Álarcban: Tizedik történet: A vonat robog tovább

Álarcban

A vonat robog tovább
Alainnal Nápolyból induló vonaton találkoztam. Az életről társalogtunk. Lassan azon kaptam magam, hogy egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy álarc van e rajta vagy az igazi énje beszélget velem.
Hogy is mesélte?
Eltökélt szándékom volt, hogy az életem nem mehet így tovább. Változtatnom kell, de azt még nem tudtam, hogy miképpen. Felültem az első vonatra, ami tudtam, hogy elhagyja Párizst. Lehunytam a szemem, még a vonat ablakán sem néztem ki. Nem akartam látni semmit. A kalauz ébresztett fel.
– Kérem a menetjegyét!- hallottam, de nem igazán igyekeztem.
Kotorásztam a táskámban és odanyújtottam.
– Tessék.
– Ez meg mi? – kérdezett rá.
– Mi lenne? A jegyem!
– Uram! Ez nem is erre a vonatra szól!
– Tessék?
– Rossz vonatra szállt!
– Akkor mit tehetek?
– A legközelebbi állomáson leszállhat.
– És?
– A többi a maga dolga.
– Azt sem tudom, hogy hol járunk!
– Eltéved? – kérdezett rám a kalauz.
– Maga mondta, hogy nem erre a vonatra szól a jegyem vagy nem?
– Igen, de….
– Akkor most mi van?
– Szólok, mielőtt elérjük a legközelebbi megállót.
– Jól van.
Bár ha tudta volna az úr, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy miért ebbe a szerelvénybe szálltam és azt sem tudtam, hogy hol fogom elhagyni a vonatot biztosan méltatlankodott, volna. De így! Simán hagyta, hogy megvárjam a következő állomást, ami csak annyit jelentett, hogy azon a városon is keresztülfolyik a Szajna. Melun következik, hallottam s már nem is gondolkodtam. Mindjárt jön a kalauz és közli, hogy itt elhagyhatom a szerelvényt. Fogtam a felöltőmet és a kistáskámat. Le kell szállnom. A többi? Minek gondolkodnék a jövőn, amikor a ma is előttem áll. A vonat lassan közelítette meg az állomást. – Most!- kiáltottam magamban. Kinyitottam az ajtót. Leszálltam. Ismeretlen volt minden. Sodródtam a tömeggel. Valaki kicsit megtaszított.
– Nem sietne?
Ránéztem és vártam, hogy még egy mondattal közöli, hogy hova. Nem szólt semmit. Kiértem a váróterembe. Egy térképen előtt megálltam. Azt láttam, hogy merre is folyik a Szajna. – Ez jó támpont, ha beleugrok és meghalok, itt senki sem tudja azonosítani a holttestemet. Főleg ha felfúvódva találnak rám. Remek. Döntöttem el. Nem siettem, miért kellett volna életem utolsó perceit rohanással tölteni. Nem tudom, hogy mennyi idő múlva értem el a folyó partját. Egy biztos, hogy már esteledett. Lassan sétáltam és figyeltem, ahogy sodródik a víz. Tőlem pár méterre egy lány magányosan állt a parton. Olyan volt, mintha sóbálvánnyá változott volna, csak állt mozdulatlan. Elindultam felé. Próbáltam a köztünk lévő távolságot felmérni. Már mellette álltam, amikor felém fordította a fejét.
– Miért néz?
– Mert gyönyörű a naplementében.
– Mit akar?
– Semmit.
– Akkor még is, miért állt meg mellettem?
– Nem tudom.
– Mondja, hideg lehet a víz?
– Nem, zavaros.
– Annak látja?
– Igen, ha elnyeli az embert, akkor lent a mélyen mindig zavarosabb lesz.
– Fekete?
– Akár a sötét éjszaka.
– Honnan tudja?
– Sehonnan, csak sejtem.
– Maga mit keres itt a folyó partján?
– Talán azt, amit maga.
– Miért?
– Nem is tudom. Tudja mit, mind a ketten egy kis időre hagyjuk itt a folyót!
