Mottó:
„Júlia nem akar a földön járni,
Fölszállt inkább a fejünk fölé.”
(Napoleon Boulevard)
A péntek délelőtti bevásárlásból tértem hazafelé. A kapukulccsal kinyitottam a tömbház bejáratát, beléptem, majd az előtérben megnéztem a postaládámat. Már két hónapja itt lakom, de egy kivétellel eddig mindannyiszor üresen találtam, ahányszor belekukkantottam. Akkor is „csak” valami fontos iratok érkeztek a számomra, mert előrelátóan megadtam az új címemet is, nemcsak azt, amelyik a személyi igazolványomban szerepel.
Kinyitottam a postaládámat, és mivel nem vártam semmit, hát kissé eltátottam a szájamat: váratlanul egy nagy fehér boríték esett le a földre: az én postaládámból! Nahát! Óvatosan bezártam a postaládát, majd fölemeltem a földről a meglepetést. Egy egyszerű, nagy és fehér borítékot: az elején a nevem szerepelt címzettként, a hátán egy angyal rajza feladóként: magas, karcsú, vörös és hosszú hajú, hosszú lábú, fehér szárnyú, lengén öltözött női angyal! Bélyeg nem volt rajta, a címem sem szerepelt, mégis megtalált. Hihetetlen! Betettem a borítékot a bevásárlóneccembe, s amíg a lépcsőn fölértem a második emeleti lakásomig, addig azon morfondíroztam, vajon hogyan jutott el hozzám ez a postai küldemény.
A lakásba lépve becsuktam és kétszer bezártam a bejárati ajtót, letettem az egyik konyhai székre a neccemet, levetettem a kabátomat, lehúztam a bakancsomat, és beleléptem a papucsomba. Rögtön előkotortam a borítékot, és a konyhaablakhoz léptem. Félrehúztam a függönyt, hogy az erős természetes fényben alaposan átvizsgáljam a küldeményemet. Jóformán rá se pillantottam, máris tetőtől talpig libabőrös lettem; annyira és oly sokáig, mint amikor legelőször néztem meg Rhonda Byrne A Titok című filmjét, vagy mint amikor legelőször meditáltam Domján László Alapgyakorlatára. Varázslatos érzés kerített hatalmába, amit különösebben nem tudok szavakba önteni. Talán nem is akarom… Ilyet éreztem akkor is, amikor kezembe vettem az első szerelmem első levelét, valamikor 35 évvel ezelőtt ilyen tájban, január végén…
Kívülről nem találtam semmilyen árulkodó jelt a küldeményemen, amelytől okosabbá váltam volna a címzettet és a célját illetően, ezért ollóval óvatosan levágtam hosszában a boríték felső részét. Belekukucskáltam, majd két ujjal kiemeltem belőle egy meghívót. Cifra, kacskaringós, de könnyen olvasható nyomtatott betűkkel közölte velem az ismeretlen feladó, hogy két nap múlva, vasárnap délután öt órától álarcosbált szerveznek a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében, amelyre engemet is szeretettel meghív és elvár. Természetesen kötelező az eseményhez illően öltözve és álarccal megjelennem; ha pedig nincsen, vagy addig nem találok magamnak megfelelő maszkot, akkor a ruhatárnál kölcsönözhetek, vásárolhatok egyet. Na, erre a hírre muszáj volt leülnöm a másik konyhaszékre és megpihennem egy kicsit, mert egészen hihetetlennek, mesebeli csodának tűnt ez az egész álarcosbálos meghívás…
Kérdések özöne árasztotta el az elmémet. Ki küldte nekem a meghívót? Honnan tudta a nevemet? Honnan tudta ezt a címemet, hisz nem szerepel a személyi igazolványomban sem? Valóban lesz álarcosbál vasárnap a Kultúrpalotában? A boríték hátán szereplő angyalrajz miért magas, karcsú, vörös és hosszú hajú, hosszú lábú, fehér szárnyú, lengén öltözött női angyal? Ki és honnan ismeri ilyen jól az ízlésemet? A Jóisten? Az angyalok? A Barátom? A virtuális ismerőseim? A társkereső honlap, amelynek rendszeres látogatója vagyok? Valamelyik „jóakaróm” viccelődik velem? Arra gondoltam, hogy az éjszaka jó tanácsadó, és lefekvéskor ugyanezeket a kérdéseket tettem föl magamnak. Sőt, az elejétől a végéig újra fölelevenítettem magamban a meghívó kézbevételét is, mielőtt jótékony álomra hajtottam volna a fejemet.
Másnap reggelre jól kialudtam magamat: pihentető álmom volt, de a pénteki rejtélyt illetően egyáltalán nem sikerült semmilyen válaszra lelnem. Úgy tűnik, hogy ezzel az alkalommal nem működött a reményteljes éjszakai tanácsadás: a fátyol mögötti spirituális világ nem akarta velem is megosztani tudását; vagy azért, mert nem érdemlem meg, vagy pedig azért, mert még nem érkezett el az idő erre. Zuhanyoztam, reggeliztem, majd átnéztem a ruhatáramat. Egy újabb gondolat foglalta el az elmémet, éspedig: mibe öltözzek a bálra?
