Ajándék: Tizenegyedik történet

Összes megtekintés: 144 

Tintilla magába zárkózott, csendes kislány volt. Nem igazán törődött vele odahaza senki. Az anyja belehalt a szülésbe, és az apja hamar megnősült újra. Tintilla néhány évig ekkor a nagyanyjával élt, akit nagyon szeretett. A nagymama már igen öreg volt, de a házban és a ház körül még mindent elvégzett maga, és mellette nagyon sokat mesélt Tintillának. A kislány tízéves volt, amikor a nagymamája meghalt, és ő akkor visszakerült az apja házába, a mostohaanyja és a két kisebb féltestvére mellé. A nagymama házát ugyan Tintilla örökölte, de az ő nagykorúságáig azt az apja kiadta. A nagymama holmijából egy kevés felkerült a ház padlására, a többit pedig kidobták. Tintillánál a saját ruhácskáin és a babáján kívül csak egy kis láda maradt a nagymamánál töltött éveiből.
Tintilla apja fuvarozóként szinte mindig úton volt, mert sokat dolgozott. A mostohaanyja nem bánt gonoszul Tintillával – nem akarta, hogy megszólják – de nem is érdekelte, hogy mit csinál a kislány, van-e bánata avagy minek örülne. Tintilla nem szólította mamának őt, mint a két kicsi, hanem mindig csak Borbálának, és ez mindannyiuknak így felelt meg a legjobban. Borbála gyakran azt sem akarta, hogy Tintillla a kistestvéreivel játsszon, volt benne egy nem tudatosult idegenkedés a kislány ábrándozó természetével szemben.
Így aztán szinte törvényszerűen adódott, hogy Tintilla másban keresett vigasztalást, s ezt a mást a könyvekben és a természetben találta meg. Amikor éppen nem olvasott, akkor a környéket járta, az erdőket és a hegyeket. Nem teljesen egyedül, mert a nagymama kutyája, a Betyár is átkerült a Nagyi halála után Tintillával együtt a papa házába, ahol az udvarban kapott egy kis kutyaházat. A házba itt nem mehetett be, de miután Betyár sokszor elkísérte Tintillát a kóborlásaira, ezt az új életet hamar megszokta. Mire Tintilla elérte a kamaszkorát, akár hegyi túrákat is vezethetett volna a környező hegyeken, olyan jól megismerte a környék hegyein a járható ösvényeket.
Nyaranta, mikor olyan melegen sütött a nap, hogy órákra le lehetett ülni vagy feküdni a mezőn a fűbe, Tintilla gyakran magával vitte azt a könyvét, amit éppen olvasott. Nem volt sok könyve, mindegyiket elolvasta már többször is. Szívesen letelepedett védett kis tisztásokon, belefeledkezett egy-egy történetbe, Betyárt meg hagyta, hogy hajkurássza a pillangókat. Egy ilyen verőfényes nyári napon történt, hogy Tintilla az erdőben összetalálkozott egy ismeretlen öregasszonnyal. Ilyesmi ugyan előfordult máskor is, de ez az öregasszony másmilyennek tűnt, mint az eddig látott emberek. A szembejövők, akikkel a környékbeli csatangolásaiban Tintilla találkozni szokott, általában olyanok voltak, akiket a kislány ismert, mert a környező falvak emberei ha másképp nem is, de látásból általában mind ismerték egymást. A városból jött turistákon meg látszott, hogy turisták, az öltözetükön is és a magatartásukon is. De erről az öregasszonyról Tintilla nem tudta magának megmondani, hogy miféle. Az öltözete nem hasonlított sem a környékbeliek, sem a turisták szokott viseletére. Azonkívül Tintilla sohasem látott turistát egyedül, azok mindig kisebb-nagyobb csoportokban jöttek. Ez az ismeretlen öregasszony viszont nemcsak, hogy nem úgy nézett ki, mintha turista lenne, de nem is viselkedett hozzájuk hasonlóan. Letelepedett ugyanazon a réten, ahol Tintilla feküdt és olvasott, és szótlanul, a szemeit becsukva és az arcát a nap felé tartva pihent.
Tintilla figyelmét most nem tudta lekötni, amit olvasott. A pillantása önkéntelenül is oda-odatévedt az ismeretlenre, hogy nézze, mit csinál. De az asszony nem csinált semmit, csendben ült. Mielőtt még Tintilla eldönthette volna magában, hogy megszólítsa-e, Betyár ment oda körbeszaglászni az ismeretlent.
Betyár! – szólt rá Tintilla. – Ne zavard a nénit!
A néni kinyitotta a szemeit, és rámosolygott Tintillára meg Betyárra.
-Nem zavar. – A kosarába nyúlt, elővett valamilyen apró szemű gyümölcsöt és megkínálta őket: Nem kértek?
