Életem naplójából: Negyedik történet: Hajnali kávézás

A mai nap is úgy indult, mint az elmúlt hetekben minden reggel. Még nem állt át a szervezetem arra, hogy nem kell óracsörgésre ébrednem, de a szokás nagyúr, hajnali fél ötkor felébredek.
Várom, hogy megszólaljon az ébresztőóra, és megtörje az éjszaka csendjét. Olyan éles hangon tudott berregni, hogy még a szomszédban is ébresztőt csinált.
Valamikor a nyáron, szólt a szomszédban lakó nyugdíjas néni, hogy csináljak már valamit azzal az órával, mert minden nap felébreszti.
Nevetve mondtam neki, nyugodjon meg Anna néni, hamarosan már engem sem ébreszt. Nagy szemekkel nézett rám, várta, hogy megmagyarázzam, majd legyintett egyet és haza ballagott. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy így lesz.
Van egy olyan érzésem, hogy ma sem tudok már visszaaludni. Jobb lesz, ha felkelek és bekészítem a kávét. Olyan mindegy, hogy mikor iszom meg az elsőt, délig még a maradék is elfogy. Délután majd újra főzök csak úgy megszokásból, mert szeretem az illatát…
Hú, de friss az idő, egy kicsit feljebb tekerem a fűtést. Hiába, szeptember vége felé már nem lehet egy szál pizsamában üldögélni a konyhában. Még a melegítő felsőt is magamra terítem, hogy ne fázzak. Így ni, most már leshetem a kávéfőzőt.
A finom kávé illat már bejárja a kicsi konyhámat, megelőzve az első csepp kávét, amely belecsordul a kiöntőbe. Míg a forró kávémat kortyolgatom – csak úgy natúron, mert úgy szeretem – lassan ébredeznek a gondolataim.
Megint előre furakodik a hogyan tovább kérdése. Tudom, hogy van még idő januárig, és addig, csak találok valahol munkahelyet. Mégis, ha rágondolok, egyből görcsbe rándul a gyomrom. Addig sem lesz könnyű, mert vészesen fogy a pénzem.
Amikor bejelentették, hogy beleesek a létszám leépítésbe, mert egyre kevesebb a megrendelés, alig akartam elhinni. Bevallom, nagyon rosszul esett, mert ha sok volt a munka, és rendkívüli túlórát jelentettek be, akkor mindig jött a főnököm a negédes mosolyával.
– Ugye Borikám, rád számíthatok? A gyerekeseket mégse rendelhetem be szombatra, meg vasárnapra, de te…
– Hagyd már el főnök, muszáj minden alkalommal emlékeztetni, hogy nincs férjem, nincs gyerekem!
Úgyis tudod, hogy itt leszek – szoktam rövidre zárni a beszélgetésünket. Örültem a túlóráknak, időm is volt, a pénz is jól jött.
A létszám leépítés bejelentése után fontoskodva, kezeit tördelve jött hozzám.
– Tudod Borikám, mégis csak figyelembe kellett vennem, hogy akinek gyereke van…
– Ne folytasd! Tudom! – állítottam le indulatosan. Azt mondd meg, mikor menjek a papírjaimért!
– Ne siess annyira előre Bori! Ez még csak tervezet, pár nap is eltelik, mire végleges lesz a névsor, és, és, lehet nem is lesz rajta a neved, ha én úgy akarom, de ahhoz neked is…
– Na, most hagyd abba főnök! Ennyire aljas nem lehetsz! Azt hiszed, bedőlök a hülye dumádnak!
Eddig sem, most sem, meg ezután sem! Érted! – ordítottam az arcába.
Most pedig én megyek el az irodába, és kérem, hogy holnaptól már ne kelljen ide jönnöm!
– De Bori, halkabban, ne kiabálj, még mások is meghallják! Tudod, hogy nem úgy gondoltam, csak vicceltem, de úgy látom, veled még azt sem lehet!
– Vicceltél? Ugye ezt még magad sem hiszed el? Felsoroljam, kik azok, akik neked köszönhetik, hogy még itt dolgozhatnak? A te kegyes jóindulatodnak?
Na, ne nézz rám olyan szájtátva, hisz ez már évek óta nyílt titok.
Nem mindenki tud ám könnyedén átlépni a megtörtént dolgokon, főnök! De, ne aggódj, nem vagyok olyan, nekem nem jár el a szám! Elmegyek, de emelt fővel!
…és eljöttem.
Másnap elrendeztem a papírjaimat. Leadtam, ami a nevemen volt, és kiléptem a gyár kapuján. Emelt fővel!
Első utam a munkanélküli hivatalba vezetett. Kedves ügyintézőhöz kerültem, de munkahelyet nem tudott ajánlani. Várjak türelmesen, kapom a munkanélküli segélyt, aztán majd alakul. Indulnak majd különböző tanfolyamok, érdemes jelentkezni és részt venni rajtuk, mert azzal meghosszabbodik a munkanélküli ideje.
Most éppen arra várok, hogy szóljon a hölgy, milyen tanfolyam indul és mikor.
Még most is remeg kezemben a kávéscsésze, ha a volt főnökömmel folytatott utolsó beszélgetésünkre gondolok.
Milyen aljas egy ember, kihasználta, hogy Ő a főnök. Válogathatott kedvére, főleg akkor, amikor a városban egymás után kezdtek bezárni az üzemek.
Mindenki féltette a munkahelyét, mert egyre nehezebb volt másutt elhelyezkedni.
Sovány vigasz, hogy miután saját területén végrehajtotta a leépítést, őt is lapátra tették. Tegnapelőtt voltam bent a munkanélküliben, ott ült lehajtott fejjel az aulában.
Erős késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá, de nem tettem, nem érdemli meg, hogy rápazaroljam az időmet.
A csuda vigye el! Az utolsó korty kávém már megint teljesen kihűlt, míg visszapörgettem gondolataimat. Tegnap is így jártam, meg azelőtt is.
Hiába, tizennégy évig dolgoztam a gyárban, nem tudom csak úgy kitörölni a memóriámból. Pedig milyen jó lenne!
Még csak öt óra múlt, azt hiszem legjobb lesz, ha visszabújok az ágyba. Bekapcsolom a tévét, míg nézem a hajnali műsort, addig sem gondolok a jövőmre – és mikor lesz még reggel!