A szobám falai közt önmagam lehettem. Nem az a tökéletes lány, akinek az iskolában hittek. Hanem csak én a teljesen átlagos Lucy, aki igazából voltam. Nem bálkirálynő jelölt, nem a suli leghelyesebb srácának a barátnője, csak én egy problémákkal küzdő tinédzser. Kívülről magabiztosnak mutattam magam, azt mutattam, hogy az én életem tökéletes. De a makulátlan külső mögött omladoztak a falak és még csak senki észre sem vette. Táskámat ledobtam az ágyra, majd magam is utána dőltem és magamhoz szorítva a kedvenc párnámat kibámultam az ablakon. A gondolataim egyre csak az új filmtörténet tanáromon jártak, aki a szünetre azt a házit adta, hogy mindenki készítsen a családjáról egy dokumentumfilmet. Azt mondta, hogy a lényeg a természetesség legyen, ne megjátszott szerepek legyenek, hanem egy átlagos hétvége. Példának felhozta, a közös hétvégi ebéd főzést, hajnalig tartó kártyaparti vagy éppen egy hétvégi kiruccanás a nagyihoz a tengerpartra. Annak a Lucynek, akit az iskolában ismertek ilyen lett volna az élete. Az a Lucy a filmjében azt mutatta be, hogy szombat reggel kimegy a bátyával futni, napközben együtt van a család, este pedig egy jótékonysági eseményre mennek el együtt. Az igazság viszont az volt, hogy apám évekkel korábban lelépett, az anyám pedig alkoholba fojtotta a bánatát, míg egy évvel ezelőtt májrákban elhunyt. Azóta a bátyámmal éltem egy apró két szobás lakásban, ahol nem volt olyan nap, hogy ne romlott volna el valami. Semmi probléma nem lett volna ezzel, ha a kapcsolatom a bátyámmal normális lett volna, olyan igazi báty-kishúg kapcsolat. De olyanok voltunk egymás számára, mint két idegen. Én megtűrtem őt, hogy legyen fedél a fejem fölött, ő pedig megtűrt engem, mert volt ki főzzön és mosson rá. De legalább a pénzzel nem volt gondunk, Ethan viszonylag normálisan keresett az autószerelő műhelyben, én pedig délutánonként egy étteremben robotoltam, és a vendégek gyakran busás borravalót adtak. A vendégektől kapott borravalókat arra költöttem, hogy kicsinosítsam a szobámat, hogy az emberek még véletlenül se gyanakodjanak a penészes falak vagy a kopott bútorok látványa miatt. A tökéletességre törekedtem, de ez a feladat veszélybe sodorta a rólam kialakult képet. A telefonom értesítő hangját meghallva felültem és felkaptam az íróasztalon heverő készüléket. Az új tanárunk írt a csoportba, hogy ha bárkinek bármi kérdése van, hozzá nyugodtan fordulhatunk bizalommal. Kiütöttem az értesítést és a hajamba túrva kibámultam az ablakon. Nem engedhettem meg magamnak egy egyes dolgozatot így hát azt tettem, amihez a legjobban értettem. Bővítettem a hazugságaim listáját. A névjegyzékből kikerestem Zac telefonszámát ujjaim a hívás gomb felett lebegtek, aztán tárcsáztam a tiszteletbeli bátyám számát. Egy fórumon akadtam rá, aminek az volt a neve, hogy „Őszintén magadról” és hamar összebarátkoztunk. Az ő élete tökéletes volt, a szülei elsőosztályúak az otthona pedig csodálatos. Én is meséltem magamról és arról, hogy mennyit hazudtam, csakhogy tökéletesnek lássanak. Nem örült neki, arra bíztatott, hogy legyek őszinte és egyenes, ami miatt egy időre megszakadt a kapcsolatunk, de aztán valahogy úgy alakult, hogy az ismerőseim közt elterjedt, hogy Zac családja az én családom is. Én pedig hagytam, mert könnyebb volt belesimulni a szerepbe, mint őszintén bevallani az igazságot. A telefon hosszasan kicsöngött mielőtt felvette volna, addigra kétszer meggondoltam magam, de aztán győzött a lebukástól való félelem.
– A segítségedre lenne szükségem – kezdtem bele köszönés nélkül.
– Minden rendben? – kérdezte komoran.
– Az új tanárunknak forgatni kell egy dokumentumfilmet egy hétvégi napról, a családunkról.
– Lucy nem hiszem, hogy a szüleim ebbe belemennének – szólalt meg hosszas hallgatás után. – Imádnak téged te is tudod, de…
– Szépen kérlek Zac. Már csak ez az egy évem van hátra! Csak pár hónap, aztán megyek, egyetemre kérlek! Nem kell tudniuk, mondhatjuk azt, hogy egy sulis projekthez lesz, mint egy nap a legjobb barátomnál.
– Igen aztán meg majd a ballagásodon is mi leszünk a családod – motyogta. – Mikor hagyod végre abba a színjátékot?
– Ha vége a giminek, aztán irány a Stanford és vissza sem nézünk – suttogtam. – Kérlek Zac, tudod mennyi vesztenivalóm van.
– A kamu piperkőc barátaidra vagy a bunkó pasidra gondolsz?
– Zac! Azt hittem, hogy legalább te megértesz engem! Én nem segítettem neked, amikor nem tudtad, hogy elmondani a szüleidnek nem orvos akarsz lenni, hanem színész?
– Zsarolsz? És igen, akkor tényleg segítettél, de te…
– Én mi? Mond csak ki – lábadt könnybe a szemem.
Zac sokáig hallgatott a vonal végén, majd fújtatott egy nagyot és szinte láttam magam előtt, ahogy az ablakához lépve kipillantott a távolban kéklő tengerre és közben beletúrt a szőke tincseibe.
– Rendben van Lucy! Most utoljára, de kérlek, ígérd meg nekem, hogy többé nem használsz fel minket és elmondod a szüleimnek az igazat!
– De…
– Ígérd meg!
– Megígérem – hunytam be szorosan a szemem és a mellkasomra szorítottam a kezemet. – Köszönöm Zac. Szeretlek!
– Az a baj, hogy én is – suttogta.
Semmit sem reagáltam a megjegyzésére. Elköszöntem, bontottam a vonalat és megkönnyebbült mosollyal az arcomon csatlakoztam az osztálycsoportunkban indított videochathez. Nem voltam többé az a problémás Lucy, aki hazugságban élte az életét, az a Lucy voltam, aki tökéletes volt, aki mindig ragyogott. És ez így volt jó, azt hiszem.