* * *
Csodálatosan süt a nap odakint. Így szerencsére gyalog megyek a közeli, alig egy kilométerre fekvő Kultúrpalotáig. Az épület melletti parkolóban drágábbnál drágább külföldi luxusautók, sőt, még egy nyitott lovas hintó is vesztegel. Úgy veszem észre, hogy a város és a környék előkelő magyarjai vannak meghívva, illetve jöttek el mulatni. És ki tudja, hányan érkeznek még, hisz van bőven hely a parkolóban! A bejáratnál magyar nyelvű színes plakát hirdeti a mai álarcosbált. Nem is akárhogyan, hanem vendéggel: Júlia, a híres helyi színésznő is részt vesz rajta saját kis előadásával. Júliáról már hallottam beszélni az embereket itt-ott a városban, de eddig még nem láttam; a jelek szerint ma megismerem: ha nem is személyesen, mert valószínűleg maszk lesz rajta, de legalább álarcban. Vagyok annyira jó emberismerő a megélt 54 évemmel, hogy a viselkedése, a beszéde, na, meg az előadása alapján fogalmat alkossak magamnak a színésznő jelleméről.
Fölmegyek előbb a négy betonlépcsőn, belépek a külső nehéz vasajtón, majd föl a négy márványlépcsőn. A belső vasajtó tárva-nyitva várja a vendégeket: az előcsarnokba érek, ahol alaposan körülnézek. A közeli ruhatárnál éppen egy előkelő idősebb pár kabátjait veszik át, mások a lépcsőn indulnak fölfelé az első emeletre, mert a bál a tükörteremben lesz. Ünnepi hangulat árad mindenünnen: az emberekből, a falakból, a festményekből, a díszítményekből. A ruhatárhoz lépek, levetem és beadom a kabátomat, és vásárolok egy magamnak való, rám illő maszkot. Egy ötvenesért kapok is egy csodálatosat: a zöld különböző árnyalataiban játszó, egyszerű csillámos álarcot, amelyet rögtön föl is teszek a fejemre. A közeli tükörben megnézem, hogyan áll: így, álarcban is remekül nézek ki, még én sem ismerek magamra, annyira megváltoztatja az arcomat. A hajam már jó tíz éve fehér, de inkább őszes (mint minden férfi felmenőmnek a családfámban ebben az életkorban), a fehér pulóverem kerekre kötött nyakánál kitűrtem a fehér ingem gallérját, a fehér vászonnadrágom remekül kiemeli a karcsú alakomat, a frissen vásárolt fehér, puha, fordított bőr cipőm pedig nagyszerűen kiegészíti a ruházatomat.
A tükörterembe érve, előbb alaposan körülnézek. Itt már mindenkin maszk van. Még a zenészeken és a pincéreken is. A hatalmas terem két végében velencei tükrökben gyönyörködhetek, a külső falat színes üvegfestmények díszítik, amelyek az erdélyi népi életet, a székely építészetet, a székely eredetmondát és a magyar népballadát elevenítik meg; a csillárokból és a tartóoszlopok lámpáiból áradó mesterséges fénynek köszönhetően valósággal ragyognak a szecessziós bútorok, a kerek és szögletes asztalok, meg a mellettük álló párnázott székek és karosszékek, a tükörfényesre csiszolt padló. A fényűzés és a pompa sugárzik mindenből, fölidézve azt a jólétet és bőséget, amely a tizenkilencedik század végi és a huszadik század eleji magyar nemességre annyira jellemző volt ezelőtt jó száz évvel, amikor a Kultúrpalotát építették.
Belépnek a szervezők, két férfi és két nő személyében, szintén álarcban, az ajtónállók pedig becsukják mögöttük a dupla szárnyú ajtót. Kezdődhet a bál. Előbb elmondják a marosvásárhelyi álarcosbálok rövid történetét, majd fölsorolják a meghívottakat, akik a romániai magyar nagykövetség, az erdélyi magyar főkonzulátusok, konzulátusok, illetve az erdélyi magyar külhoni képviseleti irodák vezetői, végül pedig megemlítik az esemény támogatóit, akik jórészt vásárhelyi és Maros megyei közismert üzletemberek és újnemesek, illetve az erdélyi magyar kastélyok egykori–jelenlegi jogos tulajdonosai. Vagyis az erdélyi magyarság színe-java.
* * *
Végül, de nem utolsósorban következik Júlia, marosvásárhelyi közismert amatőr színésznő, aki a Tompa Miklós Társulattól és a Hahota Színtársulattól független művész, saját előadással. Fiatalabb korában tehetséges balerina is volt, ennek köszönheti tehetségét és elismerését. A Tükörterem közepe felé igyekszem, amennyire a hely és a bál résztvevői engedik, és az első sorba furakodom, hogy jobban lássam a produkciót.
