne zavarja a zacskó csomójának kikötésében.
Ismét lehajoltál, hátad tudatodra adta, hogy ez ismét egy nagyon rossz ötlet volt. Nyikorgást hallottál. De nem olyan hátborzongatót, hanem egészen megnyugtatót, vagy inkább olyan modernt, ami ugyanolyan hátborzongató csak nem annak hallod. A szemközti pékség ajtaja volt, amin egy kékruhás jött ki, vígan fütyörészve, telefonjába elmerülve, majd áthaladt a gyalogátkelőn, figyelmen kívül hagyva a muzsikáló taxisokat. Az egyik kikiabált az ablakán, valami olyasmit, hogy már tíz perce piros a lámpa, de a kékruhás úgy érezte ezt nem neki mondták.
Azonnal tudtad, hogy ő a te embered. Ismét bevetetted a jajgatást és a szenvedést, még a kékruhás kiskutya módjára fel nem emelte a fejét. Márk belemélyesztette körmét a csomagolásba, és egy lyukat fúrt rajta, majd kivett egy cukorkát. A nyelvére helyezte, mosolyogva szájába vette és ahelyett, hogy kimentett volna a közelgő katasztrófából tovább folytatta a csomó kikötését.
A kék ruhás előtted állt, tisztes távolságra, telefonja kezében lógott és fényesebben világított, mint a nap vagy az órád. Vagy akár a kettő egyszerre. A kékruhás fiatalember a tekinteted kereste, arcán egy kezdetleges mosoly volt látható.
– Kell segítség? – kérdezte lágy hangon, ahogyan azt taníttatták vele. Nagyon illedelmesnek találtad, hogy feltesz egy ilyen kérdést, hiszen természetesen az is lehet, hogy csak fűszálakat számolsz és ahhoz meg ugyan minek a segítség? Dühödben fújtattál egyet, miközben Márk oldalba bökte a kék ruhást.
– Persze, hogy kell, nem látod, hogy szenvedek? Közsd már ki ezt a csomót, jóember! Megfizetlek!
A fejed ráztad. Dehogy kell neked segítség, csak az óra kell.
– Ó, igen, persze, azt megköszönném. – Szúrós szemekkel felnéztél az elképedt barátodra, akit most figyelmen kívül hagytak.
A kékruhás kiskutya lehajolt, felvette az órát, majd kezét válladra tette és gyengéden hátra nyomott, hogy úgy tűnjön, mintha legalább is ő segített volna fel, pedig csak hátráltatott, ugyanis, ha továbbra is lehajolva maradtál volna, úgy eldőlsz, mint egy zsák krumpli. Így hát játszottad továbbra is az újonnan szerzett magatehetetlen szerepedet. Anyád úgyis mindig azt mondta, hogy az ő kis Matyija színészpalánta lesz, mint az apja. Vagy valami ilyesmit. Csak azt már kihagyta, hogy a színészpalánta pályafutás után csődbe is megy, mint az apja.
– Kérem szépen jóember! Szükségem van a mentolos cukorkámra!
– Köszönöm – jelentetted ki, mire a kékruhásnak sikerült elcsípnie a tekinteted, így elmosolyodott. Elengedte a vállad, majd feléd nyújtotta az órát. Válla felett szúrós tekintettel néztél barátodra, aki magasba emelte a csomagolást, amit még mindig nem tudott kibontani.
– Szép óra – jegyezte meg a megmentőd.
Végül visszatérve a csecsebecsédre, kirángattad a kezéből, ugyanis mosolya lefagyott, keze meg olyan szilárd lett, mint az ólom. Összeszorítottad mancsodban az órát, amely kissé meleg volt a korábban tartó kéztől. A kékruhás jobb keze felemelkedett, benne telefonjával, szemöldöke integetett az égieknek, miközben ajkaival csücsörített.
– Ajaj, szerintem fuss pici Matyi, ne is törődj az életbevágó zacskóproblémámmam!
Egy milliszekundumra ránéztél, aztán egy újabb milliszekundumra a kékruhásra, kinek a képernyő tükre felcsillant a szemében, majd egy milliszekundummal később neked is ilyen volt a tekinteted. Egy fontosnak ígérkező üzenet villogott a kékruhás csillogó telefonján, melyen az ‘Eltűnt' felirat kitöltötte a fél lapot, melynek lila margója volt. Alatta egy telefonszám, valamilyen kiolvashatatlan szöveg közé préselve. A felirat és a szöveg között pedig ott pihent a kép. Akár egy szupermodell bikiniben úgy pózolt rajta az új órád. A következő milliszekundumban viszont futottál, ugyanis megértetted, hogy az emberek épp arra pazarolják az idejüket, hogy megkeressék az eltűnt órádat, ami már megkerült. Te pedig, amilyen jólelkű voltál ezt nem hagyhattad.
