Holtak napja – ELSŐ TÖRTÉNET – 1. HELYEZETT és ZSŰRI NYERTES

Azon az őszön a kissé bágyadt, valamelyest erőtlen, azért rendkívül hosszan tartó napsütés felidézte a nyarat, amikor egészen váratlanul télbe fordult minden előjel nélkül ködbe borítva a tájat. A meleg nem tudott keresztül hatolni a vastag párán, a sugarak megtörtek a gomolygó felszínén, különböző árnyalatot adva neki, de leginkább piszkos szürkét, hóesést sejtetőt. És valóban, egyik reggel arra ébredt a kisfiú, hogy fehérbe borult az utca. Ennek hatására a homlokát az ablaküveghez nyomta és boldogan felkiáltott:
– Karácsony van!
Mindjárt ki is szaladt a konyhába, hogy ezt a hírt közölje nagyapjával, aki a reggelit készítette, ugyanis rá hárult immáron egy éve ez a feladat, mióta unokája anyja, az ő menye, szerencsétlen módon autóbalesetben meghalt. Az esemény a fiát annyira megviselte, hogy jobbnak látta átmeneti időre magához venni unokáját, akivel a kezdeti nehézségek után jól megértették egymást. Tekintélyelvű hozzáállásának az enyhülése, majd a teljes feladása segítette ezt a folyamatot. Ehhez járult a gyermek rendkívüli lényének hatása, ami egyik ámulatból a másikba ejtette, és általa az ő szemével kezdte látni a világot. A benne is létező, de soha meg nem tapasztalt meseszerű átalakulás saját környezetét élővé tette, megérezve a mindenbe ott rejlő történet lehetőségét.
– Ma jön a Jézuska – ölelte át a derekát a kisfiú.
Ő óvatosan letette az asztalra a forró kakaót, aminek illata betöltötte a konyhát, majd gyöngéden lefejtette hálóköntöséről a gyerek karját, és leguggolt hozzá. Közvetlenül maga előtt látta tiszta, ártatlan arcát, és összeszorult a szíve.
– Nem is örülsz neki – simogatta meg az unokája, majd otthagyva őt felmászott a székre, és belekortyolt a reggeli italba. Halkan felsikoltott és legörbítette a száját.
– Tudod jól, hogy forró ezért először is meg kell fújni – dorgálta a nagyapja, aki időközben felállt és sajgó térdeit tapogatta.
– Még ajándékot is kell venni – forszírozta a gyerek.
– Ráérünk arra, ugyanis még sok idő van karácsonyig – nyugtatta meg, de ellenkező hatást ért el vele.
A kisfiú felállt a szék tetejére és toporzékolni kezdett, ijesztő közelségbe kerülve az ülő alkalmatosság széléhez.
– De esik a hó, már minden fehér és különben is tegnap láttam, hogy rengeteg gyertya égett valahol, pontosan úgy, mint szenteste.
Zokogásba tört ki. Szívszaggató fájdalmas sírását tehetetlenül figyelte, annál is inkább, mert létjogosultságát elismerte, hiszen gyakran tenné ő is ugyanezt. A felnőttség önkontrolljából kilépve, megtisztítva magát a rárakódott idegen berögzülésektől, de nem tehette. Annál is inkább, mert már képtelen lett volna rá, legalábbis a felszínen. Lent a mélyben azonban, a sötétség biztonságában, bármi megtörténhet. Az a terep az övé, csak és kizárólag őrá tartozik, és amíg így gondolja, nem engedi a felszínre törni, megtartja magának. De az arcán megmutatkozott, ha akarta, ha nem és ez lecsillapította a kisfiút. Visszaült a székre, és mintha mi sem történt volna, tovább szürcsölte a kakaót.
– Szerintem a halottak napi mécseseket láttad – ült le vele szemközt, és egy vajas kalácsot tett elé, amit a gyerek hirtelen odébb tolt.
– Nem vagyok éhes – mondta hüppögve. – Mi is gyújtunk mécsest az anyának? – kérdezte.

Késő délután útra keltek és átszelték az egész várost a zsúfolt buszon, hogy a kisfiú kívánságát teljesítsék. Vettek egy csokor nárciszt, és pár darab mécsest, amit a gyermek egész úton magához szorított, fenntartva a jogot azok meggyújtására. A hó folyamatosan hullott, lassítva a közlekedést. Mire odaértek majdnem besötétedett. Felemelő látványt nyújtott a fényárban úszó temető, ahol apró, meghitt lángok pislákoltak, közel hozva a körülöttük álldogáló embereket, akiket a közös sors, ha átmenetileg is idegenből ismerőssé kovácsolt, és zavar nélkül szólították meg egymást:
– Maga kihez jött? Értem, a fiához. Az nagyon szomorú. Nekem az apám fekszik itt, igaz szép kort megért, de azért hiányzik – hallották a suttogó szavakat, miközben haladtak a sír felé, amit rövid időn belül meg is találtak.
Az egyszerű, elegáns márványkő észrevétlenül húzódott meg a többi között, egy hatalmas öreg fenyő alatt, aminek ágaira ránehezült, az idő közben felgyülemlett hó. Egyetlen szál fehér rózsa árválkodott a rögzített vázában.
„A fiam már itt járt” – futott át az agyán és maga előtt látta magányos alakját, ahogy az egy szál virágot elhelyezi, egy kis ideig lehajtott fejjel álldogál, majd lehajtott fejjel elindul a kijárat felé. „Remélem hamarosan túl lesz rajta” – biztatta magát, és az unokájára pillantott, aki komor arccal figyelte a csupasz követ.
– Mi a baj? – kérdezte tőle a fiú. – Akkor most ebbe van bezárva? A sötétségbe és a hidegbe? Ki sem jöhet, és nem láthatja a hóesést sem? – megint sírni készült.
Átfogta az apró vállát.
– Szó sincs róla. Csak a teste van ott, amit levetett magáról a rengeteg nyűgjével együtt. Most már szabad, és mindenben benne van, amit életében szeretett.
A kisfiú arca felderült.
– Akkor a hóesésben is! – mondta, és felfelé fordította a tenyerét, amibe folyamatosan hullottak a pelyhek.
– Igen – ragadt rá a lelkesedés az idős férfira. – A virágba is – mutatott a fehér rózsára, majd egymást túllicitálva fedezték föl jelenlétét az őket körülvevő környezetben. Közben folyamatosan nevettek, az emberek furcsállva figyelték a viselkedésüket.
Amikor elfáradtak, közösen meggyújtották a mécseseket és áhítattal figyelték a lángot. Hazafelé betértek egy cukrászdába. Jól esett a fűszeres illatú meleg az átfagyott tagjaiknak.
– Na, melyik süteményt kéred? – kérdezte a nagyapa az unokától, aki egy ideig gondolkozott, majd hirtelen rávágta:
– A Rákóczi túróst választom, mert azt anya nagyon szerette és egész biztosan abban is benne van. Az idős férfi megrendelte az édességet és mosolyogva várták a kisfiúval, hogy a pincér kihozza.