– Nem!
– Miért?
– Mert ő az én menedékem.
– Miért?
– Pár nap múlva kitoloncolnak.
– Innen?
– Igen az országból.
– Az nagy baj. Nincs más lehetősége?
– Azt hittem, hogy van de…
– Mi történt?
– Elhagytak és most mehetek vissza oda ahonnan jöttem.
– Az baj. Nem talál másik megoldást?
– Van kettő is.
– Mi az?
– Vagy feleségül vesz valaki, vagy megnézem a folyóban a sötétségét.
– Szomorú. Tudja mit! Én feleségül veszem!
– Badarság.
– Miért lenne az?
– Maga marad Franciaországban én meg felülök egy vonatra és irány Nápoly.
– Aztán mit fog ott csinálni?
– Arról még sejtelmem sincs. Nem tudja, nincs itt valahol egy vendéglő?
– Miért?
– Meghívom egy konyakra és ott mindent megbeszélünk.
A lány rám nézett. Gyönyörű fekete volt a szeme. Enyhén göndör a haja. Spanyol vagy portugál lehetett. Felcsillant a szeme. Még egyszer át sem gondoltam, amit mondtam, amikor a lány megfogta a kezem.
– Mehetünk! Egy konyak?
– Igen egy konyak.
Lassan elhagytuk a partot. Téblábolva követtem a lányt. Egyre közelebbről szólt a zene.
– Itt a kis kocsma. Magának jó lesz?
– Szerintem igen.
Koszos füstös kocsma volt, olyan lebuj, ahova mindennap csak a reményt vesztett emberek vagy teljesen megfásultak lépnek be egy italra. A pincér nem is kérdezett semmi. A pultra lökte a konyakot.
– Magának?- szólt rám.
– Nekem semmit.
– Akkor nem fog semmire sem menni!
– Miért?
– Majd rájön. Ki fizet?
– Én.
– Azt gondoltam-, tette hozzá gúnyosan és felröhögött.
A lány fogta a konyakos poharat és leült egy eldugott sarokban.
– Jó lesz?
– Nekem mindegy.
– Akkor, hogy is gondolja azt a dolgot?
– Mit?
– A házasságot?
– Keresünk egy anyakönyvvezetőt és az összead minket.
– Csak így?
– Hát hogyan?
– Kell egy mennyasszonyi ruha, egy csokor virág, magának egy öltöny, tanúk, meg egy kis ebéd.
– Nem is tudom- hebegtem.
– Akkor menni fog vagy sem?
– Igen, mert mégis jobb lesz ez a megoldás, mint a Szajna mélye.
A lány lassan itta meg konyakját. Olyan érzésem támadt, mintha most visszakapta volna az életét. – Jól teszem, amire vállalkoztam?- kérdeztem magamtól. Egy belső hang már válaszolt is rá. – Igen. Mire észhez tértem egy kis kulipintyóban találtam magam. A lány hagyta, hogy felmenjek az emeletes ágyra. Semmit sem kérdezett. Gyorsan álomba zuhantam. A reggeli kukásautó hangja ébresztett fel. A lány már készenlétben állt az indulásra.
– Mehetünk?
– Hova?
– Elfelejtette?
– Nem, csak még nem ébredtem fel.
– Siessen! Lesz egy két elintézni valónk.
Lekászálódtam az ágyról.
– Van pénze?
– Mire?
– Az esküvőre.
– Igen.
Válaszoltam, s azon gondolkodtam mibe is keveredtem és mennyibe is kerülhet egy ilyen szertartás.
– Siessen!- szólt rám a lány.
Egymás mellett róttuk az utcákat. A főúton a kirakatok üvegjébe láttam, hogy borostás az arcom. – Mi is törtét velem? Megint rossz irányba tartok? Nem most ez jó! – mondogattam magamnak.
– Ide kell bemenni! -mutatott a lány egy fényes szalonra.
„Esküvői kellékek kölcsönzője” piros szívekkel körbevett felírat alatt nyílt a bejárati ajtó. Jól ki volt találva. Balról a férfiak kutakodtak, jobbról a nők. Gyorsan választottam egy öltönyt.