Tintilla kissé bizonytalanul közelebb lépett. Az a figyelmeztetés járt a fejében, hogy idegenektől nem szabad elfogadni semmit, semmilyen ajándékot.
-Mi ez? – kérdezte egy csöpp gyanakvással a hangjában.
-Erdei szeder, nem ismered?
Tintilla bizonytalanul bólintott. Halványan emlékezett rá, hogy egészen kicsi lányként, mikor a nagyanyja még jobban tudott mozogni, szedtek a hegyoldalban ilyen gyümölcsöt, és a nagymama főzött lekvárt belőle. De ez régen volt, már évek óta csak azt hallotta otthon, hogy vigyázz, az erdőben ne szedjél le semmit, mert sok a mérgező gomba meg bogyó, és nem ismered őket. Ami igaz is volt.
Betyárban úgy látszik a néne kedves hangja hamarabb felkeltette a bizalmat, mert ő már megkóstolta a felé nyújtott szedret, és láthatóan ízlett neki. Tintilla is elvett egy szemet, félbeharapta, aztán azt mondta:
-Köszönöm.
-Nincs mit köszönnöd, gyermek – felelte rá enyhe derűvel a néne.
-Mindig meg kell köszönni otthon, ha ajándékot kapok – mondta Tintilla, miközben már lenyelte az első szemet, és most egyszerre hármat is vett a tenyerére.
-Ez a gyümölcs nem az én ajándékom, hanem a természet adja nekünk. A természet és Isten. Egyikük sem szavakkal vár köszönetet.
Tintilla kicsit zavartan nézett a nénére:
-Mi nem járunk templomba.
-Isten és a természet nemcsak azoknak adnak ajándékot, akik templomba járnak – felelte csendesen elmosolyodva az öregasszony. – S azzal tudjuk megköszönni, ha szeretjük őket, szeretjük és megbecsüljük. A természetet és Istent.
Tintilla elgondolkodott egy kicsit ezeken a szavakon, és újabb adag szedret vett a markába. Majd komoly hangon azt válaszolta:
-Én még csak kislány vagyok. Szeretem a természetet, de mit tehetnék? Hogyan tudnám én a természetet megbecsülni?
Az öregasszony ekkor belenézett a kislány szemébe, és úgy felelte neki:
-O, nagyon sok mindennel tudsz segíteni neki! Már azzal is megbecsülöd, ha nem pusztítod. Ha figyelmezteted az embereket, hogy ne dobálják el az erdőben a szemetet. Ha kint jársz az erdőn-mezőn, és egy beteg madárfiókát találsz, azt hazaviszed, és eteted, amíg meg nem gyógyul, és el nem tud repülni. Biztosan megengedi az anyukád, nem?
Tintilla halkan, szomorúan suttogta:
-Nekem nincs anyukám. Meghalt.
Némán ültek egymás mellett néhány percig. Az öregasszony megsimogatta Tintilla fejét, de nem akarta megtörni a csendet. Végül megkérdezte:
-Elárulod a neved nekem?
-Tintilla.
Tintilla máskor mindig furcsának találta a nevét, nem szerette megmondani, mert a gyerekek gyakran kinevették. Tintilla, micsoda név ez, hallotta már többször. De most egészen természetesnek tűnt. A néne nem is nevetett:
-Gyönyörű szép neved van, illik hozzád. Tudod, hogy van egy olyan növény, amelyiket ugyanígy hívják?
Tintilla csak szótlanul és csodálkozva rázta meg a fejét: Nem, ezt még senki sem mondta nekem.
A néne elmagyarázta:
-A Tintilla egy szőlőfajta neve, egy olyan szőlőé, amelyikből nagyon finom vörösbort készítenek.
Mivel Tintilla nem mondott semmit, hanem várakozóan hallgatott, a néne folytatta:
-A szőlőről meg azt szokták mondani, hogy az az istenek ajándéka az embereknek. Lehet, hogy aki neked a neved adta, úgy látta, hogy te is egy szép ajándék vagy. – Egy pillanattal később még hozzátette: Vagy leszel, mikor megnősz.
Tintilla egy darabig hallgatott, mert nem tudta, hogy mit mondjon. Ilyen szépen még senki sem beszélt vele, ilyen különösen. Olyannak tűnt a néne a számára, mintha valamelyik meséből lépett volna elő. Kicsit zavartan kérdezte:
-Kinek lehetnék én ajándék? Sokkal inkább azt szoktam érezni, hogy engem senki sem szeret.
-Jaj, ne mondj ilyet, kicsi lány! Egészen biztosan van, aki szeret téged. Például szeretett az édesanyád. Mondd csak, te kit szeretsz a legjobban?
-A Nagyit szerettem a legjobban, de már ő is meghalt. – Tintilla felsóhajtott. – Papát is szeretem, de őt alig látom. Jóformán soha sincs itthon, mindig úton van. Borbála meg a két kicsit szereti igazán, engem csak úgy elvisel.
Az öregasszony szemmel láthatóan különösebb magyarázat nélkül is megértette, hogy Borbála a mostohaanyja, a két kicsi meg a féltestvérei Tintillának.
