Karácsonykor nem esett a hó, hiába várták az emberek. Szürke maradt a város, időnként köd szitált nyálkássá téve a járdát. A járókelők csúszkáltak a teli bevásárló szatyorral. Eljött a szilveszter, az egyhangúság megmaradt, csak a különböző ünnepi kellékeket árusító bódék vittek színt az utca képbe. Alex minden évben a barátaival szilveszterezett. Mindig másnál gyűltek össze. A létszám alig változott, amennyivel nőtt, ugyan annyival csökkent. Ugyanazok az arcok, a megkomolyodott iskolatársak, akik felnőttségükben is megtartották a rangsort, ami önkéntelenül alakult ki közöttük. Természetes kiválasztódás, ami mindaddig jól működik, míg valaki bele nem nyúl, és próbálja saját képére formálni a csoportosulást. Ezzel a rendszert megzavarja, és esetleg följebb kerül, aki alul érzi jól magát, és mindaddig eszébe se jutott neheztelni státuszáért, míg egy kívülálló fel nem ébresztette benne a hamis öntudatát. Így olyan szerepet vállalt, ami nem állt jól neki. Eljátszani nem tudja, mégis megpróbálja, diszharmóniát okozva önmagában és a társaiban is. Szerencsére az ő tanáraik nem értek rá ilyesmivel foglalkozni. Hagyták hagy járják a maguk útját. Nem bölcsességből, hanem kényelemből tették. Alex középen helyezkedett el, nem mintha nem juthatott volna följebb. Az intelligenciája meg volt hozzá, de késztetése nem. Talán ő volt az egyetlen köztük, aki tudatosan átlátta a helyzetet, így irányítani tudta anélkül, hogy önműködő mozgását megzavarta volna. Már akkor megérezte, alkalmas a vezetésre, habár fárasztónak találta a nyílt kiállást, és a háttérbe húzódva szerette mozgatni a szálakat. Ezért minden évben ráhagyták a szervezést anélkül, hogy megbeszélték volna. Neki kellett telefonálgatnia, ha valakit nem ért el személyesen megkeresni. Mindebbe annyira elfáradt, hogy a mulatságon csak szemlélőként vett részt. Evett és ivott, de nem táncolt egymás megvicceléséből is kihúzta magát. Ha nem lett volna fáradt, akkor is hasonlóképen viselkedett volna, mert egyhangú természetével harmonizál. Abban az évben sehogy sem boldogult. Senki nem ért rá, vagy beteget jelentett, mintha szándékosan menekültek volna az összejövetel elől. Hiába kopogtatott náluk nem nyitottak ajtót, mégis mintha megmozdult volna a függöny az ablak mögött. Elkedvetlenedett, nem mintha valami nagy örömöt okozott volna neki a buli, de ragaszkodott a megszokáshoz. A régi osztálytársak nélkül a szilvesztert elképzelhetetlennek érezte, rajtuk kívül nem voltak barátai. A szülei már megöregedtek beérték egy éjféli hívással. Sietve járta a ködös utcákat, elhatalmasodott rajta a veszteségérzés. Beletörődött abba, hogy egyedül tölti az ünnepeket. Egész délután a tévét nézte, nem látta mi történik benne, mert gondolataiba mélyedt. Be sem vásárolt, magának minek, jó neki a maradék is. Vajon a többiek mit csinálhatnak? – kérdezte magától. Először kellett szembenéznie a magánnyal, ami által érzékelhetővé vált önállótlansága. Hiszen tessék, nem tud magával mit kezdeni, vége lesz mindennek, ha a megszokott közeg megszűnik. Túlságosan elkényelmesedett, hagyta magát úszni az árral. Nem ő mozgott, egy gépezet irányította és még elhitette magával, hogy ő teszi. Hirtelen felpattant a fotelból, belebújt kabátjába. Sietnie kell, hátha még nyitva talál valamilyen boltot. Az utcán már alig jártak, az ablakokon vidám lárma szűrődött ki. Nyitva talált egy kis üzletet. Az eladó éppen zárni készül, mégis megengedte neki, hogy gyorsan bevásároljon. Rutinszerűen cselekedett, azt vette, amit ilyenkor szokás, virslit, sajtos süteményt, bort és pezsgőt. Boldog Új Évet kívántak egymásnak az eladóval. Hallotta maga mögött a redőny csapódását. Hazafelé egy utcai árusnál vásárolt még trombitát, kalapot, konfettit és még egy hatalmas piros orrot, amit mindjárt az eredetire illesztett. Pontosan úgy festett, mint egy társaságba induló fiatalember, csapzott hajával, kigombolt kabátjával, pezsgős üveggel a szatyrában és a piros orral az arca közepén. A járókelők barátságosan üdvözölték. Buliba mész? Gyere hozzánk, pontosan ilyen emberekre van szükségünk!- kiabáltak felé. Mit tesz egy kellék, máris vidám, felszabadult emberré változott általa. A lépcsőházban a kalapot is feltette, végképp nem ismertek rá. Mit bánta ő ezt, a maga által keltett hangulat elragadta. Úgy nyitott be az ajtón mintha várnának rá a lakásban. Ahogy belépett, egy marék konfettit szórt szét. A színes papírkörök vidáman keringtek a levegőben. Belefújt a trombitába. Úgy érezte ez élete legvidámabb szilvesztere, mert nem olyan elveszett ember, mint amilyennek elősző hitte magát.
Írta: Mérő Andrea