Márk ugrándozott mögötted, sikerült kinyitnia a zacskót, de az egész kiömlött a macskakövezett járdára. Mosolya füléig ért, mint, ahogy a kékruhás arcán a fű, miután eltaknyolt a kiömlött cukorkákban és egyenesen átesett a járdán.
Ez után nagyon bátornak kellett lenned. Ugyanis nem a nyikorgó sarokvasaktól féltél a legjobban, hanem a rendőrfőkapitányság ajtajától. Nem is tudtad elképzelni, hogy ez a modern népség, miért nem ‘kézelevágó’ ajtónak hívja az ilyesmit. Automata ajtó? A te idődben az automata fegyverektől még rettegtek az emberek. Ha egy olyannal akartál bankot rabolni, akkor csont nélkül ki is raboltad. Az ajtó érzékelve a mozgásodat kinyílt előtted, feltárva a benti világot. Kész csodaajtónak láttad, ugyanis, kitudtál látni rajta, de be viszont nem.
Az órád ott csüngött a kezedben, félénken mérted fel a terepedet, mint a bika, aki még keresi a vörös pontot, amire a dühösségét foghassa. A recepcióspultnál egy helyes fiatal hölgy ült, aki két szintén helyes fiatal rendőrrel beszélgetett, akik kezében megremegett a kávés pohár, amikor megláttak téged. Az órádra néztél. Az már a tiéd. Az egész eltűnt dolog, egy nagy félreértés.
– Alo-malo! Megvan az órám! Nem kell többet keresni! – Emelted magasba jobbadat, miközben a ballal próbáltad rákapcsolni az órát a csuklódra. Ez úgy nézett ki, mint, amikor jobbkezesnek születsz, de egyszer csak egy adott pillanatban bal kézzel írsz, reménykedve, hogy titokban balkezes vagy és titokban nem is te vagy te, hanem az a valaki, aki szeretnél lenni, amikor magad vagy. Leegyszerűsítve a dolgot: nem tudtad felkapcsolni az órát, ugyanis annak nem volt jó a kapcsa.
Gyámoltalanságod legtetejébe még le is ejtetted.
A recepciós kezébe vett egy papírlapot, majd hátra simította haját, mielőtt felkelt volna. A két szolgálatban lévő pocakos fiatal árgus szemekkel meredtek rád. Vagyis nem, nem árgus, hanem olyan bambi bambán, ugyanis utólag belegondolva, nem tudod már mit jelent az árgus és nem akartál senkivel sem félreértésbe keveredni, főként olyan emberekkel nem, akiket ez abszolút nem érdekel. Viszont azt állítod, hogy az abszolút jelentése ebben az esetben: korlátozásoktól mentes.
Ezt a közlésemet köszönöd.
Miközben felmérted a terepet, harmadszor is lehajoltál az órádért. Most már újult erővel tetted, teljesen belemelegedett a hátad a hajlongásba. Még lehet dühbe is gurultál volna, ha valaki megpróbált volna segíteni. De a három Lotti csak állt és meredt, míg mögötted nem kattant párat a ‘kézlevágó’ ajtó. Sziszegés, fújtatás hallatszott mögötted és azok a sebes léptek. A kinti zsaru volt az, és mihelyst az órádért nyúlt, kiszúrtad, hogy rózsaszín a zoknija. De azt feltételezted, hogy nem meleg, csak tiszteletlen, ugyanis emellett még egy hetvennyolc éves fráter fenekét is bámulta.
Felkaptad az órát, szád széle mosolyba rezdült. Tekinteted elsiklott a kiskutyafejű kékruhás felett és Márkot kerested. Még csak az kell, hogy valamelyik zsaru meglássa a lopott szajrét.
Ez után egy elég durva spoilert közöltél.
Meg fogsz halni. Hamarosan meg fogsz halni.
Ökölbeszorított kezedben ott tartottad az órát és bármire képes lettél volna érte. Ajtó nyikordult. Egy morgolódó kopasz alak lépett ki rajta, olyan napbarnított bőrrel májusban, ami arról árulkodott, hogy vagy nagyon gazdag, vagy ilyenkor kezdődik az akció a szoláriumokban. A karján fehér csík rajzolódott ki, melynek olyan alakja volt, mint az órádnak. Sőt, az alak fejének meg hasonló alakja volt a tiedéhez, csak talán pár évvel fiatalabb lehetett. Sőt, ez szinte biztos.