-Látod, Tintilla, a nagymamádnak biztosan ajándék voltál. Megszépítetted az élete utolsó éveit, amikor különben egyedül élt volna. Hisz ő is nagyon szeretett téged, igaz?
Tintilla csak szótlanul bólintott a fejecskéjével.
-A két kis testvéredet hogy hívják?
-Palkó a kisebb, és Rozi a nagyobb.
-Nem szoktál mesélni nekik vagy játszani velük? Segiteni nekik a tanulásban, ha már iskolások.
-Amíg Borbála egész nap otthon volt, nem szerette, ha velük játszom. Mióta ő is eljár fél napra dolgozni és a Rozi iskolás lett, azóta többször vagyok velük. Rozi kérte néha, hogy segítsek, és akkor a Borbála sem bánta.
-Látod, a két kisgyerek számára is válhatsz még ajándékká. Az élet ajándékává, hogy van egy nővérük, akihez fordulhatnak, ha valamilyen kérdésük van.
Tintilla elgondolkodott, aztán azt mondta:
-Így még soha nem gondoltam rájuk. Sokáig, ha rájuk néztem, mindig csak az jutott az eszembe, hogy miért van nekik mamájuk, és miért nincs nekem. Aztán arra gondoltam, hogy a kicsik erről nem tehetnek.
Tintilla megállt egy pillanatra a beszédben, majd így fejezte be: Mostanában már sokkal jobb velük.
-Szoktál ajándékot adni nekik?
-Csak karácsonykor meg a születésnapjukon – vonta meg a vállát Tintilla – olyankor mindenki kap a családban valamit.
Talán még folytatta volna, de ekkor hangos ugatás szakította félbe a beszélgetésüket. Betyár a rét szélénél volt már, ahol feltűnt egy kiránduló család egy másik kutyával, és a két állat, ki tudja, hogy mi okból, de hangos csaholással, fokozódó morgással fogadta egymást.
Tintilla odaszaladt, hogy megfogja Betyárt, nehogy a két állat esetleg egymásnak essen, és valami baj legyen belőle. Éppen ideje volt, mikor odaért, mert a másik kutya gazdája, egy negyvenes éveiben járó férfi már mérges szavakkal igyekezett elkergetni Betyárt, miközben nehezen tartotta vissza a saját kutyáját.
-Betyár, gyere ide gyorsan! – szólította Tintilla, és szerencsére Betyár engedelmesen hallgatott rá. Tintilla örült, hogy neki nem kellett pórázzal ráncigálnia a kutyát, mert mindig jól megértették egymást, és erre gondolt, mialatt szótlanul hallgatta végig az idegen városi férfi szidó szavait. Bólogatott rá, de felelni nem tudott mit. Nem is kellett, nem vártak rá, az ismeretlenek mentek már tovább. Tintilla leguggolt Betyár mellé, és megsimogatta a hátát: Még jó, hogy nem estetek egymásnak. Nem minden kutya szimpatikus neked, mint ahogy nekem se minden ember. Azért még nem kell mindenkivel összeverekedni. Jó, hogy te itt vagy nekem, ajándéknak.
Ahogy ezt a szót kimondta, Tintillának megint az idős asszony jutott az eszébe, és visszanézett a tisztás másik oldalára. De a hely, ahol az előbb ültek, most üres volt. Senkit sem látott az egész réten.
-Ó, de kár! – szakadt ki Tintillából, miközben megcsapkodta egyszer-kétszer Betyár hátát. – Elment a néni, és még a nevét sem tudtam megkérdezni!
Betyár bűnbánóan nézett rá, mint aki megértette, hogy Tintilla mire gondol.
Aztán elindultak hazafelé. Tintilla az ismeretlen asszonyra gondolt, és arra, hogy milyen kár , hogy nem beszélgettek tovább. Úgy érezte, hogy sok mindent szívesen megkérdezett volna tőle. Az is ajándék, ha az embernek van valaki, akivel meg tudja beszélni mindazt, ami őt foglalkoztatja.

“Ajándék: Tizenegyedik történet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Maria,
    örülök, hogy tetszéssel olvastad.
    Jó lenne tudni sok szép napot adni a gyerekeknek, nemcsak évente egyet.
    Szeretettel
    Márta

  2. Kedves Rita!
    Örülök, hogy tetszett, és ha jól értelmezem a szavaid, Te is úgy látod, hogy néha értékesebb ajándék a tárgyaknál, ha időt és odafigyelést tudunk adni.
    Szeretettel
    Márta

  3. Kedves Tollforgató!
    Kedves szomorkás történetedet szeretettel olvastam.
    Tintilla, bár nem kap szeretetet, de amit kisgyerekként a nagymamától kapott, beépült a tudatába.
    A titokzatos kedves néni, akivel beszélgethetett, számára szép ajándék volt.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

Szólj hozzá!