Csak pörgött és pörgött, felhőtlenül, önfeledten nevetve, kis száját kitátva, hatalmas ó-betűt formázva ajkaiból, amin keresztül lelkes kiáltás harsant ki a mesebeli palotába, amibe lakott, és amit annyira csodált. Szédült, lábai fáradtak, ám nem hagyta abba a körös körbe történő eszeveszett száguldást. Szeme sarkából lesett rám, és az élénk, kékes lila árnyalatú szoknyájára, ami kecses harang alakban szállt a végén fodrozódva lábai gyorsaságától a levegőben. Határozottan meg volt győződve arról, hogy ő a világ legszerencsésebb kislánya, ő a palota hercegnője, még cipőt se kellett húznia, ahhoz, hogy tudja, kétségtelenül így van. Élvezte a játékot, mert neki minden az volt, a legeslegelső pillanatól fogva megingathatatlanul biztos volt benne, hogy ő a varázsvilág egyszem, fényesen ragyogó tündére – gyakran mondogatta ezt nekem komoly, csilingelő hangján. Teljes átszellemültséggel kacagott, sírt, harcolt törékeny igazáért az óriásokkal, gőgösen lépett fel igazságtalan ügyekben, melyek egyik legfőbb pontja az étkezések utáni édesség gyér mennyisége volt. A nappal és az éjjel fejében eggyé olvadt, különbség nem volt közte, mindkettőt a sokszínű, vitathatatlanul határtalan fantáziája irányított. Nem vette észre a háta mögött lassan pörgő, monoton, folyvást körbe járó gépezetet.
A pörgés lassult szépen, valami ismeretlen teltével. A szikrázó palota tompulni kezdett. Más épületek is tárultak a kislány szeme elé, fényesebbek, kecsesebbek, ékesebbek. Még ő volt a királylány abban a maga teremtette csodában, büszkén, ám egyre bátortalanabbul. Más hercegnőkkel barátkozott, ami rádöbbentette, nem ő az egyetlen, s mások épp úgy kiskirálylányként viselkednek, mint ő.
Az önfeledt forgás leállt, figyelte ahogy szoknyájának játékos fodrai lassacskán megállnak. Csak nézte, bámulta magát; nem szólt, nem csacsogott már, mint ahogy régebben tette előttem ülve. Végül is elmosolyodott, szívébe vidámságot csalogatott, szemében újbóli derűs fény izzott fel, ennek ellenére tudtam: a palota megingott. Nem hitte már, hogy tündér, hercegnő, vagy valamilyen varázslatos lény lenne. A háta mögötti szerkezetre tekintett és komótos, kis léptekkel távozott.
Visszatérte alkalmával kíváncsian, szemével vizslatva nézett engem, és kérdezte: Na, vajon ez milyen? A csodálatos ruha helyett sötét nadrágot viselt, amit fekete pólóval egészített ki. Szürke, meglehetősen átlagos külső viselete meghökkentett. Komor arcát tanulmányoztam, amin felfedezhető volt a bizonytalanság.
A következő alkalommal szinte teljesen felismerhetetlen volt az egykori hercegnő. Nem a külsője miatt, inkább amiért a leány szeméből eltűnt az összes varázs. Nem is mert hosszan elém állni, lehet félt, felismerem, mennyire elveszett. Kapkodott össze-vissza, táskákat pakolt és csupán egy pillanatra engedte meg, hogy farkasszemet nézzek vele. Kétségbeejtő üresség áradt belőle. Zavartan fordult el és a zakatoló órára nézve rohant is.
Legközelebb dühösen meredt rám egy maszk mögül, ami torzította őt, karikás szemét az erős, sötét vonalú festék sem tudta elrejteni, ajka vörös volt, alakja vékonyabb. Magas sarkú cipőben egyensúlyozott a magabiztosság hamisságát tanulva. Másokkal könnyen elhitethette volna, hogy boldog, azok sem tudták bizonyára mi is az a boldogság, viszont engem nem tudott becsapni. Talán ezért is volt rám annyira dühös, kényelmetlenül feszengett, és egyre csak szemöldökét ráncolta. Tik-tak.
Egyszer sötétben jött haza egykori palotájába, mit immár régi, kopott panelnek látott. Előttem mosta le maszkját, a festékes kendőket lábai elé dobta. Ekkor már sírt. A színjáték fináléja következett, becsapott másokat, becsapta magát, elhitette, hogy ő más, mint aki. De vajon velem, ki önmagával állítom szembe őt, mindezt elhitetheti? Miért akart mindenáron megváltozni? Káprázatos úgy, ahogy van, igyekeztem mindig is ezt mutatni neki. Idővel, lassan nyugodott meg, szeméből felszáradtak a könnyek, lehet üzenetem elért hozzá?
Bátortalanul, óvatosan, mintha rég feledett táncot készülne járni, pörögni kezdett.