Kitűzőt viselt, amelyen a Lakatos Rendőrfőkapitány volt nyomtatva. Micsoda véletlen, hogy ő is Lakatos. Gyurinak is ez a vezetékneve.
A két fiatal lerakta kávés poharaikat és minden figyelmüket az újonnan érkezettre fordították, aki meg épp rád mosolygott. Rád, aztán az órádra. Karját keresztbe fonta mellkasa előtt, bal kezével, mintha aprót intett volna a mögötted állónak, aki erre hátralépett. Megint az órádra nézett, te pedig a műnapbarnított kezén lévő lenyomatra. Ez már több, mint gyanús. Biztosan nem hinnék el, hogy ugyanolyan az órátok. Néha áldozatokat kell hoznia az embernek, nemde?
– Á, hogy az a magáé, rendőrfőkapitány úr! Épp csak kölcsönbe vettem, még ide nem értem, nehogy valami baja essen. – Tarkód vakargattad, mert nem akartál túl nagyot hazudni. – De már vissza is adom!
Ez bizony pontosan az volt. Eszed agában sem volt visszaadta.
– Remek, remek! Látom megértsük egymást, Matyi.
A rendőrfőkapitány arcán szélesebb és fehérebb mosoly villant, mint bármi és olyan hatása volt, mint mikor egy olyan energiatakarékos, vagy hideg villanykörtébe bámulsz egy ideig. Nem vakulsz meg, csak éppen nem látsz semmit.
Pislogtál párat, hogy láss. – Matyi? Honnan tudja a nevem?
A pasas meglepődött, aztán közelebb lépett.
– Én vagyok az, Gyuri! Nem emlékszel? Egyáltalán, hogy kerültél ide?
– Öm – Gyuri? Azta, nem is emlékeztél rá, hogy ilyen magas lett volna. Hirtelen jött ötletből térdre borultál előtte. Gyuri szintén bambán bámult rád. – Megbocsájtásért jöttem. Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy rendőrfőkapitány lettél, mert azt hittem örökre járőrként fogsz megrohadni – motyogtad halkan.
– Tessék? – Kezét feléd nyújtotta, hogy felsegítsen, mire fejed ráztad.
– Megbocsájtásért jöttem – közölted ismét. – Sajnálom, hogy eljátszottam a pénzed.
– Ó, hogy az. – Kínos mosoly fagyott arcára. – Arról már meg is feledkeztem.
– Nem, nem. – Jajgatva felpattantál. – Helyrehozom! Márkkal visszahoztuk a pénzt! Csak most épp nem tudom, hogy hol lehet az a csirkefogó!
– Márk?
Gyuri mosolya egészen lehervadt.
– Tudom, hogy nem kedveled, de ő is megjavult. Kint van, egy zsákra való pénzzel, amit egész idáig elcipeltünk. Csakhogy, az történt, hogy vettem mentolos cukorkát, azt, amit, amúgy azt hittem, hogy ő utál, de kiderült, hogy mégsem és nem tudta kinyitni és aztán meg azt történt, hogy kinyitotta és a kollegád mögöttem elesett benne, mert Márk meg kiszórta. – Mélyet fújtál – Huh, ilyen hosszú mondatot évek óta nem fogalmaztam meg, nem, hogy még ki is mondtam volna! Milyen jó agytorna ez a beszéd, nemde?
– Matyi… Márk halott, ugye tudod?
Szkeptikusan néztél féltesódra. Még, hogy neked ment el az eszed. Inkább az egész családodnak elment.
– Dehogy halott. Ott van kint az a mágikus ajtó mögött!
A kiskutyaszemű melléd lépett, minden figyelmet magára vonva. – Kötelességemnek érzem közölni, hogy igazat mond, uram. Valóban van kint egy idős úr, akinél egy fekete nejlon zsák van, továbbá egy csomag mentolos cukorka, amit sajnos nem túl sikeresen nyitott ki, ugyanis az kiömlött a betonra. Én pedig megcsúsztam az egyik cukorkán és a pázsitra estem. Igazán frissítő volt, uram.
Lakatos György erre az ajtó felé indult. Az automatikusan kinyílt. Kinézett. Alig tíz méterre tőle tényleg ott volt egy öreg, maga alá gyűrött zsákkal és négykézláb mászott valamit szedegetve a földön.
– Én megmondtam – közölted büszkén.
– Ez… ez nem Márk! – Nyeldesett Gyuri.