– 200 frank. Holnap vissza is hozhatja, ha nem lesz semmi baja 100 frankot vissza is adok- motyogta egykedvűen az eladó.
Néztem rá, de nem mondtam semmi. A lány kezében egy táskával jött felém.
– Ezzel megvolnánk. Mehetünk a csokorért.
Hatalmas virág kavalkád közt találtam magam.
– Egy ilyen csokor jó lesz?
– Igen.
Piros, rózsaszín és halványsárga rózsák egymásba fonódva ültek egy vázában. Nem mertem közelebb menni, hogy megszagoljam, de éreztem az illatát.
– Kettő piros rózsát külön is tegyen el – kértem a virágkötőt.
– Meglesz.
– Reggel jövünk érte.
A lány rám nézett és bólintott rá. Elképzeltem a fekete hajában hogyan fog festeni az egyetlen szál rózsa.
S másnap reggel mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, a lány a menyasszonyi ruhában, én fekete öltönybe vonultunk a csokorért. Jobb oldalt a lány hajába tűztük a rózsát, a másik ott illatozott a zakóm zsebében. A házasságkötőteremből egy mosolygós pár jött felénk. Látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Megálltam egy pillanatra. – Mit is keresek itt? A lány egy nagyot rántott rajtam. A házasság gyorsan megkötetett, kattant a fényképző gép. S én elégedett mosollyal néztem a vakúval szembe. Már magam sem tudtam, hogy mikor értük el az éttermet. Kicsinyke kis társasággal megebédeltünk. Valaki pohárköszöntőt mondott. Én magamban röhögni kezdtem, aztán visszazuhantam a székemre.
Álarc, az egész. Egy álarc alatt történt, az alatt, amit én elém tettem a Szajna parton.- Vajon miért is? Mert meg akartam menteni egy lány életét! De talán azért is, mert magam sem tudtam, hogy holnap mi fog velem történi. S most? Ki tudja tényleg holnap mi fog velem történi? De az álarc még most is rajtam van. Igen megnősültem alatta, de fogalmam sincs, hogy kit vettem el feleségül. Rajta is volt egy álarc, amit én nem is vetettem le róla. Minek. Egyetlen egy, amit tudok róla, hogy ha nem köt házasságot, akkor beleugrik a Szajnába, mert nem tudta volna elviselni, hogy kitoloncolják Franciaországból. Kissé kótyagos fejjel értünk vissza a szállásra. A kis szobában elém tette a papírt.
– Írja alá! Holnap már el is fogunk válni!
– Az magának jó?
– Igen.
– Nem várhatnánk legalább pár napot?
– Nem kell!
Mire felocsúdtam már elvált emberként álltam a Szajna partján, egyetlen fényképpel a kezemben. Néztem a fényképet. – Szép mennyasszony volt. Csinos. Én boldog férjként állok mellette. Egy boldog ifjú házas álarcát tettem magam elé addig, amíg a lánynak szüksége volt rá. Soha sem bántam meg, mert megmentettem az életét. Hogy mi lett vele? Párizsban, Fontainebleuban, Melunban vagy Reuenben él? Kitudja?
Néhány nő utána is volt az életemben. S én megmentettem őket. Hol a haláltól, hol a magánytól. Hosszú az a szakasz amire Langres-fennsíktól a Szajna eléri La Manche csatornát. S hosszú az élet is. Velem együtt mások is ülnek rossz vonatra, ahonnan a következő állomáson le kellett, hogy szálljanak. Egyszer egyetlen egyszer valaki megdobbantotta a szívem. Úgy ahogy az ember szívét elrabolják, de mire a végállomáshoz értünk volna, ő leszállt egy állomással előbb. S én maradtam a vonaton, ami a mai napig még mindig robog velem. Csak azt nem tudom, hogy hova? Soha többet nem tettem magam elé álarcot, sem igazit sem hamist. Azóta senkinek sem mondtam ki az igent. Minek?