Júlia is álarcban van, sajnos. Magas és karcsú, gyönyörű vörös és sima haja lágyan omlik a két vállára és a hátára, szeme színe talán sötét barna (a fekete, horgolt, lepkealakú maszk miatt, amelyet visel, nem látom elég jól), ajka vörös, arca pirospozsgás, bőre fehér, áttetsző, formás alakjából sokat sejtetni engedő rózsaszín balettruhában, fehér balettcipőben van, meztelen lábszárakkal. Királynői mozdulatokkal libben a terem közepére, a nézők kíváncsi tekintetének kereszttűzébe. Ismerős zene szólal meg a rejtett hangszórókban: hirtelen nem tudom, honnan szedjem elő, aztán apránként rájövök, hogy nem a Hattyúk tavának a betétdala csendült föl, hanem egy sokkal népszerűbb, közismertebb darab. Vincze Lilla, a magyarországi Napoleon Boulevard énekesnőjének hangjára ismerek rá, amint dalolni kezdi a pop zenekar 1988-ban megjelent nagylemezének slágerét. Erre akkor döbbenek rá, amint meghallom a refrént:
„Júlia nem volt erős, vagy több mi nálunk,
Júlia nem volt se jó, se szép,
Most Júlia nem akar a földön járni,
Fölszállt inkább a fejünk fölé.”
Erre a varázslatos dalra állította össze saját előadását a „mi” Júliánk. Balettlépéseivel és táncmozdulataival valósággal elkápráztat bennünket, a bál résztvevőit. Olyan kecsesen mozog, mintha madár lenne: szinte repül, szárnyal a zenére. Nem vagyok szakember és nem tudom szavakkal leírni a műsorát, de érzem, amint ereimben megpezsdül a vérem. A mintegy négyperces előadás nagy sikert arat. Valóságos tapsorkán keletkezik, amikor a dal végén Júlia a padlóra ül, légiesen, törékenyen, akár egy hattyú. A zene elhallgat, a hangszórók megnémulnak, a közönség is abbahagyja az ünneplést. Olyan csönd támad hirtelen, hogy a légy zümmögését is meghallanám, ha lenne légy a közelemben. Mindenki megbabonázva bámulja a művésznőt, aki pihegve pihen a tükörsima, fényes padlón: olyan érzésem támad, mintha örökre így akarna maradni. Muszáj Őt néznem, mert érzem valahol a bensőmben, hogy Ő is figyel engem. Bár az arcát nem látom a maszk miatt, de egész lénye, kisugárzása mintha megbénítaná akaratomat, mintha elvenné józan eszemet és ítélőképességemet.
Aztán elérkezik a Pillanat. Nem tudom, hogy mit cselekszem, csak ösztönösen odalépek Júliához, feléje nyújtom a jobb kezemet, és miután rátámaszkodik, a bal kezemmel a karjánál fogva segítek neki fölállni a padlóról. Rám emeli a tekintetét, érzem a leheletét, az illatát, testének, lelkének és szellemének minden egyes lüktetését. Olyan érzésem támadt, mint amikor először voltam szerelmes életemben. Lehet, hogy most, ebben a pillanatban leszek újból szerelmes, ezúttal utoljára? Létezik végső szerelem? Üres az elmém, nem tudok gondolkozni, csak cselekedni. Amint Júlia karjait a nyakam köré fonja, én rögtön átölelem a derekánál, és magamhoz vonom, mintegy végtelen ölelésbe. Fejemben zúg a vér, vadul dobog a szívem, nem is tudom, mikor volt ilyen magas a testem rezgésszintje, mint most, ebben a vad, mégis jámbor, szelíd ölelésben. Sóhajtani hallom a művésznőt, majd halkan suttogni kezd a fülembe: – Laci, imádlak, szeretlek, évek óta rólad és veled álmodok és álmodozom! – mondja. Úgy becézget, mintha én lennék életének értelme, boldogsága, szerelme. El sem akarom hinni, hogy valóban az vagyok. Képtelen vagyok azonnal elfogadni ezt a varázslatot.
Nem tudom, mennyi ideig állunk így mi ketten, egymást átölelve a bálozók kíváncsi tekintetének tűzében. Végül valaki tapsolni kezd: lassan, finoman, óvatosan, mint amikor hasadni kezd a hajnal, és a látóhatáron fölbukkannak a nap első sugarai. Aztán a többiek is átveszik a tetszésnyilvánítás eme csodás formáját. Valósággal ünnepelni kezdenek: nemcsak Júliát, hanem engemet is, mindkettőnket egyszerre, mert van bátorságunk, hogy kimutassuk egymás iránt régóta érzett, de mindeddig visszatartott, elrejtett érzéseinket.
Bár mindketten álarcban vagyunk, érezzük egymást, lelki szemeinkkel látjuk a maszkkal leplezett arcunkat, egész lényünket, tisztán, meztelenül, ahogyan a Jóisten megteremtett bennünket a születésünkkor. Odaadás, szeretet, szerelem sugárzik belőlünk. Csak most értem meg az utóbbi három nap eseményeit. Pontosabban egész lényemben érzem, miközben forrón ölelem, simogatom Júliát, és szerelmes szavakat suttogok a fülébe. Valósággal extázisba estem, estünk, amit szavakkal nem lehet, nem tudok leírni. Még akkor sem, ha álarc fedi az arcunkat…
Dávid László,
Marosvásárhely,
2023. január 28.