– Dehogynem. Ugyanolyan öreg és ugyanolyan randa. Nem tudom te mit látsz, de én-
– Megszöktetek, igaz? – Lehajolt hozzád, tekintete akár még a jeget is megtörte volna.
– Véletlen volt. – Vontál vállat. – De a jó hír, hogy ott van kint a pénzed, remélem boldog leszel vele.
Gyuri csak bámult hatalmas bambi szemekkel. Valószínűleg nem akarta elhinni, amit hallott. A két fiatal zsaru meg a tátott szájú, meglepett titkárnőt bámulta. Legszívesebben te is ezt tetted volna, de ekkor kiszúrtad, hogy a kiskutyaszemű kékruhás telefonja, alig tíz centire van a kezedtől. Azonnal megvolt a terved.
– Az órát a megbocsájtás jelképeként hoztam. Nagyon drága volt és pont úgy néz ki, mint, amit elhagytál.
– Ellopták!
– Vagy az… A lényeg, hogy hoztam egy újat. Na, add a mancsod!
Teljesen megbabonázva feléd nyújtotta karját. A szíved összetört, ahogy az órát a csuklója köré tekerted. Az élettel életedben először játszottál egy csapatban. A recepciós telefonja megcsörrent. Azonnal felvette és kedvesen üdvözölte a vonal másik oldalán lévőt, még minden tekintet rászegeződött. Tökéletes alkalom volt, hogy legyen okod, miért ejtetted el az órát. Természetesen Gyuri nem hajolhatott le érte, mert ő volt a rendőrfőkapitány, a kiskutyaszemű viszont igen. Megint egyszerre nyúltatok az óráért, csak te közben valami másért is nyúltál.
– Köszönöm szépen, fiatalember! – Mosolyogtál rá, majd elvetted tőle az órát is. A titkárnő lejegyzett valamit, aztán letette a telefont. Gyuri rád nézett, mire ismét a csuklójára helyezted az órát.
– Rendőrfőkapitány úr! Azt hiszem ez most várhat, ugyanis a másodikról szóltak, hogy épp bejelentettek egy rablást és két eltűnt személyt.
Gyuri elrántotta a csuklóját. Az óra már megint leesett. Ismét hajoltál érte.
– Nocsak! Hol?
– A szúnyogpusztai elmegyógyintézetből, rendőrfőkapitány úr!
A padló hirtelen túl közelinek tűnt, érezted arcodon a hideget, mint egy reggeli puszit a tél közepén egy olyan házban, ahol felnőttél, ahol délig nem volt fűtés. Minden sötét lett, ismeretlen illatokat éreztél, aztán két másodperc múlva minden visszatért. Egy pillanatra azt hitted, hogy ez a következő életed, amiben egy esernyőként újjászülettél, de mint kiderült tévedtél. Az újjászületésedig sokkal több idő telt el, mint két másodperc. Az voltál, ami mindig is lenni akartál – egy esernyő. Méghozzá abban is biztos voltál, hogy te vagy a legszebb mind közül, ugyanis elzártak attól a hétbillió embertől, akik nem, hogy nem tudják értékelni az esernyőket, hanem még emellett leélnek egy egész életet, úgy, hogy közben várnak valakire, akinek a létezéséről még saját magukat sem tudják meggyőzni.
De abban bizony igazuk van, hogy semmi sem tart örökké, még egy esernyő életében sem. Megláttad a zsír és izomfej kombináció cellatársadat. Az őszre festett haját, ami már kezdett átváltani a szőkébe, a piercingjét, ami ott csüngött az orrában, mint disznónak a karika. Ekkor jöttél rá, hogy aki a korábbi életedben a legjobb barátodnak gondoltál, valójában csak egy hasonmás volt. Téged bizony átvertek. Egymás szemébe néztetek, távolságtartó tekintetéről eszedbe jutott Gyuri, múltbéli életedben lévő féltestvéred egyik kijelentése:
– Olyan távolságtartó voltál velem, életem mind az ötven évében, hogy egészen el is felejtettem, hogy-
A telefonod tizenegy évvel később, vagyis a telefon, amit a kékruhástól loptál megrezzent a kezemben. A “hangfelvétel egy” nevű hangfelvétel megszakadt.
Önnek egy új értesítése érkezett:
Az eszköz memóriája megtelt.
Valószínűleg te ez után eldobtad a frissen lopott Nokiádat, ami magányosan, félig felkúszva a repedezett járdaszegélyre és félig még lelógva a műfű színű fűre csakis rám várt a felújított pszichiátriai intézet előtt. Később, az időpontom után a pszichológusomnál, megtaláltam a telefonban a történetedet, amit még a Nokia sem tudott ennél tovább elviselni.