Miért nem szeretik a hagymát a macskák?
avagy
Bercel királyfi
Írta: Tilk Katalin
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nem annyira öreg király.
Volt neki egy gyönyörűséges felesége, hatalmas birodalma. Ameddig a szem ellátott rétek, legelők, gondosan művelt szántóföldek övezték királyi kastélyukat. Csodaszép palotájukban békességben, vidáman éldegéltek. A szomszédos királyságokkal is jóban voltak, soha sem háborúztak, mert ezzel a nem annyira öreg királlyal egyszerűen képtelenség volt összeveszni, vagy csak egyszerűen összevitatkozni, mert annyira békességes, jó természetű volt. Meg aztán a szomszédok sem akartak veszekedni, mert hát ők sem szerették a csetepatét, perpatvart. Az okozott csak egy ici-pici gondot, hogy a nyugati királyságban hatalmas vadállatok, pontosabban vérszomjas csíkos tigrisek, vagyis tigriscsíkos veszedelmes házőrzők sétálgattak, őrizték a nyugati király palotáját. Az idegenekre fújtak, fülsértően nyávogtak, kimeresztették borotvaéles karmukat. Néha pedig át-átlátogattak a nem annyira öreg király kertjébe is. A szépséges királyasszony, meg a nem annyira öreg király nem is sétálgattak a nyugati királyság felé. Még a konyhakertjüket is a keleti birodalom határában rendezték be. Gyakran letették a jogart, az országalmát, meg a koronát királyi fejükről és elindultak Bercellel, a kiskirályfival hagymát ültetni, paradicsomot palántázni, babot vetni. A kicsi királyfi ugyanis imádott közösen uralkodni, államügyeket intézni, vagy sétálgatni, vagy éppen dolgozgatni királyi szüleivel. Most éppen a nem olyan öreg királyapa kapált, királyanya a picuri hagymácskákat dugdosta a földbe, s utánuk Bercel, a kicsi királyfi nagyon csendben volt. Királyi szülei azt gondolták, hogy játszadozik magában, nézelődik a királyi kertben, hallgatja a vadgalambok huhogását. De nem! Falatozott csendesen. A gondosan földbe nyomott hagymácskákat kikotorta apró ujjacskáival, azon földesen királyi szájacskájába tömte, jóízűen eszegette. Ezektől a varázshagymáktól egyszeriben óriási ereje, merészsége és világraszóló hagymaszaga támadt a kiskirályfinak. El is sétált nyomban a nyugati király kertjéhez. Halálmegvető bátorsággal, -de azért óvatosan- megközelítette a vérszomjas csíkos nagymacskákat, egyet közülük sikeresen elkapott, hóna alá csapta és már vitte is magával. Nem vitte ám túlságosan messzire, csak a királyi hintához. Beleült, maga mellé rakta a hadifoglyot is, aki nem nagyon tiltakozott, nem ficánkolt, nem rúgkapált. Megadta magát, mert a királyfi erősen szorította -a hasánál szinte bilincsbe fogva-, s így két oldalra le is lógott a királyi hintáról, s úgy kinyúlt, mint egy tangóharmonika. Bercel királyfi pedig azon nyomban elkezdett hintázni vele. Közben magyarázott neki: – Tudod, jó lenne, ha eztán békességben élnénk. Akkor átjárhatnánk egymáshoz vendégségbe, játszanánk a királyi kertekben, néha a mienkben, máskor meg a tietekben. Fára is mászhatnánk, labdáznánk az aranyalmákkal, utána meg együtt uzsonnáznánk finom cukros vajas kenyeret.-
A tigriscsíkos vérszomjas nagy macska harci kedve régen elmúlt. Vagy a királyfi szájából párolgó erős hagymaszagtól, vagy az akarata ellenére történő hintáztatástól, vagy a kettőtől együtt feje megfájdult, a gyomra felfordult, émelygett, rettentő rosszul érezte magát és egyetlen egy gondolata volt:
– Csak innen szabaduljak meg ép bőrrel egyszer!-
Szerencséje volt. Megszabadult, mert anya kiabált a kiskirálynak:- Bercel, vacsora!-
Ám ettől a naptól kezdve utálják a macskák, a tigriscsíkos veszedelmes házőrzők a hagymát és messzire kerülik a hintát is.