Életem naplójából: Első történet

Halványan még parázslott a kandallóban az utolsó néhány fahasáb, amit órákkal korábban a tűzre tettünk, melege átjárta a félhomályba vesző nappali szobát; későre járt már az idő. Körülöttem gyermeksereg, az unokáim nálam töltötték ezt a hétvégét.
-Mama, mesélj még! Meséld el azt a vicceset!
-Ne, mama, azt meséld el, amikor a bárban Laci bácsi betörte a fejét, és a kórházban azt hitte, elrabolták az idegenek.
-Az jó mese, de már hallottuk – torkollotta le unokatestvéreit a kis Luca. – Mesélj nekünk valami újat!
Összecsaptam ráncosodó kezeimet, és szememben a régi idők tüze csillant fel egy pillanat erejéig.
-Na, gyerekek? Miről szeretnétek hallani? A háborúról? A kórházas időkről? A bárról, ahol nagyapátok néha-néha még mindig megfordul?
Millió történetem volt ifjúkoromból, vicces, szomorú, vagy tanulságos esetek. Mindre szívesen emlékeztem vissza, gyertyalángként őriztem őket a szívem hátsó zugában; erőt adtak a nehezebb, magányos napokon. Ezek a történetek tettek azzá az emberré, aki vagyok, formáltak: néhol elvettek, néhol hozzám tettek. Ezek az emlékek adtak erőt minden napomon, amikor úgy éreztem, elhagyott az utolsó erő lehelete is.
Belefogtam hát a történetbe:
Attila bácsit, ugye ismeritek? Itt lakik nem messze, épp csak a sarki kisbolton túl. De azt bizony, sosem meséltem el mennyi bolondságot is követtünk el még süldő korunkban.
17 éves voltam, amikor megismertem Attilát, egy házibuliban találkoztunk – ahogy az a 17 éveseknél lenni szokott. Barátság volt ez első látásra, és sosem fordult át szerelembe a dolog. Már akkor is ott lakott a kisbolt után, épp csak öt perc sétára, így minden délutánunkat együtt töltöttük azon a nyáron. Buliztunk, jártuk a várost, legtöbb időnket mégis a város parkjában, a tóparton ülve töltöttük. Nem csak mi, mindenki, aki a baráti kör tagja volt. Ti, fiatalok, már el sem tudjátok képzelni, de akkoriban még nem beszéltük meg, hogy másnap találkozunk a parkban, nem is volt mindenkinek telefonja! Csak mentünk, mert tudtuk, hogy úgyis lesz lent valaki. És így is történt.
Minden nap hajnalba nyúlóan mulatoztunk, nevetgéltünk, úgy éreztük, miénk a világ. Gondtalanok voltunk; ez volt az utolsó ilyen nyarunk, utána már az érettségi éve következett. Kitaláltuk hát, hogy menjünk el sátorozni is. Összeszedtük a társaságot, ki-ki megvette a kis italát, kólát, narancslevet, ásványvizet – az idősebbek persze néhány doboz sört is. Megbeszéltük, hogy aznap innen, ebből a házból indulunk majd a város végén lévő erdőbe.
Délután, olyan két óra tájt Attila bácsi át is jött, majd sorban érkeztek a többiek is. Laci bácsi, Márton bácsi, Krisztián bácsi és akkori barátnője. Lettünk vagy húszan. Képzeljétek, milyen lehetett, húsz ember ebben a kis házban! Alig fértünk el! Na, itt kezdődtek ám igazán elindulni az események! Márton és Szilárd, a két gördeszkás fiú, hogy meneküljön a túlzsúfolt házból, felajánlották, hogy leviszik a kutyát sétálni. Úgy bizony! Le is vitték – nevettem fel – de minket meg bezártak a lakásba. Ekkor érkezett meg az utolsó két vendég, bejutni meg nem tudtak. Mit gondoltok, okozott-e gondot ez bárkinek? Bizony, hogy nem. Pisti fogta magát, uccu neki, és felugrott az erkélyen.
Nevettünk és nevettünk. Ennyire emlékszem csak az egész napból. Már azt sem tudom, hány óra körül indulhattunk meg az erdőbe, csak azt, hogy sötétedésre érkeztünk meg. Kis kunyhó volt ott, vadászház talán, egy ősrégi kút, tiszta forrásvízzel, a fényt pedig fejünk felett a kerekedő hold világa adta. Maga volt a csoda. Tücskök ciripeltek, valahol a távolban mintha kutya is vakkantott volna néha-néha párat. Mind együtt voltunk, tüzet raktunk, azt körbe ültük, és énekeltünk. Szívünknek kedves dalokat dúdoltunk hamisan, egymásra mosolyogva, boldogsággal a szívünkben, miközben a nyárson pörgő szalonna zsírját csepegtettük kenyerünkre. Erre volt csak pénzünk, mégis gazdagok voltunk. Ott és akkor nagyon szerettem őket.

Könnyes szemmel ébredtem fel álmomból, ami gyerekkorom egy szeletébe repített vissza, lés olyan világot mutatott meg, amit sohasem láthattam. Öt éve annak, hogy a legjobb barátom, és örök szomszédom, Attila meghalt, mégsem telt el nap, hogy hiánya ne szorította volna össze szívemet. Sötét fellegként telepedett a lelkemre.
Gyászoltam őt, ahogyan gyászoltam azt is, hogy sohasem adatott meg az a csoda, hogy gyermekem születhessen.